Most, ha sablonosan akarnám kezdeni, akkor így szólna mondat: Minden azon a napon kezdődött, amikor is ráeszméltem, hogy ezentúl sose lesz ugyanaz semmi...
Nos, nem így volt. Ugyanúgy felkeltem aznap, mint bármelyik másikon. Ugyanúgy ugatott a szomszéd kutyája, s ugyanúgy fura hangok szűrődtek át az alsó szomszédtól. A belvárosban egy lakásban tengettem életem. Nem az amire vágytam, de így 25 évesen jobbat úgyse remélhettem. Szüleimtől rámmaradt örökségen vettem még ezt. Hála az égnek, hogy apám dúsgazdag nemesi család leszármazottja volt, viszont a testvére miatt így is jóval kevesebbet örököltem, mint amúgy lett volna jusson. Ez éppen elég volt arra, hogy végre lelépjek nagynéméméktől. Szabad voltam, már amennyire annak lehet nevezni ezt az állapotot. Ezentúl minden rám maradt. Számlák, mindennapi betevő. Volt még egy kis tartalék pénzem, ami egy hónapra elég volt, de most már állást kellett találnom. Már vagy fél éve próbálkoztam és semmi se jött össze. Hihetetlen, hiába végez el az ember egyetemet, az úgy látszik semmit se jelent. Bekapcsoltam a laptopomat és görgettem le a hirdetések között.
Szállodai recepciós, IT szakember, éttermi kiszolgáló.
Eddig csak nem süllyedhetek, ha apám megtudná, biztos kitagadna. Bár már nem tudhat semmit, mivel halott, Isten nyugosztalja. Már 6 éve, itt elmerengtem az idő gyors múlásán. Anyámmal együtt egy balesetben vesztették életüket. Az örökségnél valamiért meg volt szabva, hogy csak 21 éves koromban vehetem át. Viszont nagybátyámék kierőszakolták, hogy amíg velük élek legyen hozzáférésük, s csak, ha tanulmányaim elvégeztem akkor kaphassam meg. Milyen jog ez már? Be is pereltem őket, de persze, hogy az arisztokrata főlény győzőtt egy alig felnőtt lány ellenében. Így hát várnom kellett és tűrnöm, hogy megalázzanak, ott ahol érnek. Most viszont nagyon örülhetnék, ha lenne munkám. Ott van viszont a feltétes mód: ha lenne... Jelentkeztem egy könyvtárba, ahogy meglátták a nevem valamiért elutasítottak. Talán nagybátyám keze ér el oda is? Elképesztő. Próbálkoztam múzeumban is, ott a szakmai tapasztalatom kifogásolták. Levéltári munkára felvettek, de a próbaidő után elküldtek. Előző nap ott járt az a rohadék nő, a nagynéném. Fogalmam sincs mivel, de elérték, hogy kigejezetten nehéz az életem.
Talán nem is hangzik annyira rosszul az a recepciós meló, de kéne tapasztalat. Francba már! A végén én is egy gyorséttermi lánc alkalmazottjaként fogok kikötni. Na jó legyen, úgy döntöttem megpróbálkozom az éttermi melóval.
Felhívtam a számot, egy visító hangú nő szólt ki.
- Ezen a vonalon csak álláshirdetésre jelentkező emberek hívásait fogadjuk, ha Ön mást akar tudni...
- Nem, köszönöm- vágtam közbe. Én az állásra vagyok kíváncsi.
- Óh, rendben. Eddig olyan sokan mintha rossz számot hívtak volna. Hallgatom.
- Szeretnék érdeklődni, hogy személyesen mikor tudnék jelentlezni.
- Ó, azt nem nálam kell, de mindjárt kapcsolom az illetékest, várjon.
- Rendben van.
Hirtelen a megszokott zene szólalt fel. De utálom. Elkezdtem dobolni az asztalomon idegességemben. Az órát figyeltem. Egy perc, 2 perc.... már 5 is eltelt. Már ott tartottam, hogy hagyom a francba, amikor rejtélyes módon megszakadt a vonal, s teljesen elnémult a telefon. Elromlott volna? Komolyan? Az előző tulaj biztos ezt is eltitkolta, mint azt hogy az alsó szomszédban istant szeretkeznek vagy éppen ordibálnak, a másikban pedig mintha kínoznák szegény kutyákat. Egyébként is minek egy társasházba egynél több kutya?
