Osial sírni tudott volna, mikor az őt fogságban tartó pecséten repedés nyílt. Persze a könnyek kizárólag a dühét tükrözték volna, meg nem mintha egy óceán mélyén bárkinek is feltűnt volna, főleg, hogy aligha rendelkezett fizikai testtel, ami ténylegesen lehetővé tette volna a sírást, de na. A helyzet kegyetlensége megkívánta minden haragját. Elvégre tény, hogy isteni ereje máris kiáramlott a repedésen, de ő maga ott ragadt. Dühe talán romboló útra indította az erejét, ami fenséges tengeri szörny formájában indult meg Liyue felé, de Osial tudata még mindig ott vergődött a Guyun-i kőerdő mélyén. Valamint az se javított a kedvén, hogy a pecsét hamarosan visszaszippantja azt a kevéskét is, ami ideiglenesen kiszabadult. Úgy érezte, még az sem dobná fel, ha ezen rövid idő alatt ereje megtestesülésének sikerülne valami csoda folytán elpusztítani a kikötővárost. Mintha az a kőfejű gyík hagyná neki.

Szóval csak várt, magában szitkozódva, mikor tűnik fel Morax, és tesz pontot az eset végére. De... Morax nem érkezett meg. Tény, tömény isteni erejét így is feltartóztatták, de ezen szinte meg sem lepődött. A tudat nélkül az is csoda, hogy minimális túlélési ösztönökkel rendelkezik, valószínűleg Osial haragjának morzsái adnak értelmet létezésének, így még a halandók meg az adepti is képes feltartóztatni. Milyen szánalmas, gondolta, mikor az óceán belerázkódott egy robbanásba, és a pecsét elkezdte visszahúzni erejét, hogy még Moraxra sem volt szükség a megfékezéséhez. Az a nyomorult gyík még a fáradtságot sem vette, hogy megjelenjen.

Ekkor azonban, mikor az ereje elkezdett visszaáramlani, valami furcsa dolog történt. Hirtelen... szabadnak érezte magát. Nem, ez nem teljesen igaz, számtalan dolgot, ami az ő egészét képezte még mindig vasmarokkal tartotta a pecsét, de ő maga, a tudat, valahogy mintha képes lett volna elhagyni ezt a helyet. Lehetetlen, gondolta, csapda. Vagy csupán egy véletlen mellékhatása a pecsét feltörésének? Az isteni ereje pillanatokon belül teljesen elzáródik újra, és rettegett, hogy ha ez megtörténik akkor a kiskapu is bezárul. De félt is. Mi várja odakint egy isten nyers tudatát mindenféle fizikai test, vagy az ereje nélkül? Mi van ha csupán semmivé lesz?

Osial évezredek óta volt az óceán rabja. Évezredek óta kívánta, bár lehetséges lenne megölni egy istent, és bár Morax megtette volna.

A pecsét zárult. Kétezer év utáni első lehetősége a szabadságra mindjárt semmivé lesz. Ezt pedig nem hagyhatta. Osial tudata maga mögött hagyta a Guyun-i kőerdőt.

Az ezt követő idő összemosódott számára. Az óceán bekebelezte, és lágy hullámain elringatta. Ilyen állapotban képtelen lett volna gondolatokat formálni, vagy érezni. A létezése sem volt egy tény, inkább feltételezés. Tudata nem egy egész, hanem apró cafatkák amik kétségbeesetten igyekeztek nem elveszíteni egymást a tenger haragjában. De aztán a hatalmas víztömeg megkenyelmezhetett neki, mert egyszercsak egy parton találta magát, a víz kimosta, majd hátrahagyta, mint egy apró tócsát. A világot befogadni ilyen állapotban még mindig nem volt könnyű, de a tenger állandó mozgása nélkül a tudata könnyebben magára talált, és megformálódott.

Az első aura pedig, ami elért hozzá, egy nagyon is ismerős aura volt. Oh, hogy az a...

