Vasárnap este 18:00 múlt , de nekem dolgoznom kell.
Nem gyakran látogatott  munkahelyem.
A kardiológiai osztály általában csendes  nálunk.
Nem sok beteg van.
A szívbetegek nagy része inkább külön orvost fogad , minthogy be kelljen feküdniük hozzánk.
Ezért nagyrészt vizsgálatokkal foglalkozunk , több fekvő fekvő páciensünk is van mindezek ellenére.
De nem sokáig maradnak azok.

Nem orvos vagyok ,mégis megvisel amikor látom a váróban a hozzátartozók reménykedő pillantását amit gyorsan felfal a gyász , miután a doktor közli a rossz hírt.
Akik idejönnek nem sok eséllyel is mennek el.

Nemrég egy 7 éves kisfiú halt meg nálunk.
Az anyja idegösszeroppanást kapott ,pánikrohamot.
Azóta is a pszihológiánk gyakori látogatója.De minden bizonnyal az is marad.
Nincs fájdalmasabb mint a gyász.
Sokat láttam.
Néhányan , meredt arcal bámulnak , van aki jajgat vagy sír , van aki tör zúz van aki térdre esik , van akinek azonnal szüksége van egy ölelésre , beszélgetésre.
Ki van osztva az osztályunkra egy pszihológus aki támaszt nyújt az embereknek akik elvesztették szerettüket.

Azonban , van olyan , hogy én vagyok a lelki támasz.Sokszor megyek oda részvétemet kifejezni , akár nyugtatni valakit amíg meg nem érkezik az illetékes pszihiáter.
Hiába vagyok recepciós , mégis több könny szárad a vállamon , mint amennyinek kellene.

Sajnos látogatási idők ritkán vannak.Ezért ha a kezembe nyomnak egy számot , hogy hívjam fel , akkor általában tudom , hogyan végződik.
A vonal másik végén lévő ember , holnap már kevesebb lesz.
Mert elvesztette egy szerettét.

Próbálom megismerni az embereket , de nem mindíg sikerül.

Tegnap egy idős hölgynek halt meg a férje , szívbillentyű elégtelenségben.
Leültem a hölgy mellé amikor láttam , hogy sírni kezd.Majd kérdeztem őt az életéről.
Megismertem egy nagyon kedves embert egy gyögyörű szerelmes történettel , ami nemrég ért véget.

Én veszem fel az adatait a beérkező betegeknek  , sok az adminisztrációs munkám.
Szemben ülők egy széles ajtóval , itt tolják be a hordágyat ha sürgős eset van.

Általában olvasok , ha nincs más dolgom , ha nincs éppen munka vasárnap.

De ez a vasárnap nem olyan volt....

A széles kétszárnyú ajtó hirtelen nyílt  , megcsapott a hideg téli levegő.
Az egyik mentős tolta a hordágyat a másik pedig próbálta lélegeztetni a beteget.
Egy 50-es éveiben járó nő lehetett.
Mögötte jött még egy mentős , egy fiatal férfivel.
Nagyjaból olyan 20 évesnek nézett ki hasonlóan hozzám.

Zöld szem , füléig érő fekete haj  , sápadt bőr ,bizonyára vashiányos.
De a megjelenése alapján , nem egészséges.
Szemei alatt sötét karikak vannak , talán álmatlanság.
Remegő kezei fekete kabátját szorítják.Talán a sokktól.
Elég vékony.
Tekintetét ide oda kapkodja.
Fekete pulóver, kék farmer van rajta ami láthatóan nagy rá.

A mentős odaadja a szokásos papírt.
Majd elmegy.A férfi még a pult elött áll.
-Értesíteni valaki hozzátartozót?kérdezem a paírra nézve , van egy férj és több gyermeke is a nőnek.
Megingatta a fejét.
Majd lefelé fordítottam a fejem , de a szememmel őt néztem ,volt benne valami ami megragadja a tekintetet.
Még mindig kissé zaklatott volt.
-A TB miatt biztosítunk önnek psziholóhust , most vagy a továbbiakban kívánja igénybe venni?
Megint csak a fejét ingatta egy pillanatra sem a szemembe nézve.
-Értem , de tudja lehet , hogy jobb ötlet lenne.
Erre megint megismételte a mozdulatot.
-Minden rendben van a lapokkal.mondtam.
Erre csak megfordult és leült a váróban.
Kabátja zsebéből elővett egy üvegcsét , kiöntött a markába pár tablettát majd lenyelte őket.
Majd csak várt.
Várt.