Diluc anno évvekkel ezelőtt fogságba esett, és sosem tért haza Mondstadtba. 

1.

Diluc úgy várt a konferenciaterem ajtajában mint egy engedelmes kutya, akit a gazdája kint hagyott, míg végez a fontos feladatokkal. Nos, ez a hasonlat olyan közel állt a valósághoz, hogy Diluc arcára önkénytelenül felszökött egy bosszús fintor, és átkozta magát, amiért elméje ilyen készségesen rontja egyébként sem magas életkedvét. De már nagyjából két órája várt, semmi fogalommal arról, hogy mikor végeznek a bentiek, a lábai pedig már kezdtek zsibbadni a mozdulatlanságtól. Fogalma sem volt róla meddig kell még ott szobroznia, Dottore természetesen nem kötött az orrára ilyesmit, mikor ott hagyta, sőt, az is kész csoda volt, hogy egyáltalán azt megemlítette, az értekezlet után magával a Jesterrel lesz találkája. Ez a hír önmagában felborzolta az idegeit. Az elmúlt lassan két évben, mióta itt van, összesen ha háromszor volt méltó a No.1 figyelmére, és mind a három alkalom traumatikus élménynek bizonyult. Dilucnak fogalma sem volt mit akarhat tőle most Pierro, és valószínűleg az a legjobb, ha nem is próbál találgatni. Az elméje túlságosan szívesen jött fel nemkívánatosabbnál nemkívánatosabb variációkkal.

Ettől függetlenül persze egyre csak idegesebb lett. Bár talán nem csak a No.1 miatt agóddik, elvégre ma az egész bagázs tiszteletét teszi a mögötte lévő teremben. Diluc tisztában volt vele, hogy a temetés miatt jöttek. A halálhír meglepő volt, meg nem is. A puszta tény, hogy egyik a tizenegyből máris eltávozott közel sem olyan meglepő, ha valaki istenek ellen megy harcba jobb, ha fel van készülve a legrosszabbra. A meglepő inkább az, hogy pont a Nyolcadikat érte el a vég. Diluc meglepően sokat tudott a Harbingerekről, bár tudása aligha állt fontos információkból. A forrása nagyrésze Dottore véget nem érő panaszkodása volt, a doktor szívesen szidta vagy nevette ki munkatársait, különösen miközben Dilucon operált. Ő pedig, fájdalomcsillapítók hiányában, keservesen kapaszkodott az őrült tudós minden ostoba szavába, lévén, hogy nem rendelkezett semmi mással, ami elterelheti a figyelmét a véget nem érő gyötrelemről. Dilucnak nem egyszer elgondolkodott, vajon hogy van még életben.

Mindenesetre az egész arra jó volt, hogy tisztában legyen vele, No.8 szinte soha nem bocsátkozott igazi harcba, és a Harbingerek azon, határozottan jelentősebb, táborát erősítette, akik jobban szerettek a háttérből irányítani. Tehát, hogy pont ő halt meg az váratlan. Ha Dilucnak tippelnie kellett volna kit tesznek el először láb alól valószínűleg a Tizenegyedikre fogad. Amellett, hogy fiatalabbnak tűnt még nála is, úgy kereste a harcokat, mintha az alapján kapná a fizetését. Persze ennek ellenére még mindig élt, No.8 pedig nem, szóval valamit egész biztosan tudott. Dilucnak mindenesetre vele is akadt nem egy kellemetlen emléke, szóval nem panaszkodna ha Tartaglia is feldobná a talpát.