Áhh. Ledobam a telefont az asztal melletti kanapéra, magam pedig az ülőalkalmatosságba süppedtem. A kezembe temettem az arcomat. Ott tartottam, hogy feladom az egészet. A világ ellenem esküdött, vagy csak a drága nagybátyám. Reménytelenség és kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam, amikor hirtelen nagy meglepetésemre megszólalt a telefon.
- Halló?- szóltam bele.
- Jó napot kívánok kisasszony. Trovik úr vagyok, a Műemlékért Alapítvány munkatársa. Vadász úr ajánlása alapján alkalmasnak találnánk Önt az állás betöltésére. A továbbiakat emailben küldtük el Önnek, de mivel nem választotta ki, hogy csak emailben kér értesítést ezért hívtuk Önt.
- Elnézést Uram, én biztos vagyok benne, hogy nem jelentkeztem erre az állásra.
- Ez furcsa. A rokona keresett fel minket Dr. Vadász Ödön úr, hogy Önt érdekelhetné ez az állás. Nagyon jó véleménnyel volt Önről és meggyőzte az igazgatót, hogy Önt is fogadja. Ha valami tévedés történt, az esetben...
- Be tudna számolni arról, hogy ez mi is pontosan?
- Ahogy említettem az emailben le van írva, kisasszony, de ahogy kívánja.
- Mi itt a Műemlékért Alapítványnál értelemszerűen régi épületeket vizsgálunk, úgy tudom Ön a végzettsége alapján alkalmas lehet esetleg ilyenre.
- Hm, megtekintem az emailjüket, köszönöm.
- Viszonthallásra Vadász kisasszony.
- Vissz'hall.
Most rendesen visszaraktam a telefont, aztán a laptopom az ölembe vévé elhelyezkedtem a kanapén. Megnyitottam az emailjeim és valóban érkezett egy üzenet.

Tisztelt Vadász Olívia!

Örömmel tudatjuk Önnel, hogy ajánlását figyelembe vettük és elhívjuk Önt egy megbeszélésre, a részleteket a mellékletben olvashatja.
Üdvözlettel Szokolay Emil.
Műemlékért Alapítvány igazgató."

Valahonnan mintha ismerős lenne ez a név, de hogy honnan? Talán apám említett valamit. Elhesegettem ezeket a felesleges gondolatokat. Végre talán lesz állásom. Bár gyanús, hogy nagybátyám szerezte, de mivel mindenhonnan kitiltottak szinte vagy ez vagy lassan a wc pucolás maradt. A névvel kapcsolatban is voltak kérséseim, mint pl hogy miért nem hallottam még róla. Olyan egyszerű elnevezése volt, szokatlan.
Megnyitottam hát a fájlt, amiben egy impozáns épület képe fogadott.

Budapesttől 20 km-re egy régi barokk stílusú kastély ad helyt szervezetünknek. A kedves jelentkezőket 13-án reggel 9-kor várjuk a helyszínen. Az állás végleges betöltéséről ott határozunk.

Lejjeb volt még leírva, hogy mik szükségesek, valamint, hogyan lehet eljutni stb.
Hirtelen ötlettől vezényelve úgy döntöttem, hogy elmegyek. Miért is ne? Ma volt január 6-a péntek, tehát pont egy hét múlva kellett ott lennem. Mi rossz történhet? Ha átverés, akkor úgyis kiderül. A dátum mondjuk furcsa, pont 13-a péntek, de mivel nem vagyok babonás, miért kéne törődnöm ezzel?
A hátramaradó egy hétben takarítottam, elmentem új blúzt vásárolni, valamint barátomnőmmel Emmával is találkoztam. Kikértem a tanácsát, s azt javasolta vágjak bele. Úgy döntöttem azért nagybátyam is felhívom, de nem vette fel. Gondoltam én abba a házba többet vissza nem megyek. Tehát jobb híján, így magamnak kell kitalálnom, hogy mi lehet ez.

