14 éves vagyok (vagy is majdnem)
Színész szeretnék lenni amióta megnéztem egy jó színdarabot azóta csak annyit szeretnék hogy ne én tapsoljak hanem nekem tapsoljanak. Nagyon szeretek verseket olvasni... Van bennük valami ami megfog.
Van egy nővérem aki nagyon okos és nagyon irigylem. Néha kicsit úgy érzem kivételeznek vele és akkor nagyon szomorú szoktam lenni.
Igazából nagyon sokszor szoktam azt érezni hogy elvagyok könyvelve egy olyan embernek aki nem tanul "hülye" és mindig leszídnak ha egész nap mondjuk törit tanulok és rájönnek hogy kémiából egy szót nem tanultam pedig időm sem volt rá(persze azt nem tudják hogy egész nap töriztem).
Volt egy fantasztikus tanárom aki elment és nagyon szomorú voltam elmiat, nagyon sok mindent kaptam tőle mind emberileg, mind tanárilag. Szóval vissza térve úgy érzem a szüleim nem hisznek bennem ami nagyon rossz mert nem tudom ki fogja bennem tartani a lelket ha én mondjuk egyszer esetleg feladnám. Mindig csak azt mondják hogy tanulnik kell, amiben biztos van valami de én már nem birom néha nagyon rossz mert akárhogy próbálkozom sehogy nem megy. Ugye volt ez a tanárom akinek nagyon sokat írtam utánna színház élményeimrő és egyszer megírtam neki is hogy milyen szerencsés ember akinek nem tapsolnia kell hanem neki tapsolnak. A mai napig örülök hogy megosztottam vele ezt mert nagyon jó választ kaptam ami elég egy életre hogy merre menjek és mostmár tudom hogy HOVA tartok. Mindenkitől azt hallottam hogy csak akarni kell ami nem tűnik nehéznek de rohadtul az, mert nem tudok annyira akarni hogy a végén ugyan ugy el ne fáradjak. De viszont ez az egy szó hogy akarni nagyon sokat mond és nagyon elgondolkodtat! És én rájöttem ha már a szüleim nem akarnak helyettem ha kell akkor is nekem kell akarni.

-kicsit olyan mind ha ebben a könyvben sajnáltatni szeretném magam vagy nem tudom de nem e célból készült! Ja és ha má tényleg nem birok akarni akkor ott vannak a barátaim is!❤️