-Steve!-köszöntem neki amikor bementem a konyhába.
-Quill!-fordult felém-Hogy vagy?-érdeklődött amikor megtörölte a kezét a konyharuhámba.
-Jól! És te?-kérdeztem a pultnak dőlve. Nem nagyon akartam az érzéseimről beszélni, mert még őszintén én magam sem tudom, hogy pontosan mit érzek.
-Köszi, az érdeklődést! Jól! És Petra...-kezdte mire lehajtottam a fejem.
-Ez a nyolcadik nap-válaszoltam-Ha ma nem kell fel, akkor agyhalottá nyílvánítják.
-Nem lehetneég várni, vagy esetleg valamilyen műtéten véghez vinni?-hozta fel mire megráztam a fejem-Szóval nem tudunk tenni semmit...
-Viszont donor szóval segíthet a betegeknek-jutott eszembe-Még halottan is életet ment, ami nagyon is illene az ő személyiségéhez, de nem szerettem volna én aláírni a lapokat, főleg nem most!
-Nem muszáj megjátszanod, hogy jól vagy!-sétált mellém Steve-Egy csapat vagyunk, előttünk, nem kell titkolózni!
-Legyek olyan, mint Parker és üljek a nap huszonnégy órájában Petra mellett a kezét fogva?-mondtam el az egyik opciót-Kösz, azon már túl vagyok és nem szeretném még egyszer végigcsinálni, mert sokkal nehezebb, mintha félig élném is az életemet mellette!
-Hát...-fintorgott, így kiegyensedtem.
-Ezt már végigcsináltam az anyukámmal! Csak ott annyi volt a baj, hogy láttam szenvedni a kemótól és a ráktól... Petra fájdalom nélkül halna meg, és ez segít nekem feldolgozni, hogy ilyen hamar elveszítem a lányomat, akit csak két éve ismerek!
-Indultam a templomba imádkozni... Mivel Petra folyton eljött velem templomba, így jogosnak tartom, hogy imádkozom érte-jutott eszébe, így keresztbe tettem a kezem-Menjünk együtt, és akkor te is mondhatsz egy imát érte!-ajánlotta fel így elkuncogtam magam.
-Hát ha megmondod, hogy mit kell csinálnom, akkor szívesen!
-Gyere!-indult ki miután megpaskolta a vállam, így követtem.

(...)

-Szóval...-néztem a Kapitányra segítség kérően amikor megtorpantunk az oltár előtt. Fogalmam sem volt semmiről, és ezt ezt eléggé megalázónak tartottam, de Rogers kedvessége valamilyen módon megnyugtatott.
-Gyújtasz egy gyertyát és kívánod, hogy a lányod felébredjen...-mondta miközben ő megtette, csak az imát nem mondta el.
-Rendben!-vettem egy mély levegőt majd meggyújtottam a másik gyertyát-Az anyukája is ennyire hívő volt-jutott eszembe-Minden vasárnap templom!-utánoztam az exemet, így Steve elkuncogta magát-Én persze nem mentem vele, mert hülyeségnek tartottam-tettem hozzá lehajtott fejjel.
-Ez nem hülyeség!-rázt meg a fejét.
-Néha jó, hogy van valaki, akiben hihetünk-fejeztem be helyette-Vagyis ő ezzel indokolta, akkor még huszonegy éve!
-A hitednek nem szabad elvesznie!
-Az nem a remény?-fordultam felé összevont szemöldökkel.
-Az is!
-Na jó!-húztam ki magam majd a hatalmas oltár felé fordultam-Igenis hiszek benned, Isten! Mivel egyébként én is az vagyok félig...
-Quill!-szólt rám Rogers, hogy nem poénkodjak így vettem egy mély levegőt.
-De ma te döntöd el, hogy a lányom életbe marad-e... És csakhogy tud! Ebbe a két évbe megszerettem annyira, mintha vele lettem volna egész életében-magyaráztam mire Steve biztatásképpen megfogta a vállam-De csak ő ért meg engem! És én csak benne hiszek teljesen, mert megmutatta, hogy milyen egy igazi hős, egy igazi ember valójában! Kérlek Istenem, ne vedd el a hitemet! Ne vedd el egy gyönyörű kislány anyukáját! Ne vedd el egy jófej srác barátnőjét...
