A hideg futkosott a hátamon, így inkább megszaporáztam a lépteimet. Mikor fordultam be az utcába, majdnem felsikítottam egy elsuhanó árnyék miatt. Két lépés után, nem tudom, hogy csak beképzeltem- e vagy mi, de mintha egy kék valami köddé vált volna, ahogy odanéztem. A ház elé érve kezdtem kissé megnyugodni, hogy mindjárt otthon leszek, de az idegesség csak kissé múlt. Előkotortam a kulcsom a táskából és kinyitottam a kaput, bementem. Már majdnem az ajtónál voltam mikor zajt hallottam. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába, de semmit nem láttam, csak a hóembert. Felmentem a lépcsőn és nyúltam a kilincs után, mikor kapcsoltam. „ A hóembert a ház elé építettük, a kapun kívülre..." Mire odanéztem már nem volt ott. Megfordulva vettem észre, hogy közvetlenül mellettem volt. Sikítottam egyet és megcsúsztam a lépcsőn, mire hátrazuhantam. Éreztem, hogy a bokám megrándul, és kínzó fájdalom hasít bele. Lehunyt szemekkel vártam, hogy a hátam fájdalmasan csapódjon, ha szerencsém van a betonhoz, ha nem akkor a lépcső széléhez. De nem ez történt. Két erős kar kapott el. Kinyitottam a szemem és Loki önelégült vigyorával találtam magam szemben. Pislogtam párat, mire kitört belőle a nevetés. „Szóval az egész ő volt. A rohadék!" Durcásan kikászálódtam a karjai közül és felvettem az elejtett szatyrot, bár a bokám miatt mindez nehézkesen sikerült.

- Várj! Segítek. – sétált mellém a csínytevés istene.

- Nem kell a segítséged! – förmedtem rá.

- De igen! Látom, hogy nincs jól a lábad. Segítek, nincs vita! - kapta ki a kezemből a megpakolt táskát, másik kezével átölelte a derekamat, hogy ránehezedjek.

- Köszönöm. – mosolyodtam el halványan mikor bementünk. Már nem haragudtam rá az előbbi miatt. Valahogy képtelen voltam haragudni rá. – Elpakolom a cuccokat. – nyúltam a táskáért. Elpakoltam a dolgokat, majd bementem, Lokihoz. Ledobtam magam mellé a kanapéra.

- Hogy van a lábad? – pillantott fel a könyvből, amit olvasott.

- Még fáj. – feleltem. Lerakta az olvasmányt.

- Tedd fel ide! – paskolta meg a combját. Zavartan pislogtam párat mire szem forgatva folytatta. – Nem csinálok semmi rosszat!

Lassan, de tettem, amit mondott. Kezeit óvatosan a bokámra tette. Hideg érintése, mégis melegséggel töltött el. Belenéztem igéző smaragd szemeibe. A légzésem felgyorsult, szívem hevesebben kezdett verni, ahogy a bőrömböz ért. Elkaptam tekintetem, hogy ne lássa a pírt az arcomon. Ekkor vettem észre, hogy a szobában rend és tisztaság volt, ahogy az egész házban.

Bizsergést éreztem a lábamban és a fájdalom megszűnt.

- Sokkal jobb. – mosolyogtam rá őfelségére, mire viszonozta gesztusom. – Miért tetted? Kitakarítottál, helyrehoztad a bokám... Miért? – kérdeztem értetlenül. „Nem értem, miért segít?! Kizárt, hogy miattam. Hisz csak egy halandó vagyok... számára."

/Loki szemszöge/

- Unatkoztam és végülis a sérülésed én okoztam. – vontam meg a vállam, mire felnevetett.

- Köszönöm. – ajkain őszinte mosoly jelent meg.

- És ezért is... - suttogtam, de nem elég halkan.

- Háláért? – fürkészte vonásaimat, de inkább elfordultam. „Hát persze..."

Majd az olvasásba merülve próbáltam rendezni a kavargó gondolataimat. Azon gondolkoztam, hogy mégis mihez kezdhetnék, a jövőben. Hiszen mégsem maradhatok örökké itt. Bármennyire is szerettem volna. A gondolat hogy egyedül hagyjam a kis midgardimat, éles tőrként szúrt szíven, de tudtam, hogy nem maradhatok vele. Őrlődtem. Végül hagytam az egészet. Úgy döntöttem lesz, ami lesz. Innentől minden figyelmemet a könyvnek szenteltem.

Sóhajtva csuktam össze az olvasmányt, mikor a végére értem. Ekkor vettem észre, hogy egyedül maradtam a csendes szobában. Azt órára pillantva meglepetten konstatáltam, hogy már lassan hét óra. „Ennyit olvastam volna?!" Hüledezésemből a hasam korgása rázott ki. Felkeltem a kanapéról és halkan kisétáltam a konyhába.

A látványra, ami a konyhában fogadott csak mosolyogni tudtam. Noémi a pultnál állt és zenét hallgatva "táncol". Aranyos volt, ahogy ritmusra mozgatta a csípőjét és közben halkan dúdolta a szöveget. Elnéztem volna még egy darabig, de jobb ötletem támadt. Gondoltam egyet és lassan mögé osontam, kezeimet derekára raktam és teljesen hozzásimulva vele együtt ringatózni kezdtem. Ijedtében ugrott egyet, de nem engedtem, hogy elhúzódjon. Teljesen a pult és közém szorult. Közelebb hajoltam és arcomat a hajába fúrtam. Beszívtam édes, bódító illatát, mire szívem nagyot dobbant. Nem tudtam, hogyan képes ezt csinálni velem. Sosem voltam az az érzelgős, mégis az Ő érintésére vágytam, minden pillanatban. Közelsége melegséggel töltött el. Már csak abban voltam biztos, hogy rettentően kedvelem ezt a kis halandót.

- Loki! Megijesztettél! – éreztem a hangján az értetlenséget, melyet a cselekedetem váltott ki.

- Mit csinálsz? – tettem államat a vállára.

- Csak szendvicset, vacsorára. – nézett rám, majd mikor látta, milyen közel vagyok, elpirulva kapta el a tekintetét. „Aranyos, mikor zavarban van." Lassan megfordult és arrébbtolt magától. Nem akartam, hogy eltávolodjon tőlem. Gyorsan a keze után nyúltam, mire felém fordult.

- Mondanom kell valamit! – ejtettem ki a szavakatgondolkodás nélkül. Utólag, már hiába szidtam magam. – Én... én...