Percekig ültem ott és bámultam halott szerelmemet. Csak most fogtam fel mindannak a súlyát, amit tettem. Gyilkoltam. Olyan emberek életét vettem el, akik segíteni próbáltak, s akiket szerettem.

" Nem. Miért próbálsz hazudni magadnak? Nem szeretted őket. Csupán... alappillérjei voltak a jólétednek. Annak, hogy ne veszítsd el az eszed. Viszont ők sem tudtak téged örökké tartani. " - száll fel nevetve hátam mögül démonom s lassan lehuppan elém.

Mosolyogva nézi Miát, majd hosszú körmeivel végigsimít az arcán.

" Tényleg gyönyörű volt, kár érte! De... Mostmár szabad lehetsz, nem? " - kuncog fel s hanyat dőlve kezdi lesni az eget.

Nem történt semmi. Baphomet nem volt hű ígéretéhez és nem jött el. Talán... Én értettem félre. Biztosan én csesztem el. Azzal, hogy megöltem Miát... Még mindig elfoglalja a szívem. És sosem megy el. Démonom horkantva rázta meg a fejét.

" Nem hiszem el, hogy te ennyire idióta vagy! Még mindig azt hiszed, hogy Baphomet megszabadít a szenvedéseidtől? Te magad vagy a kín! Magadtól pedig sosem szabadulsz. Nézz csak rám, Tsuzuku! Nézz rám, jó alaposan mérj végig, és végre legyen fogalmad arról, ki is vagyok! " - ült fel.

Lassan emeltem rá tekintetem. A sötét füst lassacskán rajzolódott ki. Részletes betekintést adott igazi valójához. Fekete tincsei tehetetlenül lógtak vállára. Szemei sötétek voltak s hatalmasak, szemfehérje egyáltalán nem látszott. Fogai hegyesek, vigyorától még vérvörös ínye is kilátszott. Sovány volt, bordái majdhogynem kilyukasztották bőrét. Mellkasán egy hatalmas lyuk tátongott, melyen képes voltam átlátni. Fekete, veszélyes aura lengte körül. De volt benne valami igazán ismerős... Méghozzá az, hogy ez... Én vagyok.

" Úgy bizony... Én vagyok te. Én vagyok a valódi éned. Elég sok idő kellett, mire erre rájöttél. Nem én voltam a gyilkos, hanem te. Nem én voltam az, aki irányított, hanem te. Csupán... Hazudtál magadnak. Mindvégig. " - magyarázta szórakozottan. - " Próbáltál rám, úgy tekinteni, mint egy külső dologra, ami benned él. Megtagadtad saját magad. Igazán szánalmas."

Hátrahajtottam a fejem s lehunytam a szemeimet. Próbáltam őt kizárni gondolataimból, de szavai egész lényemet belengték. Szédülve támaszkodtam meg a hátam mögött, de másik kezemmel rendíthetetlenül fogtam Mia holttestét. Nagy levegőket vettem, s mikor valamennyire lenyugodtam és előre pillantottam, a démon... azaz én... Már nem volt ott.

A zokogás ismét hatalmába kerített. Rázkódva vontam magamhoz a gitárost. Mihez kezdjek most? Az életemnek mostmár végérvényesen annyi. Baphomet nem jön el. Soha nem is jött, az oxigénhiány miatt valószínűleg halucinálhattam. Hatalmas bajban vagyok. És most már végérvényesen nincs senkim. Koichit és Metot nem hívhatom. Igazából senkit sem hívhatok.

- Oh, Mia... Végülh... Én pusztítottalak el tégedh... - szipogtam s a vértől nedves tincseit kisimítottam az arcából. - Mit tehetnék...? Annyira... fájh... Gyere visszah... - bújtam mellkasába.

Hideg volt. Csöndes. És üres. Szíve mozdulatlan. És én állítottam meg. Nem lehet már visszahozni. Képtelenség.

Mia telefonja megcsörrent a táskájában, ez rántott vissza a valóságba. Reszkető, véres ujjakkal nyúltam bele. Meto neve villogott a kijelzőn. Habozva nyomtam meg a hívásfogadás gombot s emeltem fülemhez a készüléket.

