Nem féltem, amikor azt mondta, használjam a képességem, és egy ember meghalt miatta. Talán nem értettem meg, talán Fyodor annyira felszabadított, hogy nem találtam többé torzultnak a személyiségem és felfogásom. Ismertem a tervet, tudtam, hogy a biztonságom így kívánja, így kevés ellenállást tanúsítottam, amikor a kormány emberei, mint beszámíthatatlan képességhasználót, gyorsan és csendesen egy zárt intézetbe vittek, ami hozzám hasonló, gyilkosság miatt el nem ítélhető áldottaknak volt fenntartva. Egyszerű bolondok voltak, akiken eluralkodott a képességük, és őket látva felfogtam, én is milyen gyakran és mennyire közel voltam hozzá.

Fyodor megmentett arról, hogy egy ilyen helyre kerüljek, végül mégis ő juttatott oda, hogy megóvjon, mielőtt elment Oroszországból.

Megcsókolta a kezem, az arcom az utolsó együtt töltött éjszakánkon, miután utoljára mindent megbeszéltünk, és megbizonyosodott róla, hogy nemcsak megértettem, hanem tényleg megfelelően fogok cselekedni.

Nem sírtam, csak légzésem vált szaporábbá, de sikerült magamat megnyugtatnom, mielőtt Fyodor kezdte volna. Keményebb, érettebb lettem egy ilyen férfi mellett, hogy sose érezze, nem vagyok méltó társa, így nem kezdem könyörögni neki, hogy ne menjen Yokohamába.

Megígértem, hogy segítek neki, ha segít életben maradni; eljött az idő, hogy a szavamat betartsam.

Fyodor még ekkor is mindent megtett, hogy nekem ne essen bántódásom. Bezáratott egy szigorúan őrzött észak-szibériai intézetbe, ahol tőlem sokkal hatalmasabb és beszámíthatatlan áldottakat vitték. Legtöbbjük bűne csupán az volt, hogy veszélyesek voltak a társadalomra; gyilkos, mint én, kevés akadt köztük, de mentális betegségeim miatt egy átlagos bíróság nem tudott elítélni.

Fyodor volt az egyetlen, aki ítélkezhetett volna felettem, de ő minden bűnömet megbocsátotta. Megígérte, hogyha mindez véget ér, ő maga fog onnan kihozni.

Bíztam benne, és hiába vették el minden ingóságom, nem szakadtunk el egészen egymástól.

Csupán másfél hetet kellett eltöltenem az intézményben, ám ezalatt magamba zárkóztam, és tökéletesen hasonló lettem a többi lakójához. Úgy tűnt, teljesen elment az eszem: egész nap tétlenül bámultam a falat, de közben történeteket szőttem a fejemben, hogy meg ne bolonduljak. Mégis, mire Fyodor megjelent az ágyam mellett, annyira mélyre süllyedtem, hogy nem voltam benne biztos, valóság-e, vagy csak álmomban látom.

Fyodor megfogta mindkét kezem. Felültetett, és levetett kabátját a vállamra terítette, elfedve intézetbeli vékony ruhámat.

– Gyere haza, szerelmem – karolta át a derekam, hogy felállítson, de nem tudott indulásra bírni. Először azóta, hogy Fyodor és én kiléptünk a lakásból, eleredtek a könnyeim, mosolyra rándult a szám, és sírva-nevetve, lábujjhegyre állva borultam Fyodor nyakába.

- & -