-Ki az a jófej srác?-suttogta közbevágva Steve.
-Parker.
-Parker-rel együtt vannak?-lepődött meg a válaszomat, így felé fordultam.
-Te nem tudtad? Parker miatta ment New Yorkba!
-Most már mindent értek!-kacagta el magát halkan majd elengedte a vállamat.
-Most te jössz!-mutattam a gyertyák felé, így magára mutatott felvont szemöldökkel.
-Én?
-Ne már haver!-legyintettem-Meghallgattad az én béna beszédemet-emlékeztettem, hogy annál csakis jobb lehet az övé-Most te jössz!
-Na jó!-adta be a derekát majd az oltár felé lépett majd lehunyta a szemeit-Uram!
A békesség Tenálad van
nálam a nyugtalanság és a félelem.
Te vetted el bűneim terhét
jöjj, vedd el betegségemet is
Adj békességet! Szomjúhozom.
Amen-fejezte be majd jobb kezével először a homlokát, onnan a mellkasát, majd a ball és a jobb vállát érintette meg.
-Ez sokkal menőbb, mint az enyém-jegyezte meg így kinyitotta a szemét.
-Gyakorlottság! Ha a háborúban vagy, akkor hozzászoksz, hogy minden egyes nap imádkozol!-vont vállat.
-Na, én megyek a kórházba! Jobb lenne ott lenni és az utolsó percekben mellette ülni.
-Majd én is jövök nemsokára!-jelentette ki így biccentettem.
-Rendben!-indultam ki-Majd ott találkozunk!
Ahogy kiléptem a templomból, megcsapott a reggeli nyári szellő. Jól esett, hogy enyhén kitisztuljon a fejem, de teljesen semmi képen nem sikerült volna, mert csak a lányom járt a fejemben. Hogy min ment keresztül, hogy miket tett nehéz helyzetekben, amiket mesélt magáról, amikor fenn voltunk az űrben. Átsétáltam a kórházba és szépen komótosan felmentem a lépcsőn. Végletegik tqrtott eljutni az ajtóig mégse bírtam egyből belépni a kórterembe. Szükségem volt hozzá egy mély levegőhöz, hogy erőt vegyek magamon. Végül benyitottam, így Peter egyből felkapta a fejét.
-Mióta nem aludtál?-kérdeztem Parker-től amikor megálltam vele szemben.
-Nyolc napja-nézett rám-Itt voltam minden egyes percben, mert hittem, hogy fel fog kelni a következő percben és nem akartam arról lemaradni.
-Mondanám, hogy menjél el most azonnal pihenni, de mivel ma van az utolsó nap, ezért nem mondom-tettem zsebre a kezem majd leültem a székbe.
-Hogyan tudsz ilyen laza lenni?-kérdezte csodálkozva az ágyra könyökölve.
-A lazaság csak egy álca. Belül darabokra szed ez a pillanat, mert az univerzum elveszítheti a megmentőjét, és konkrétan a lányom az aki haldoklik, akinek szintén van egy lánya, és belegondolva, hogy nem biztos, hogy látni fogja felnőni őt, egyszerűen megöl-vallottam be-De majd talán az utolsó egy órában ki is tudom mutatni ezt az érzést!
-Értem!-hajtotta le a fejét.
-Mennyi idő van még hátra?-kérdeztem hátradőlve, hogy kényelembe helyezzem magam.
-Nyolc óra és negyvenkettő perc.
-Barkóba?-hoztam fel elterelésként, így kényelmesen elhelyezte a kezeit Petra mellett.
-Rendben!-mosolyodott el.

(...)

-Na?-jött be Rogers.
-Semmi!-mondtuk egyszerre csukott szemmel, mert a játékunk, hogy elképzeljük, hogy Petra meggyógyul nem valósult meg, csak a képzeletünkben.
-A francba!-mormogta, így megdörzsöltem a szemem és kinyitottam..