Még nagyjából fél órát állt annál az ostoba, kétszárnyas ajtónál, mint valami elfuserált őr, mire az végre feltárult, és a Harbingerek elkezdtek kiáramlani. Többségük láthatóan minél hamarabb olyan messze akart kerülni, amennyire csak lehetséges, és egy pillantást se vetettek rá. A kivételek között persze ott volt No.11, akinek abban a pillanatban széles vigyor terült el az arcán, hogy kiszúrta. Diluc alig bírt elfojtani egy bosszús sóhajt, és most először volt hálás, hogy Pierro miatt valószínűleg nem kell szórakoztatnia a narancshajút. Tartaglia volt az egyetlen Harbinger, akivel Dilucnak rendszeresen párbajoznia kellett, ugyanis noha hivatalosan Dottore egyik kis házikedvencének számított, a doktor sajnálatos módon tökéletes alkalomnak látta Diluc erejét Tartagliával teszteltetni, utóbbi pedig szintén túlzottan szívesen tett eleget a kérésnek. Diluc személyes véleménye szerint Dottore csak egy szadista pöcs volt, aki perverz örömet lelt abba, hogy Dilucot újra és újra eszméletvesztésig verték. Nem meglepő módon a két év alatt egyszer sem nyert a Harbinger ellen, de az elmúlt időszakban legalább már Tartagliának is szörnnyé kellett változnia ahhoz, hogy nyerjen. Fogalma sem volt róla, mégis micsoda pontosan a Tizenegyes, de mostanra ezt saját magáról sem tudta, szóval igazából aligha van joga szörnynek nevezni a másikat, mikor ő maga is az.

Tartaglia pedig valószínűleg odajött volna hozzá cseverészni, mintha barátok lettek volna, ha nem lép ki maga a Jester is. A No.1 felé se nézett, de nem volt rá szükség, a Diluc nyakát körbeölelő Abyss romlás finoman megfeszült, csak egy pillanatra megakasztva lélegzését, ő pedig engedelmesen követte az impozáns férfit. Végighaladtak pár folyosón, el őrök és milliókat érő festmények mellett. A Parlament épülete kellően csicsás volt, valószínűleg csak a Tsaritsa fenséges Zapolyarny palotája múlhatta felül egész Snezhnayaban. Diluc nem sokat járt itt, talán összesen ha kétszer, így nem volt benne biztos merre tartanak. A Parlament az Ötödik fenségterülete volt, és neki egész biztosan lehetett egy polgármesteri irodája valahol, de a Jester nem úgy festett, mint aki arra tart. Sőt, úgy tűnt egyenesen távozni fognak, amit Diluc gyomra görcsbe állt. Ha Pierro el akarja vinni valahova, abból nem sülhet ki semmi jó.

Mikor kiléptek az épületből, Diluc megborzongott, és nem a fagyos levegőtől. Már régóta nem létezett hideg, ami versengeni tudott volna a benne égő lánggal. Valószínűleg a Tsaritsa jege lehet az egyetlen, ami képes lenne eloltani a tüzét. Mégis, ahogy Pierro hosszú léptekkel megindult a hintó felé, Diluc úgy érezte a hideg végigfut a hátán, és libabőr árasztja el. Annak ellenére, hogy anno volt olyan balszerencsés, hogy saját bőrén tapasztalhatta meg több Harbinger erejét is, egyiküktől sem félt. Tisztában volt vele, hogy valószínűleg bármelyikük könnyedén végezni tudna vele, hiába mostanra olyan messze van egyszerű embertől, amennyire az csak lehetséges, mégsem érzett félelmet. A No.1 azonban különbözött tőlük. Benne volt valami, amitől Diluc gyomra görcsbe ugrott, és nyugtalansága a tetőfokára hágott.

Ezek után nem meglepő, hogy mikor Pierro intett, hogy kövesse a hintóba, Diluc szíve megállt egy pillanatra.

Egy Harbinger hintójában ülni borzalmasan helytelen érzés volt. A Tizenegy határozottan lenézte, így természetesen soha egynek sem jutott eszébe, hogy beültesse maga mellé. Alapból ritkán utazott, és amikor Dottore mégis magával rángatta valahova általában vagy gyalog kellett követnie, vagy ha jobb hangulatban találta lovon, esetleg repülve az utóbbi időben. És most mégis itt volt, minden igyekezete ellenére nyugtalanul fészkelődött a túlon túl hivalkodó luxusban. Az ülések selyem húzatba voltak burkolva, és finoman besüppedtek alatt, ahogy helyet foglalt. Az általuk biztosított kényelem mostanra idegen érzés volt, hála annak, hogy évek óta nem volt szerencséje ágyhoz, vagy bármihez ami puhább a füves talajnál. Na meg a puszta tény, hogy a Harbingerek első emberével utazott kettesben egy ilyen szűkös térben szintén nem dobott a hangulaton. Pierro vele szemben foglalt helyet, és az indulás után hosszú percekig csak némán bámult ki az ablakon. Az arca annyira kifejezéstelen, hogy ennyi erővel a másik oldalt fedő maszkot is bámulhatná, akkor is ugyan ott lenne. Diluc már pont kezdte elhinni, hogy a férfi nem rendelkezik igazi mondani valóval számára, legalábbis addig nem, míg oda nem érnek, ahova tartanak, mikor a Jester mégis megszólalt.