Ujjak merültek el az apró pocsojába, ami jelenleg ő maga volt, és Osial egész lénye megtelt rettegéssel. Túl tisztán érezte, ahogy Morax ereje szétárad benne, és nyilvánvalóvá vált számára, hogy semmibe nem fog állni elmorzsolni amúgy is megtöredezett tudatát. Francba, francba, francba, sosem kellett volna elválnia isteni erejétől, ezzel csak szívességet tett neki! Hogy milyen ostoba volt, végig a kezére játszott, és...

Morax ujjai megragadták, és húzni kezdték. Hydro és geo energia keveredett benne, az egész fájdalmasan és felfoghatatlanul csavarta ki, tépte darabjaira, majd... rakta össze. A világ lódult egyet, majd még egyet, és hirtelen arra eszmélt, hogy a homokban térdel, és hisztérikusan köhög meg kapkod levegőért. Az egész borzalmasan idegen érzés volt, hosszú pillanatokig azért könyörgött, hogy múljon el ez az egész, és dobják vissza a biztonságos hullámok közé, de végül a világ megenyhült körülötte. Vagy inkább ő szokott hozzá egy emberszerű testhez újra így kétezer év után.

- Nem mondom, ez vetekedett azzal az érzéssel, mikor a lándzsáid az óceán fenekére szegeztek, és először éreztem azt, hogy a víz meg akar fojtani, ahelyett, hogy engem szolgálna - nyöszörögte, a hangja meglepően tiszta. Ettől függetlenül fogalma sem volt mi történik. A testében békésen hümmögött mind a hydro, mind a geo energia, egyben tartva a halandószerű porhüvelyt, amit kapott. Vajon mi okból kreált neki testet Morax? Hogy jobban fájjon, mikor semmivé zúzza? Ah, nem, az öreg Morax túlságosan praktikus személy ilyen triviális dolgokhoz, sosem pazarolná felesleges dolgokra az idejét.

- Osial - szólalt meg Morax. A hangja lágyabb, mint várta, elvégre a föld nem remegett bele abba, hogy beszélt, de még így is kirázta a hideg az ismerős, erős tónusától.

Osial vetett egy lopott pillantást régi riválisára. Főként testét szemlélte, mert Cor Lapis tekintetére még nem állt készen. Az túl sokat árult volna el arról, milyen gyorsan is lesz összezúzva tudata.

- Egész átlagosan festesz, majdnem mint egy halandó - jegyezte meg szórakozottan. - Se szarvak, se pikkelyek, se geo szimbólumok. Jó, talán az utolsóba nem lehetek biztos, annyi ruha van rajtad, az ötszöröse annak, mint amit anno el tudtál viselni magadon.

- Változnak az idők. Manapság illetlen lenne olyan kevés ruhát viselnem - érkezett Morax válasza, olyan hangsúlyban, mintha maga sem tudná, mért magyarázza ezt el neki.

Nos, mindenesetre Osial kellően értetlennek érezte magát ahhoz, hogy végre felnézzen arcára is. Morax nem sokat változott, legalábbis alapjaiban.Vonásai még mindig úgy festettek, mintha valaki a legselymesebb márványból precízen fargata volna ki őket, ami nem is állt messze a valóságtól. Cor Lapis szemei pedig finoman izzottak a geo energiától, amihez sötét hajának végei is csatlakoztak. Minderre maga Osail hajszál pontosan így emlékezett, csak hozzá tudott csatolni pár extrát. Például a karján felfutó geo szimbólumokat, vagy az alkalmi sárkány-qilin mivoltára utaló szarvak, pikkelyek, és egyéb ínyencségek.

Viszont ahhoz, hogy mi járhat a fejében aligha került közelebb, Morax kifejezése olvashatatlan maradt.

- Szóval hogyan tovább, ó hatalmas Rex Lapis? - gúnyolódott, ami vitathatóan nem a legokosabb döntése volt. De unta már a homokban térdelést, és a megaláztatást, ami ezzel járt.