-Mi volt?-csatlakozott Wanda és Natasha is egyszerre, ahogy beugrottak szinte a szobába.
-Semmi!-néztem rájuk, így egyből elkomolyodtak, mert szegénykék még hittek abban, hogy felébred, mire ideérnek.
-Miről maradtam le?-érkezett meg Stark is, így vettem egy mély levegőt.
-Semmiről!
-Peter...-lépett be Gamora az ajtón, így arra kaptam a fejem. Gyorsan felálltam és kimentem hozzá a folyosóra.
-Igen?-szólaltam meg amikor nekidőltünk a szemközti falnak.
-Minden rendben?-érdeklődött miközben megfogta a kezem.
-Nem történt még semmi-ráztam meg csalódottan a fejem-Már csak két órája van...
-Jól vagy?
-Nem használnám a jól megnevezést, de ahhoz képest, hogy milyennek kéne most lennem és hogyan kéne éppen éreznem, ahhoz képest elég jól vagyok még!
-Elvittem Mereditht a megörzőbe-jutott eszébe, így biccentettem.
-Köszönöm!-pusziltam meg a homlokát majd szembe fordultam a kórterem ablakával és néztem az üvegen keresztül a lányomat.
-Min gondolkodsz?
-Valami itt fura! De nagyon...
-És mire célzol ezzel?-értetlenkedett.
-Petra anyja nem jött még el!-hoztam fel-Itt lenne a helye!
-Nem szóltunk neki, nem tudhatja, hogy a lánya min megy most keresztül! A végrendeletben is Stark neve áll, ami egészen mostanáig meghökkentő, de a lényeg az, hogy Stark dönt arról, hogy Petra kezelése hogyan folytatódik!
-Bölcs döntés volt Stark!-ellenkeztem-Szülő nem ajánlott az ilyen helyzetbeli döntésre, mert mind azt akarják, hogy éljen a gyereke. Egyedülállóként van kinyílvánítva, így Parker nem dönthet, bár szerintem ő is az élet mellett állna. Mindannyiunkat az érzelmeink irányítanának, még Natashát is, ezért választotta Tony-t Petra, mert ő képes arra, hogy az olyan helyzetbe tudjon józanul gondolkodni-magyaráztam majd végül az említettre pillantottam-Reggel aláírta a papírokat, hogy leveszik a lélegeztetőről Petra-t, amint az orvos kijelenti, hogy agyhalott.
-Biztos neki is nehéz pillanat volt az számára!
-P.É.N.T.E.K. másolta ki Stark nevét. Nem volt képes aláírni, de tudta, hogy ez a helyes cselekedet.
-És az anyjának mikor szólunk?
-Ő látnok! Mindent tud a jövővel kapcsolatban, csak megtartja magának! Látta, hogy Petra itt van! És azt is láthatja, hogy haldoklik!
-Evvel arra célzol...
-Ha ez igaz, akkor Petra életbe fog maradni!-fejeztem be helyette-Amíg Edith nincs itt, azt jelenti, hogy van még esély! Szereti a lányát meg minden, de ez volt az első, amit megtanított neki! Ne mutass gyengeséget, főleg ne a rokonok előtt! Szóval, két lehetőség van! Az egyik az, hogy Edith azért nincs itt, mert tudja, hogy Petra fel fog ébredni, vagy azért mert nem akarja gyengének látni az egyetlen kislányát és nincs ereje itt lenni!
-Remélem az előbbi lesz!-jelentette ki miközben hozzám bújt, így átkaroltam majd megsimogattam a hátát.
-Hát én is!-suttogtam.
-Biztos, hogy jól vagy?
-Miért aggódsz ennyire miattam?-kérdezte lenézve a szemébe.
-Féltelek! Mindenki ki van borulva, de te nem, mikor neked van a legnagyobb okod rá! A lányod meghalhat és konkrétan emiatt az unokád fog a gyerekeddé válni, de az űrt Petra soha se tudja majd Meredith betölteni!
-Én ezt már egyszer végigcsináltam. Annál rosszabb nem lehet!-tudtam le ennyivel kifújva a levegőt.