- Egy megbízásom van számodra.

Diluc határozottan meglepődött a kijelentésen, de egyenlőre képes volt nyugodt arccal visszakérdezni.

- Megbízás?

Az nem volt meglepő, ha Dottore kiadott neki holmi feladatokat. Az idő többségében utazási eszköznek használta, vagy elvitte puccos partikra, hogy felvágjon vele. Néha napján elküldték, hogy öljön meg különféle szörnyeket amiket Diluc előtte életében nem látott még. Mutáns növények, hegyként fölétornyosuló óriások, leírhatatlan szerkezetek olyan pusztítóerővel amire élő, lélegző lények nem képesek. Diluc lemészárolta nekik mindet. Mi mást tett volna? Nem mintha képes lenne megszökni, vagy mondjuk drasztikusabb módszerként végezni magával. Már két év telt el, és ennyi idő alatt félelmetesen pontosan kitanulta a határait. Egy évnyi tömény fájdalom és szenvedés volt az ára, eltűrve minden büntetést és kínzást. De mostanra... Mostanra fáradt volt. És néha attól rettegett, hogyha igazi alkalma nyílna is a menekülésre, akkor sem lenne elég ereje megragadni a lehetőséget.

- Merem feltételezni, hogy emlékszel a fiamra?

Diluc ereiben meghűlt a vér, és biztos volt benne, hogy tekintete ezúttal elárulta aggodalmát.

- Nehezemre esne valaha is elfelejteni Kaeyát - mondta végül őszintén. A válasz mintha szórakoztatta volna a Harbinger, ugyanis ajkai halványan feljebb görbültek. Dilucot mindez annál kevésbé. Ha volt valami, amire aktívan igyekezett nem gondolni, az kétségtelenül Kaeya volt. Főleg a Pierroval való első találkozása után. A mai napig nem tudott rájönni, mért osztotta meg vele mindazt a No.1, amit. Anno Diluc csak a kínzás egy fajtájának ítélte meg, de mára inkább csak összezavarta a dolog. A Jester egy ambiciózus ember volt, akinek egyetlen cél lebegett a szeme előtt, és ami célért tett mindent. Valószínűleg levegőt is kizárólag azért vett, hogy elhozhassa Teyvat számára azt a jövőt, amit annyira áhít. Aztán ott volt Kaeya, aki cseppet sem illett bele a képbe. Ha róla volt szó, Diluc cseppet sem értette Pierro cselekedeteit.

- Nos, úgy tűnik a fiamnak is nehezére esik elfelejteni téged - jegyezte meg a Jester. - Utánad kutat, és ha nem teszünk semmit, hamarosan Snezhnaya ajtaján fog kopogni.

Diluc gyanakodva méregette, mivel a szavai tökéletesen valószínűtlennek hangzottak. Nehezére esett elhinni, hogy Kaeya bármit is akarna tőle mindazok után, hogy kishíján megölte. Esetleg arra keres bizonyítékot, hogy Diluc meghalt, így magáénak tudhatná a családi vagyont, és a borászatot? Nem, azt Kaeya sokkal kevesebb macerával is biztosan el tudná intézni, ha valamiben mindig is jó volt, hát az emberek meggyőzésében és átverésében. Diluc első kézből tapasztalta.

- A feladatod rendkívül egyszerű - folytatta a Harbingerek vezetője. - Érd el, hogy többé ne akarjon keresni. 

Megjegy.: Igen, itt Pierro Kaeya apja, mégha genshinben igazából nem is ő az. Csak túlságosan tetszik ez az ötlet.