- Kiszabadultál a pecsét alól - közölte Morax.

- Ezzel vitatkoznék - fintorgott. - Ha engem kérdezel, igen jelentős részem még mindig az ostoba börtönödben csücsül.

- Ez igaz - bólintott megfontoltan a Geo Istene. - Ezért is habozom. Jelenlegi formádban olyan gyenge vagy, hogy aligha jelentesz tényleges fenyegetést akárkire is.

- Ez a kijelentés teljesen szükségtelen és meglehetősen gonosz volt tőled - sóhajtott az Örvények (egykori) Ura. - Tisztában vagyok a helyzetemmel anélkül is, hogy az orrom alá dörgölnéd.

- Elnézést, nem volt célom, hogy megbántsalak - közölte Morax automatikusan. Osial nem tudta eldönteni, hogy most épp kigúnyolják, vagy sem. - Azt vártam, hogy dühösebb leszel - tette hozzá végül az előtte álló.

- Kinek van arra már energiája? - rándított egyet vállain. - Jelen helyzetembe nem mintha sokat érnék el vele amúgy is.

- Miután a kiszabadult erőd olyan céltudatosan indult meg Liyue elpusztítására, azt feltételeztem a régi sérelmek még élénken élnek az emlékezetedben.

- Nos, az óceán fenekére szögezve, ahol nincs jobb dolgod csak azokon rágódni, nehéz megfeledkezni róluk - fintorgott. - De abban a pillanatban jobban feldühített, hogy míg az erőm szabadon garázdálkodott, a tudatom nem mozdulhatott.

- Ez már csak természetes - biccentett Morax nyugodtan. - Ha a kettő együttesen szabadult volna el, nem hagyhattam volna, hogy az adepti és a Qixing egyedül nézzen veled szembe. Akármilyen messzire is ért el az emberiség, attól tartok ott még nem tartanak.

- Nos, jó hallani, hogy neked is élénk emlékeid vannak róla, mire vagyok képes - mondta, majd némi szünet után hozzátette, egy nem sok élettel rendelkező hangnemben. - Mire voltam. Mire voltam, képes...

Morax némán bólogatott, majd rákérdezett:

- Hogy jutottál ki? A Childe által használt talizmánoknak nem szabadott volna, hogy ilyen mellékhatásai legyenek.

- Ki az a Childe?

- A párom - válaszolt Morax habozás nélkül. - Nem sokkal a visszazárásod után tettük hivatalossá a kapcsolatunkat.

- Gratulálok.

- Köszönöm.

- Szóval összejöttél azzal, aki rá akart szabadítani engem a városra, amit több ezer év alatt építettél?

- Igen.

- Értem.

Morax megköszörülte a torkát.

- Mindenesetre, döntenem kell a sorsod felől. Talán nem rendelkezel régi erőddel, de ettől függetlenül nem lenne lehetetlen számodra, hogy bajt okozz.

- Hé, mégis miféle bajt okozhatnék? - tárta szét karjait. - Se erőm, se saját testem, csak egy váz, amit te kreáltál. Aligha árthatnék neked, vagy az imádott Liyuédnek. Meg egyébként is... - ezen a ponton félrenézett, el a tenger felé. - Ennyi idő után csak... szeretnék egy kicsit megint élni.

- Rendben - hangzott Morax válasza, és mikor Osial hitetlenségében visszakapta rá tekintetét, egy felé nyújtott kézbe ütközött. Morax hátrakötött haját enyhén lengette a szél, végei pedig isteni fénnyel ragyogtak akárcsak szemei. Előtte térdelve szánalmasan jelenetéktelennek érezte magát, mintha csak újabb, apró halandó lenne egy isten gondjára bízva.

Osial keserűen felnevetett, és arcát egyik kezébe temette. Másikkal azonban elfogadta a felé nyújtottat.