Rémek... Amik addig fojtogatják a torkodat, amíg könnyben nem ázik a szemed. Menekülni nem tudsz tőlük, hiszen ott vannak a fejedben, ott vannak minden mozdulatodban, minden lélegzetedben, minden pillantásodban, minden szippantásodban, minden érintésedben. Általában ismeretlen fekete alakok, de bárkinek az arcát képesek magukra ölteni és rémisztő hangjukkal elhitetik veled, hogy egy utolsó senki vagy, nem szeretnek. Ezek a rémek. Mások számára nem léteznek, de te ódákat zenghetnél arról, mennyiszer bántottak.

Vini valamiért az ilyen dolgokat régebb nagyon érdekesnek tartotta. Még alig volt 10 éves, és már látta élete első horror filmjét, A kört. Igazából nem nagyon hatotta meg, de tényleg. Abban az időszakban egyszer még egy spam levelet is kapott arról, hogy volt egy fiatal lány, az apja leöntötte valami maróanyaggal az arcát, és ha ezt Vini nem küldi tovább, a lány éjfélkor megöli, de az angyal lazán kitörölte a levelet. Sosem tudták az ilyenek kihozni belőle a frászt. Csak úgy falta a paranormális videókat. Viszont éjszaka mégis félt. Tudta, hogy démonok nem léteznek, de mindig érezte valaminek a jelenlétét a sötétben. Ezért mindig kikészül, ha teljes sötétség uralkodik egy olyan szobában, ahol ő is van, öt óra után már kénytelen villanyt kapcsolni. Érdekesség még az is, hogy szük helyen képtelen aludni, mert szinte biztos, hogy rémálmai lesznek. Aztán 16 évesen találkozott az első alvásparalízisével. Borzasztó volt számára. Megébredt, befele volt fordulva, és hallotta, hogy valami valósággal nyikorog a háta mögött, mintha egy karosszékben ült volna valaki. Ilyenkor mindig hirtelen a zaj irányába fordítja a fejét, de most nem tudta. Az egész teste lebénult, és ettől Vini megijedt. Nem tudta, hogy mi történik vele. Aztán lépéseket hallott és valami egészen közel csipogott a füléhez. Sikerült megmozdulnia, de visszaaludni már alig mert, főleg befele fordulva.

Vininek ritkán voltak rémálmai. De amik voltak, azokat senkinek nem kívánja. Sokszor álmodta azt, hogy ült egy székben, előtte volt egy számítógép és az fülsüketítően zúgott, de ő nem tudott megmozdulni. Vagy gyakran álmodta azt is, hogy a mamájánál volt, és mindig üldözte valaki, ő meg alig tudott elmenekülni. A családtagjai is sokat bántották már. Az angyal megtanulta, hogy ilyenkor az álmában megáll egy helyben, és addig rázza a fejét, amíg valóban fel nem ébred, szóval ez félig-meddig egy tudatos dolog lett nála. Voltak még olyan érdekes esetek, hogy álmában álmodott, sokszor repült, a szerelméről álmodott, egyszer egy kisbaba szénfekete lett a kezében (szörnyű, ugye?). Egyépként volt már olyan is, hogy megálmodott egy tökjó sztorit, amit aztán alapúl használt egy történetéhez. Visszatérő álmai voltak azok, ahol még mindig iskolába jár, édességet vásáról, leég a házuk, és a legdurvább az volt, hogy amikor a valóságban szeretett volna valamit, aminek be kellett volna teljesülnie, ezt csak álmában látta. Ilyen volt a csók a szerelmével, az üzenetáradat az "elveszett" barátaitól, a művész visszatérte, a rég nem látott rokon meglátogatása. Általában mindig emlékszik az álmaira, néha még az általuk megélt érzés is benne marad ébredés után.

Vini a bohócoktól és a zombiktól irtózik a legjobban. Emlékei szerint az unokatestvére keresztelőjén (akkor szintén 10 éves körüli lehetett) volt egy bohóc, akivel valamiért nem nagyon volt kibékülve. Amíg az alak a lufiállatkákat hajtogatta, az angyal szúrós szemekkel nézegette. Pedig nem is volt olyan ronda. A zombiktól pedig egyszerűen csak hányingere van, ahogy meglátja őket valahol, bár több, mint valószínű, hogy ez eddig még csak a filmvásznon történhet meg.

~

Hangok... Alig halhatóak, de mégis ott vannak. Rajtad kívűl senki nem érti meg őket.

Fura jelenség ez Vininél. Lefekvés előtt szokott vele megtörténni, hogy a szerettei hangjait hallja a fülében, ahogy halkan beszélgetnek. Talán vissza is tudná mondani a szavakat. De volt olyan is, hogy valaki egy kicsit nagyobb hangerővel a nevén szólította. Ez napközben még olyankor történhet meg, ha az angyal már nagyon fáradt és csak úgy bámul ki a fejéből. Megesik az is, hogy különböző dalok vagy elmondott szövegek kavalkádja mosódik össze a fejében. Fárasztó érzés. Ne lepődjön meg senki, ha esetleg magában beszélne. Kívülről ez mondjuk furán hat, mert olyan, mintha valakihez beszélne, szóval bolondnak tűnik, de igazából tudja, hogy nincs ott senki, csak úgy érzi, a csend legalább meghallgatja. Na igen... A sok fel nem dolgozott, múltbéli sérelem.

~

Vini azt gondolta, hogy az elmebajjal, a hallucinációkkal járó dolgok mind izgalmasak. Ami igaz, az igaz, a filmekben, sorozatokban, videókban ez mind egy különleges dologként van feltüntetve, de valójában azok nem tudják visszaadni az igazi paranoiát. Kinek nem menne fel az adrenalinszintje (jó értelemben) egy kísértetkastély láttán vagy hallatán? Mondjuk annak, aki nagyjából nap, mint nap lát egy, úgymond kísértetet, lidércet. Persze, a kamera előtt is próbálják ábrázolni azt a fajta félelmet, de aligha hiszem, hogy valójában át is élik. Legalább is az angyalnak ezt sosem jött át teljesen. Egészen addig a pontig, amíg nem hallotta egy olyan ember szavait erről az egészről, aki tényleg élt át ilyen dolgokat.

Amikor érzed valakin, hogy valami nagyon nincs rendben az életében, sokkal hitelesebb tud lenni, mint bármelyik elcsépelt film. És hogy ez a rész miért született meg? Miért lett ilyen mély? Hol van belőle Ede? Nem tudom, hogy létezik-e visszatérő katarzis, de én valahogy mindig megjárom ezt a hullámvasutat. A szenvedélyeimnek élek, aztán kell egy komolyabb tragédia, hogy kijózanítson, most már jobb lenne, ha leállnék, utána megint nem bírok magammal. És mindig odajutok, hogy tudom, értékes vagyok, viszont mégsem kellek senkinek. Ilyenkor jön az a kérdés, hogy minek van egyáltalán értelme ezen a világon? Minek a törvény szerint élni, ha azt is csak ugyanolyan lények hozták létre, mint én vagy bárki más? De ha újra kezdenénk az egész civilizációt, valószínűleg a fejlődéssel úgyis ugyanide lyukadnánk ki, szóval olyan mindegy.

Ez egy olyan darab belőlem, amit Ede keltett életre...