Eljött ez a nap is. Éjjel szinte semmit sem aludtam, nagyon izgultam. Reggel kómásan ébredtem, de gyorsan letisztálkodtam és felöltöttem a vadiúj kivasalt blúzom a kosztümömmel. A tükörben megnéztem az összhatást, elégedetten konstatáltam, hogy egész jól nézek ki. A szoknya kicsivel a térdem alá ért, vékony necc harisnyát vettem fel. A blúz előnyösen kihangsúlyozta azt, amit kellett, s eltakarta, amit nem akartam megmutatni. A blézer a szoknyához illett, szintén fekete volt. Magamhoz vettem a kistáskámat, kulcsaimat és ki is léptem a lakásból. Átgondoltam, hogy minden nálam van-e. Miután nyugtáztam, hogy igen, bezártam és indultam lefele. Volt egy régi kocsim, amit még nagybátyáméktól kaptam, hogy lenyugtassanak az örökségem kiszolgáltatásának elhúzódása miatt. Most kifejezetten örültem neki. Nem épp egy nemeshez méltó jármű, de engem se kezeltek sose úgy szüleim halála óta... Szóval pont hozzám illik. Beraktam a kulcsot és indítottam a motort. Szerencsére nem volt dugó arra, amerre mentem. Kb fél órába telt és megérkeztem, a képen látható kastély fogadott. Tényleg kifejezetten szép volt élőben is, tehát a képeket nem nagyon vetették alá utómunkáknak. Két ember már az épület előtt várakozott. Kiléptem a kocsiból, gondosan ügyelve és bezárás után elindultam feléjük. Az egyik egy 30-as évei közepén járó nő lehetett, a másik egy velem kb. egykorú férfi. Kifejezetten jól nézett ki. Fekete haja volt, ami már-már a vállát verdeste és csodaszép zöldesszürke szeme. Rámnézett és kicsit zavarba jöttem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy miért is vagyok tulajdonképpen itt.
- Jó napot! -köszöntem határozottságot mímelve.
- Jó napot!- köszönt vissza a nő és félszegen elmosolyodott, én viszonoztam a gesztusát.
- A férfi csöndesen meredt maga elé. Kezdtem ideges lenni. Végül kinyögött annyit, hogy "Kézcsók" s elfordult. Úgy tűnt vele nem fogok kommunikálni ezért a nőhöz fordultam.
- Felteszem, Ön is az állásinterjúra jött.
- Igen, de szerintem nyugodtan tegeződjünk.
-

Rendben. Bemutatkoznék azért akkor.
Kezet nyújtottam neki.
- Vadász Olívia.
- Kováry Mónika.
- Ismerős a családneved.
- Édesapám cége gyárt bútorokat.
- Akkor onnan.
- Egyébként a tied is. Ne haragudj, de nem te vagy, aki árván maradt azután a szörnyű baleset után?
- De, én lennék az.
Szerencsére itt nem kellett folytatnom, mert egy komornyiknak öltözött ember kinyitotta a kaput.
- Jó napot Hölgyeim és Uram- itt a férfire pillantot. - Fáradjanak beljebb. Örülünk, hogy hamarabb érkeztek. Az igazgató különösen tiszteli a pontosságot. Amint beléptünk be is zárta magunk mögött a kert kaput. Ez kissé fura volt, de gondoltam csak nem lesz nagy baj belőle. El is jutottunk a bejárati ajtóig. Szépen faragott fa borítású ajtó volt, díszes kilinccsel, ezt is kitárta előttünk az inasunk. Nevezhetem inasnak nem? Hisz teljesen úgy néz ki. Követtük fel a lépcsősoron és jobbra fordulva egy folyósóra lyukadtunk ki. Kényelmesnek tűnő fotelek voltak a fal mellé állítva, helyet is foglaltunk rajtuk.
- Az igazgató nem sokára fogadja Önöket, várjanak türelemmel.
