Anno valakitől azt hallottam, hogy "Ez baromi egyszerű közhely, de ennél fontosabb nincs, az, hogy vállald fel magad a p*csába, egy életed van, és hogyha nem az az ember vagy, és nem azt kommunikálod le, ami te vagy, akkor minek születtél meg?". És rájöttem, hogy kib*szottul igaza van. Én igazából ettől a pillanattól számítom az igazi életem, pedig már akkor 18 éves voltam.

Ez a személy egy olyan életet él, így kívülről látva, amire az én lelkem már évek óta vágyik. Sokan azt állítják, hogy ő az emberek példaképe. Nos én nem tudom, hogy ilyenkor pontosan mire gondolnak, csak azt tudom, hogy én miért tartom egy óriási példaképnek. Azért, mert már maga a pusztalétezése egy csoda. Olyan szabadon él, amiről én eddig csak álmodni mertem, és miután meghallottam azt a bizonyos mondatot tőle, csak még nagyobb rabnak éreztem magam ezen a Földön. A szavai felemelőek, csak úgy árad belőle az a féktelen pimaszság, az a laza, magabiztos, pozitív energia, ezt az energiát pedig, ha valakivel megtalálják a közös hangot, kölcsönösen táplálják egymásba, és szinte már-már euforikus érzéseket kelt az emberben. Imádni való és nagyon aranyos.

~

Én régen egy nagyon szerény és kedves kislány voltam. Ezt sajnos sokan kihasználták és vissza is éltek vele. Kiskoromban rengeteget csalódtam az emberekben, sokat bántottak, és ezeket sose tudtam rendesen feldolgozni. Ha valaki megbántott, abban a pillanatban csak álltam ott és bámultam ki a fejemből, mint egy hülye. Mások előtt sose sírtam őszinte gyengeségből, és még máig is tartom ezt a szokásom. Akkor még csak fel sem fogtam az ártatlan lelkemmel. Aztán egy-egy este tört rám egy olyan gondolat, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb lény az egész világon, de olyan zúdúlatként, hogy mindig keserves sírás lett a vége. Ezek mára sem múltak el teljesen.

Akiket nagyon megszeretek, azokban vagy csalódom vagy elveszítem őket. Valahogy mindig így alakul. Néha egy olyan démonnal harcolok, ami által tudom, hogy mi az ésszerű gondolkodás, igenis egy kincsnek kéne tartanom magamat, de akkor a démon azt vágja folyamatosan a fejemhez, hogy én egy nagyon sz*r alak vagyok, senki se szeret és nem is fognak soha szeretni. Addig bántanak az ilyen gondolatok, amíg sírni nem kezdek. Tulajdonképpen saját magamat ostorozom lelkileg, úgy, hogy tudom, ez nem normális.

Már évek óta az a személy szeretnék lenni, aki lesz*rja a bántó, sértő, negatív megjegyzéseket, aki szembemegy a szabályokkal, akiben nincs semmi önkontroll, és csak árad belőle a pozitív energia. Azt akarom, hogy különlegesnek tartsanak, hogy kinézzenek a tömegből. Ne érdekeljen, hogy mit gondol más, merjek visszaszólni az embereknek, és hadd tudjak már szárnyalni, szabadon élni a saját világomban, úgy, ahogy akarok, még ha az beteges is. Kizárni a külvilágot, nem gondolni másra, csakis magamra és a számomra nagyon fontos emberekre. Ebben valami meggátol...

Én nagyon kevés személyt engedek magamhoz igazán közel. Kettő okból is kifolyólag.

Az első az, hogy bármennyire is győzködöm magam, hogy ne féljek egy nálam sokkal dominánsabb embertől, mert elég erős vagyok hozzá, a lelkem mégis rögtön beleremeg, ha valaki felemeli a hangját felém, ha parancsolgat, amit egyébként ki nem állhatok. Ez az egyik legnagyobb akadály. Amennyire gyűlölök valakit, legalább annyira félek is tőle, és ez ellen rengeteget küzdök magammal.

A második pedig az, hogy tegyük fel, valaki tökkedves, rendes hozzám, de nem egyszer eset már meg velem, hogy az ilyen emberek mégis cserbenhagytak. Valaki, akit a legjobb barátomnak hittem éveken át, simán leráz magáról, és az sem érdekli, hogy csalódtam benne vagy hogy megbántott. Az ilyeneket nekem mindig nagyon fájdalmas elveszíteni, mert tényleg csak kevés igazi barátom van. Ezzel kapcsolatban van egy nagy hibám is. Aki már elsőre szimpatikus, szerethető, abban egyből megbízom, még hogyha nem is kellene. A közvetlen, színes és nyílt emberek tudnak engem a legjobban felcsigázni. Persze ezután jönnek a nagy pofára esések. Ezekkel a dolgokkal még máig is harcolok magamban, és harcolni is fogok még egy jó ideig szerintem.

Ha egy kicsit szeretnék boldog lenni és elzárkózni a világtól, akkor általában zenét hallgatok, és egy olyan helyzetet építek fel magamnak, amiben mindenki szeret engem. Ilyenkor a piához is szívesen nyúlok. Mert ugye a pia édesebb, bódítóbb a keserű életemnél, és hát inkább vagyok részeg a piától, mint megkeseredett az élettől. Nem ez a megoldás, de azért jól esik, és egy kicsikét elfelejteti velem ezt a rémálmot, amit mások a valóságnak hívnak.

~

Most leszek csak igazán felszabadult...

A minap megismertem egy hasonló személyiségű emberkét, mint akiről a fentiekben beszéltem. És ő azzal a pozitív kisugárzásával adott egy löketet az én életemhez. Annyira aranyos azzal az őszinte mosolyával, azzal a barátságos tekintetével, és most így a semmiből egy új értelmet adott az életemnek. Pedig... Teljesen véletlenül ismertem meg, de a felemelő, biztató szavainak hála most újra erőre kaptak a szárnyaim, amihez eddig nem volt még elég bátorságom és energiám, de már van. Ezért most ezt a könyvet neki írom, és köszönök mindent az én... Fekete Csillagomnak!

"- Én szabad vagyok! - mondta a majom a rácsnak..."