- Mia... - szólalt meg a fiú. - Minden rendben van? Hazamentél már? Mi van Tsuzukuval? Gondolom nincs jól... Szerinted, ha...

- Tsuzuku vagyok. - szakítottam félbe, hangom rekedtes volt a sírástól.

- Oh... Nem tudtam. Történt valami? - hallottam az aggodalmat a hangjában.

- Én... Nagyon rossz dolgokat műveltem, Meto... - suttogom.

- Ember, mondd már meg mi a franc van! - mordult rám erélyesen, mire szám széle megrezzent.

- Úgy is ide fogtok jönni, nem? Majd... meglátjátok. Csak ne ijedjetek meg. - nevettem fel keserűen, majd kinyomtam a telefont.

Mia fölé hajoltam, majd ismét végigsimítottam az arcán. ajkaira hajoltam s lágyan rájukcsókoltam.

- Talán... A másvilágon együtt leszünk. - suttogom. - Várj rám, rendben? Hamarosan érkezek.

Megragadtam a kést s élét határozottan a csuklómhoz emeltem. Egy hosszú, mély vágás, függőlegesen. Garantáltan elvérzek. Bólintottam. Most már ténylegesen készen állok. Biztosan a pokolra fogok kerülni. A kés hegyét kezem csuklómhoz emeltem, majd belenyomtam húsomba. Arcom összerezzent a fájdalomtól, de ez semmi volt ahhoz képest, mi bennem tombolt. Mindenképp cselekednem kell, ugyanis ha Meto lépni fog a telefonhívás után, akkor már biztos úton van idefele.

Felhasítottam húsomat, melyből azonnal spriccelni kezdett a vér. Ugyanezt tettem, másik kezemmel is, majd elfeküdtem mia mellett a földön. Megragadtam hideg ujjait s átadtam magam a halálnak. De ez sem úgy végződött, ahogy én azt elképzeltem.

------

Mikor szemeimet felnyitottam, azonnal visszakellett csuknom, ugyanis a fény szinte kiégette a retinámat. A mennybe kerültem volna? Mindazok után, amiket tettem... Nem Baphomet vitt magával?

" Te még mindig hiszel ebben a szarságban?" - morogta egy ismerős hang magam mellett, mire én azonnal tágra nyitottam szemeimet. 

Oldalra néztem. Démonom ött ült az ágy szélén s éles körmeit reszelgette. Levegővételeim gyarapodni kezdtek, és a halkan pittyegő gép, mostmár egyre gyorsabb lett. A hang felé kaptam a tekintetem és láttam, hogy bizony én egy kórházi gépre vagyok kötve. Valamint infúziót is kaptam. Nyögve siklottak szemeim csuklóimra, melyeken nyomókötés díszelgett. 

- Nem... - hangom reszketett. - Nem lehet... 

Felültem és körülnéztem. A kórteremben csupán csak én voltam, senki más. A mellettem  lévő betegágyak üresen álltak. Torkom összeszorult. Kétségbeesetten néztem démonomra, ki már nem ült az ágyam szélén, eltűnt. Ordítva téptem ki magamból az infúzót, bömbölve csapkodtam magam az ágyban. Nem haltam meg! Nem haltam meg, a büdös kurva életbe! Miért nem?! miért mentettek meg! Most nem kértem segítséget! Akkor meg miért nem hagytak meghalni?! Miért nem mehettem Miával?! Hörögve álltam fel, mire az ajtó kicsapódott és vagy három ápoló szaladt be rajta, az orvossal együtt. 

Azonnal megpróbáltak leszorítani az ágyra, de olyannyira nem voltam magamnál, hogy mindenképp tiltakozni akartam. Rúgtam, haraptam, karmoltam, akárcsak egy kóbor, vad eb, akit éppen elkapott a sintér. 

Nem hallottam a hangokat, csupán egy tűt láttam megcsillanni a villany fényében, mely azonnal bőröm alá hatolt. Pár perc múlva pedig már egyre jobban elnehezedtek testrészeim, végül pedig már a szemhéjamat sem tudtam fent tartani. Még utoljára láttam, amint két volt bandatársam az ajtóból figyel engem, amint ismét álomba merülök.