Ezennel eddigi vezetőnk távozott. Újra kínos csend telepedett ránk. A férfi a mobilját kezdte nyomkodni, Mónika pedig a kezét tördelte.
- Jól vagy? -kérdeztem tőle.
- Persze, csak nagyon izgulok. Mostanában, mióta elbocsátottak a munkahelyemről már hónapok óta nem talaltam állást. Pontosan fél éve lesz ma. Jól jönne már. Apám kitagadott a családból, mert úgy érzi szégyent hoztam rá az előnytelen házasságommal...
- Ó, nagyon sajnálom Mónika. Már bocsánat, hogy rákérdezek, de pont fél éve?
- Igen, miért?
- Én se találok azóta munkát. Mondvacsinált okokkal elküldtek mindenhonnan.
Nagy meglepetésünkra a férfi is megszólalt.
- Ez valóban az, mert velem is ez a helyzet.
- Hogyan? - kérdeztünk vissza.
- Nem rég végeztem az egyetemen, summa cum laude-val mégse hajlandóak sehol se foglalkoztatni, se a szakmában se máshol. Ez tűnik lassan az utolsó esélyemnek, vagy mehetek csövezni avagy rimánkodni jó apámhoz, hogy vegyen már be a cégébe.
Itt megkomolyodott az arca.
- De ezt biztos nem fogom tenni.
- Csak egyikőnké lehet az állás?
- Nem tudom.

Ekkor kinyílt az előttünk lévő ajtó. Egy 50-es éveiben járó kifejezetten elegáns úr lépett elő. Kezében botot tartott rajta meg kalap volt, ami igazán meglepő a 21. században. Hamarosan megértettem mire fel a fejfedő. Előttünk megemelte és látszott, hogy kopasz a tara és csak oldalt nő haja.
- Kérem mindhárman fáradjanak be!

Meglepetten előléptünk. Előbb, Mónika, majd én és végül a névtelen férfi. Bent egy meglehetősen tágas, díszes szobába érkeztünk. Egyik oldalt egy hatalmas könyvespolc futott a falak mentén, telepakolva szebbnél szebb antik könyvekkel, ahogy a borítóból ítéltem. Az ablak előtt egy mahagóni dolgozó asztal mögött foglalt helyet az igazgató. Előtte pont három szék volt.
- Nos, gondolom meglepődtek, hogy egyszerre hívattam be Önöket.
Itt felnézett és látta, hogy kínosan ácsorgunk.
- Ó, kérem foglaljanak helyet! Csak nyugodtan.- nézett bátorítólag egyikünkről a másikra.
Erre így is cselekedtünk. Volt valami elég ijesztő a hangjában. Meggyőző és bársonyos, de mintha az embert bármiről és bárminek az ellentétéről is meg tudna győzni.
- Átolvastam az önéletrajzaikat, amiket beajánlóik mellékeltek és el voltam ragadtattva. Pont ilyen emberekre van szükségünk, mint Önök. Úgy határoztam tehát, hogy mindhárman felvételt nyernek az állásba.
Meglepetten egymásra mosolyogtunk Mónikával. A férfi zavartan nézett maga elé. - De nem arról volt szó, hogy egy betöltetlen hely van?
- Ugyan Uram, azt én döntöm el, s bármikor megváltoztathatom, ahogy kedvem tartja. Kérem fáradjanak át a másik szobába ott találkozhatnak a tegnap felvettekkel!
- Köszönjük Szokolay úr! -hálálkodott Mónika.
- Szóra se érdemes, de most menjenek, kérem. Sok elintézni valóm akad még.
Ezzennel kitessékelt bennünket, szinte már erőszakosan, de még a jómodor határain belül. Amint kívül kerültünk csapódott is az ajtó mögöttünk. Ránk a folyósón várt az inas, s egy másik ajtóra mutatott.
- Oda tessék.
Mivel nem gyanakodunk semmire követtük az utasítást.
