Az orvos tegnap elvégzett minden vizsgálatot és azt mondta, hogy szerencsére semmilyen maradandó károsodást nem szenvedtem a baleset során. Viszont sok pihenésre lesz szükségem és azt mondta, hogy ne nagyon zaklassam fel magamat semmin....

Könnyű ezt mondani, azok után, hogy most szakítottam a barátommal...

Mindenesetre úgy éreztem, hogy a legnagyobb szükségem most arra van, hogy hazautazzak egy kis időre.

Épp a kórházi ágyamon feküdtem, a semmibe merengve mikor megérkezett TJ.

~Szia Lia... -Kopogott be az ajtón és köszönt lágy hangnemben, mire lassan felültem az ágyon.-

~Szia... -Köszöntem neki lehangoltan.-

~Összeszedtem a cuccaidat. -Emelte fel bordó bőröndömet.- Tom lent vár a kocsiban Danteval. Ha mindened megvan, akkor indulhatunk... -Húzott egy erőltetett görbét szájára, de ajkai kissé megremegtek, tudván, hogy nemsokára elmegyek.-

~Csak egy hónap TJ... -Próbáltam mosolyogni, de nekem is nagyon fognak hiányozni.-

A lány szeme könnyes lett és a plafont próbálta kémlelni, miközben mély levegőt vett, ezzel próbálva visszatartani a feltörekvő sírását. Ettől pedig szívem teljesen összeszorult

Elhagytuk a kórházat, majd beszálltunk a kocsiba, ahol Dante és Tom várt minket. Dante egyből szorosan magához ölelt és elmondta, hogy mekkora egy bolond vagyok és mégegyszer ne ijesszek így rájuk, azután elindultunk...

Az úton mindannyian szótlanok voltunk... Pedig mi hárman vagyunk azok, akik egy percre sem tudják általában befogni a szájukat... De ma senkinek sem volt kedve igazán bolondozni...

Már majdnem odaértünk a reptérre, mikor odafordultam TJ-hez.

~Gondolom ő nem akart jönni... -Mondtam halkan TJ-nek, Aidanre utalva, mire a lány leszegett tekintettel megrázta fejét.-

Odaértünk a reptérre, majd megkerestük az én gépemet.

~Akkor... Egy hónap múlva... -Mosolyodott el TJ, de közben hullottak a könnyei, úgyhogy szorosan magamhoz öleltem őt.-

~Egy hónap múlva. -Ismételtem a lány szavait, miközben még mindig szorosan Öleltem magamhoz.-

~Aztán nem elfelejteni minket! -Jött oda poénkodva Dante is egy ölelésre, mire mindhárman felnevettünk.-

~Biztos nem jöhetek vissza előbb? -Fordultam Tom felé.-

~Biztos... -Jelentette ki.- Az orvos azt kérte, hogy egy hónapnál hamarabb ne gyere vissza a forgatásra. Nyugi, beszéltem a rendezővel és ők is úgy látják a legjobbnak a dolgot, ha most pihensz, hogy aztán, mikor visszajössz, minden olyan legyen, mint régen! -Próbált bíztatni.-

~Már semmi sem lesz olyan, mint régen... -Jegyeztem meg leszegett fejjel.-

Még egy utolsó pillantást vetettem rájuk, mielőtt felszálltam a gépre... Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de ennyire? Nagyon fognak hiányozni... Legfőképp Aidan...

A I D A N
________________

Lia valószínűleg már hazafelé tart, s a gépen ül... Egyre távolabb kerülve tőlem...

Egy hónapra ment el, de még elbúcsúzni sem tudtam tőle. Dante kérdezte, hogy akarok-e jönni velük, de persze nemet mondtam... Hiszen Lia látni sem akar...

Vajon, hogy érzi magát? Min gondolkodhat most?

Egész nap csak ezen, s ilyen fajta kérdések kattogtak a fejemben...

Remélem épségben hazaér...

Csak meredtem a szürke plafonra, s éreztem ahogy megőrjít a csend. Hiányzott, hogy a szobát betöltse Lia nevetése, a bolondozásai és minden hozzá kapcsolódó dolog. Ahogy mosolyogva nézte, ahogy gitározok... Hogy a szemébe egyszerűen órákig el tudtam volna merengeni...

Ohh... Azok a gyönyörű tengerkék íriszei! Ki tudja, mikor pillanthatok beléjük legközelebb...

Egyszercsak halk kopogás ütötte meg fülemet.

Dante ilyen gyorsan hazaért volna?

Azt mondta, hogy beugrik hozzám, amint visszaér, hogy ne legyek egyedül...

Kikászálódtam az ágyból, majd elsétáltam az ajtóhoz, s kinyitottam, de legszívesebben egyből be is csuktam volna azt...