-Akkor nem voltam veled, de most itt vagyok!-szorított az ölelésen így megpusziltam a homlokát.
-Szeretlek!
-Én is téged!
-Csak azt nem tudom, hogy milyen temetést akar-jutott az eszembe mire mormogott dühösen valamit Gamora.
-Peter!-szólt le.
-Most mi van? Figyeld meg, hogy az utolsó percig hülyéskedni fogok, és majd azután leszek szomorú!
-De...
-Ne már Gamora!-vágtam közbe-Ismersz! Ilyen vagyok! Anyám halála így hatott rám! Nem veszem komolyra a dolgokat, amíg nem késő. Oké! Lehet, hogy ma meghal a lányom... Tegyük fel! Én az utolsó percig visszaemlékezek minden egyes boldog percre, amit vele töltöttem és hangosan nevetek rajta. És amikor eljön az utolsó egy perc... A nevetésem átmegy bőgésbe. Panaszkodom, hogy mit tettem, hogy ezt érdemlem. De a hitem, miszerint amíg Petra anyja nincs itt, addig életbe marad, az megmarad! Addig, amíg valaki ki nem kapcsolja azt a rohadt lélegeztetőt!
-Nagyon irigyellek amiatt, mert ilyen erős vagy belülről!
-Hát mit mondjak? A hosszú házasságunk alatt tanítok neked egyet s mást-vontam vállat, így mosolyra húzta a száját-Csak reméltem, hogy a lányom még ott lesz mellettem az oltárnál tanúként!
-Rendben! Mennyi idő van még vissza?
-Egy és háromnegyed óra...
-Igyunk egy kávét és aztán bemegyünk, oké?
-Menjünk!-fprdultam a kórházi büfé felé majd elindultunk együtt arra.

(...)

-Mennyi idő van hátra?-mormogta Natasha.
-Három és negyed perc-nézte meg az óráját Steve-Elképesztő, hogy mindig tudott nekünk segíteni, de amikor neki kéne, akkor mi képtelenek vagyunk!-hitetlenkedett.
-Miatta szerettem meg a magyar kaját-mondta Wanda.
-Miatta vagyok Bosszúálló!-mormogta Parker.
-Miatta nem bénultam le Lipcsében-emlékezett vissza Rhodey.
-Miatta élek...-jelentette ki Rogers mire mindannyian ránéztünk a csodálkozástól-Többszöt is ő mentette meg az életem! Sokovia... Amikor még kómába voltam... Ő hozott vissza!-hajtotta le a fejét-Vicces! Amikor ránéz valaki a csapatunkra azt hiszi, hogy az egyik eredeti Bosszúálló a csapat legfontosabb tagja. De nem, mert az egy fiatal lány... Mindegy!-rázta meg a fejét majd megdörzsölte a szemeit-Idő?
-Egy és negyed perc-válaszolta Parker. Az időtartam hallatára megfogtam Petra kezét. Elmotyogtam magamban egy imát majd vártam a csodát.
-Túl sok az ember!-jegyezte meg az orvos kintről-Ah! A Bosszállók! Tiszteletem!-jött be mosolyogva, de egyből elkomolyodott, miután észrevette, hogy a teremben egy ember se viszonozza a gesztust-Na jó! Mennyi idő van még vissza?
-Fél perc...-néztem az órámra-Kérlek Istenem!-motyogtam már az arcomon végigfolyó könnyekkel.
-Mióta fogja a beteg kezét?-nézett rám érdeklődve.
-Egy perce körülbelül. Miért?
-Hogy van-e válasz rá-gondolkozott el majd átment Petra másik oldalára és megvizsgálta a pupilláit a lámpájával.
-Na? Van reakció?-érdeklődtem még bizakodva.
-Mr. Quill!-fordult felém egy mély levegőt véve.
-Ugye nem?-esett le egyből számomra a válasz.
-Az állapota stabil, de...
-Hogy az a rohadt "de" mindig megjelenik, amikor a családtagom elvesztéséről van szó!-hitetlenkedtem Petra kezére borulva. Idáig tartott, hogy visszatartottam magam. Most minden kijött belőlem.