Bent 10 ember ült két asztal körül. Felrémlett hirtelen bennem, 13 ember, péntek 13-a. Kezdtem gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Az embereken viszont nem láttam ezt, talán csak enyhe zavart. Halk beszélgetés folyt. Egyik csoportban 5 férfi beszélgetett egymással másikban pedig 5 nő. Egész elégedettnek tűntek. A furcsa az volt, hogy nemek szerint váltak szét. Mi Mónikával a nők asztalához igyekeztünk. A rejtélyes mogorva férfi pedig a férfiakhoz.
- Ó, itt érkezett egy újabb kollega! vigyorgott rá széles mosollyal egy meglehetősen egy napbarnított bőrű szőke hajú fiatalember.
- Gyere ide haver.
- Köszönöm, de nem vagyok a haverod.
Erre mintha kicsit megfagyott volna a levegő, de egy pillanatattal később elnevették magukat.
- Ne szívd mellre.
- Te se.
S már nagyban újra beszédbe elegyedtek.
Mi pedig visszafordultunk a nőkhöz. Szinte minden kor képviseltette magát. Egy lány, aki valószínűleg egyidős lehetett velem, kettő körülbelül 30-as. Velük elegyedett szóba nagy lelkesedéssel Mónika. Volt egy 50-es körüli asszony, aki maga elé meredt, valamint mellette még egy fiatalabb lány, akinek nem tudtam eldönteni a korát. Alig nézett ki 20-nak. Elég zavartan meredt maga elé. Mellé ültem.
- Szia!
Zavartan köszönt vissza nekem.
- Megkérdezhetem, hogy hogy ilyen fiatalon vagy itt?
- Igazából már 21 vagyok, de édesanyám nagyon jó barátja Szokolay úrnak és beajánlott ide gyakorlatra.
- Áh értem, ez jól hangzik. -
A velem egykorú lány áthajolt az asztalon felhívva magára a figyelmet és megszólalt enyhe osztrák akcentussal.
- Szervusz, Schödrigen Katalin vagyok, igazából Bécsben élek, de nagyon érdekelnek a műemlékkel kapcsolatos dolgok így apám egy partin beszelgetett az igazgatóval és meggyőzte, hadd vállalhassak itt munkát.
- Értem. Engem...
- Az nem számít, hogy neked mi a neved Kedvesem. Előre mondom, hogy ne tégy keresztbe, mert enyém lesz az állás.
Itt kezdtem ideges lenni erre a perszónára.
- Tudtommal mindenkit felvettek, szóval tanulj egy kis illemet és ne fenyegess másokat.
- Hogy merészeled?! Fogalmad sincs kivel beszélsz. Egy pillanat alatt elérem, hogy az utcára kerülj, Drága!
- Elég legyen Katalin. Nagyzolásod röhejes- szólt oda neki a mellete ülő nő.
- Ha valóban annyi pénzed lenne, akkor nem kéne munkára jelentkezned.
- Vén szipirtyó.
- Így illik beszélni az unokanővéreddel, ej?
- Bocsánat, hogy közbevágok, de engem gondolkodtatóba ejt, hogy mégis miért vagyunk ilyen különböző korosztályból. Általában a munkákra csak fiatalokat keresnek. Tudna valaki magyarázot adni?
Erre az előbb felszólaló nő válaszolt: -Én igazából csak Katalint tartom szemmel. Olga- itt az 50-esre nézett, unatkozik egyedül és önkénteskedni volt kedve. Dorottya- itt a Mónika mellett ülő nőre nézett- valóban munkát szeretne.
- Értem. Az senkinek se meglepő, hogy ma 13-a van és 13-an vagyunk ebben a teremben?
- Ugyan Kedvesem- kezdte Olga. Szokolay úr szeret az ilyenekkel játszani. Örökös hóbortjai közé tartozik.
Ekkor hirtelen a semmiből egy villám csapott be egész közel a kastélyhoz, talán méterekkel kerülhette el. Majd egy hatalmas dörgés. Hirtelen mindenki elhallgatott, majd páran felsikítottak.
Mi lehet ez?