~Mit akarsz Jessica? -Néztem komoran a lányra.-

~Szia Aidan... -Köszönt leszegett fejjel.- Beszélhetünk? -Kérdezte, mire vettem egy mély sóhajt.-

~Gyorsan mondd, kérlek... -Sürgettem úgy, mintha sok dolgom lenne.-

~Őszintén... Sajnálom, ami közted és Lia között történt... Én komolyan nem gondoltam, hogy ebből ekkora tragédia lesz... -Mondta könnyes tekintettel, s úgy látszott tényleg megbánta, amit tett, s lehet, hogy Jessica sem akkora szörnyeteg, mint ahogy azt mindenki gondolta.- És tudom... -Nézett a plafon felé, miközben hullottak könnyei. Egyértelműen képtelen volt a szemembe nézni ezek után.- Tudom, hogy miattam van az egész... Sajnálom Aidan... Akkora egy szörnyeteg voltam Liával és tényleg azon voltam, hogy megpróbáljalak megszerezni téged és szétválasztani titeket, ezért minden rossz dolgot elkövettem Lia ellen. Ő pedig az egészet csak tűrte és lenyelte a dolgokat, amiket hozzá vágtam... Annyira sajnálom, hogy Lia balesete tudott csak ráébreszteni erre... -Nézett ekkor vissza rám könnyes szemekkel a lány.-

~Rájöttem erre én is mostmár Jessica. Arra, hogy az egész arra ment ki, hogy szétválassz engem és Liát... Most elérted, de mire mentél vele? Ezért jöttél? -Meredtem a lányra.-

~Tudod... Ez az utolsó hetem itt a stúdióba... A héten "Betthany" meghal, úgyhogy nem lesz már rám szükség a további munkálatokban, ezért hazautazok... -Felelte.- Így Liának is egyszerűbb lesz visszajönni szerintem... -Húzott egy félgörbe mosolyt arcára.-

~Értem... Köszi, hogy elmondtad... -Feleltem, majd készültem volna bezárni az ajtót.-

~Aidan várj! -Állított meg Jessica, mire kérdően ránéztem.-

~Van még valami... -Kezdett bele, majd a zsebéből előkotorta a telefonját és elindított rajta valamit.-

Ez az a hangfelvétel, amit nemrég mutatott nekem... De várjunk csak! Lia teljesen mást mond itt... Nem... Nem hiszem el!

Jessica tényleg megvágta az előző felvételt, én pedig voltam akkora idióta, hogy bedőltem neki!

Könnyek kezdtek el gyűlni a szememben, mikor meghallottam Lia hangját... S annál a résznél, mikor azt mondja, hogy csak engem szeret... A szívem majd összeszorúlt fájdalmamban.

~Miért Jessica? Miért? -Hangom elcsuklott a fájdalomtól, a dühtől és a bűntudattól.-

A lány csak szótlanul állt... Szóra nyitotta száját, de egyszerűen nem találta a szavakat... Lehet még ő sem tudta, hogy miért is tette...

~Menj el kérlek... -Meredtem a padlóra, miközben vállammal az ajtónak támaszkodtam.-

Jessica belátta, hogy ezt már nem fogja tudni helyre hozni, így elindult, de még utoljára visszafordult felém.

~Ha Lia visszajön... Kérlek mondd meg neki, hogy őszintén sajnálom... -Mondta, majd elment.-

Becsuktam az ajtót, majd hátammal megtámaszkodva a padlóig csúsztam, s kezemet arcomba takarva hullottak a könnyeim. A fiúknak mindig azt tanítják, hogy maradjanak erősek és ne sírjanak... De ha egy olyan személyt veszítesz el, akit még a saját életednél is jobban szeretsz... Nehéz nem kimutatni azt, hogy fáj...

A I D A N
________________

Nincs is jobb, mikor egy négy órás repülőútból, öt órát kell várnod arra, hogy elinduljon a gép. Persze már megint valami hiba miatt... De végre már a levegőben vagyunk!

Időközben besötétedett. A legtöbben már aludtak, de én csak forgolódtam. Úgy döntöttem, hogy kimegyek a mosdóba, így kicsatoltam az övemet és elindultam.

Lenyomtam a mosdó kilincsét, de épp abban a pillanatban kattant a zár és kijött valaki bentről, így egymásnak mentünk. Felnéztem és egy zöld szempárral találtam szemben magamat.

~Aidan? -Csúszott ki számból hirtelen a név, mire az ismeretlen fiú csak furán rámnézett.- Öhm... Aida la -Kezdtem el arabul beszélni, hogy kimentsem magamat a kínos szituációból.-

Ezt a két szót ismertem, ami azt jelenti, hogy ,,Nem is." Mindenesetre, majdnem olyan, mint Aidan neve...

~Nem vagy Arab. -Szólt a srác.- Hallottalak előbb telefonálni. -Húzott egy sunyi mosolyt.- De szép próbálkozás volt. -Kuncogott egyet, majd elsétált.-

Azt hittem vörösre ég a fejem, annyira gázul éreztem magam. Tényleg rámférne már egy pihenés mostmár!

Végül megérkeztem a Birmingham repülőtérre, ahol szüleim vártak. Egyből odarohantam hozzájuk és könnyezve átöleltem őket. Csak most jöttem rá, mennyire is hiányoztak nekem.

Apukám átvette a csomagomat, majd elindultunk haza. Coalville nagyjából harmincöt percre lehetett a repülőtértől, így viszonylag hamar hazaértünk. Az első dolgom az volt, hogy bementem a szobámba és ledőltem a puha ágyamba, majd pillanatok alatt elnyomott az álom.

Nem tudom, hogy a kimerültség, az utazás, vagy szimplán a megnyugvás, s biztonság érzet, hogy itthon vagyok, az oka annak, hogy ilyen gyorsan el tudtam aludni. Mindenesetre nagyon szükségem volt már erre.