Az épület biztosan állt, szóval nem esehetett kár benne. Viszont, amire számítami lehetett, az bekövetkezett. Eleredt az eső, pár perc alatt már szakadt. Az ablakokom való kilátás lehetetlenné lett a párától és lefolyó esővíztől. Az ajtóhoz léptem, megpróbáltam elfordítani a kilincset, nem nyílt. Kezdtem kicsit megijedni.
Nem zárta be senki, akkor mégis miért nem működik?
Egyre idegesebben feszegettem, majd elengedtem. Nyugtalanul visszaültem a helyemre. A többiekre vetült tekintetem. Olga jelentőségteljesen felszólalt: - Hát elkezdődött.
- Mégis micsoda?
- A játék. - válaszolt egy mély férfihang távolról halkan. Azt hittem képzelődöm, de mindenki ijedten nézett körbe.
- Micsoda Olga?
- Nem én beszéltem, de van egy tippem, hogy az öreg... Itt nem tudta befejezni, amit szeretett volna, mert egy csattanás hallatszott.
Megnyílt a könyvespolc és egy alak lépett ki. Fekete csuklyában volt, nem látszott az arca, pedig nem volt sötét csak borús az idő, a vihar miatt.
Újabb villanást véltem látni halványan a szemem sarkából, szerencsére távolabb, mert kisebbnek tűnt. S az azt követő dörgést kivárva szólalt meg a rejtélyes alak.
- Nos, igen, kedves Olívia, a játék kezdetét vette.
Itt páran a nők közül reszkedtni kezdtek, a legfiatalabb teljesen elsápadt.
- Ne féljen Olga, magával nincs dolgom még- intézte szavait az asszonyhoz.
- Most, hogy ilyen szépen egybegyűlt mindenki, vázolom a dolgokat. Az időjárás tökéletes keretet ad a hm, fellépésemnek. Én- nevezzünk csak mesternek- Önöket választottam ki segítőimnek. Ezentúl azt teszik, amit mondok, akkor, amikor mondom, különben esetenként baj érheti Magukat. Nos... Nem találják furcsának, hogy egyikőjük se talált jó ideje munkát? Mennyi ideje is? Pont fél éve, nemde bár Bálint? -
Itt a titokzatos mogorva fekete hajú férfire nézett. Ő meglepetten meredt maga elé, mintha csak az járna a fejében, hogy mégis honnan a francból tudja az ismeretlen a ketesztnevét. Majd kisvártatva összeszedte magát.
- Na, ne szórakozzon már!- kiáltotta.
Felállt és megindult felé.
- Most rögtön bebizonyítom, hogy ki Ön, s végetvetek az ostoba tréfájának.
- Nem félsz, fiam? A helyedben én azt tenném...
- Ugyan, egy maga fajta röhejes alaktól, mégis miért félnék?
Itt elnevette magát és közelebb lépett, az alak csak állt ugyanott. Lehúzta a csuklyát, de nagy megrökönyödésünkre konkrétan egy koponya volt alatta. Szemgödrében valami földöntúli vörös fény világlott.
- Ez lehetetlen!- kiáltott fel Mónika.
Egy keze, mely megfelelően előbb említett részéhez szintén csak csont volt, kinyúlt és a nyaka köré tekeredett. Fojtogatni kezdte, egyre jobban kiment a vér a férfi arcából.
- Elég legyen!- kiáltottam fel. - Ne bántsa, nem vétett semmit.
Ekkor megkönnyebülésemre elengedte a szinte halál fehér színre vált férfit. Azt hittem már meg fogja ölni.
- Nem vétett semmit?- visszhangozta szavaim.
-Honnan gondolja kedves Vadász kisasszony? Talán ismeri?
Itt félszegen megráztam a fejem.
- Nem? Hát akkor most elmondom, hogy ebben a teremben mindegyikőjük bűnös valamiben!
Itt mindenki zavarodottan és ijedten nézett körbe.
Itt a földöntúli csontvázalak halkan felnevetett, majd ez a nevetés eleszkálódott valami szinte beazonosíthatatlan hörgéssé. Velőtrázó, gonosz nevetés volt ez. Szinte mindenki megdermett hallatára.