Kenneth

Ha eddig nem is, most már tényleg egy igazán őrült hetet tudhatok magam mögött. Bár nem csak én vagyok ezzel így. Logan - aki mellettem ült - görcsösen szorongatta az ujjaimat. Velünk szemben pedig három fürkésző tekintet követte minden egyes apró rezdülését a barna a hajú fiúnak. Nem hiszem el, hogy elmondta. Habár én kértem erre a lépésre, reméltem, hogy vár majd vele. Legalább addig, amíg megoldódnak a gondjaink.

A szobában a levegő meg se rezdült. Mintha mindenki elfelejtett volna lélegezni. Én legalábbis nem tudtam. Sorban mindenkin végignéztem. Logan szemei még mindig csukva voltak, keze izzadt, ahogy az ujjaimba kapaszkodva próbált támaszt találni. A testvére egyszerre mosolygott és hitetlenkedett. Az anyukáján mintha egy totális fangörcs futott volna át, ahogy dicsekvő tekintetével - "márpedig én tudtam" - a fiát nézte. És a legijesztőbb reakció: Logan apja teljesen lefagyott. Szinte már életjelet sem adott.

Abban a pillanatban rám tört a késztetés, hogy lehunyjam a szemem és elmeneküljek a saját kis fantáziadús hógömböm mélyére. Szinte már látom is... A ragyogó napfény, a tengerpart... Nem is! A lassan hulló hó, ahogy mindent egységes fehérré varázsol. A leheletnyi párafelhő, mely minden egyes sóhajomat hűégesen kiséri a csillagokig. A régies lámpaoszlopokban égő apró lángocskák félhomályt teremtenek az éjszakában. Az ezernyi lábnyom, ami mind tőlem származik, ahogy minden egyes alkalommal végigsétálok az utcán egészen az üvegfalig, ami elzár attól a szobától, attól az érzelmektől, s attól a fiútól, aki a kezemet szorongatva keres magának menedéket a saját tettei elöl. De persze, mint mindig, a fal nem tart meg és amikor teljes sulyommal nekiesek, átenged a valóságba, vissza abba a szobába, azok közé az érzelmek közé és az a srác mellé, aki számomra az egyetlen napsugár ezeken a kietlen téli napokon, ahol a felhők teljesen elnyomják a ragyogó égitestet. 

De persze ez nem lehetséges. Úgyhogy csak mosolygok és megpróbálom elrejteni az érzelmeimet, hogy minél jobban támogathassam Logant. 

- Um... - kezdtem el mocorogni picit a széken, ezzel megtörve a már-már kínos csöndet.

- Ah Logan - kezdett bele az anyukája - Tudod, hogy ezzel nincs semmi baj se, ugye? Szerintem mindannyian vagyunk annyira műveltek, hogy tudjuk, ezen nem tudnánk változtatni még akkor sem, ha akarnánk. Igaz, Tom?

- Persze.

- Tényleg? - nyitotta ki a szemeit a mellettem lévő fiú.

- Hát persze - mosolygott rá Sindy is.

- És mi a helyzet veled? - fordult felém a család feje.

- Mi? Semmi, semmi. Nekem az ilyen dolgok nem nagyon számítanak, meg hát Logan a barátom is - habogtam, miközben két kezemmel a felsőtestem elött hadonásztam. Oldalról érzékeltem, hogy Logan egy kicsit elszontyolódott, így  a bal kezemet gyorsan visszarántottam az asztal alá, hogy aztán újra összekulcsoljuk az ujjainkat. Ez a mozdulat persze a többieknek is feltűnhetett, mert a rendőrkapitány arca teljesen elkomorult. Ha választanom kéne, hogy épp milyen szerepet osztottak ki rá a sors szövői, akkor egyértelműen a rossz zsaru mellett voksolnék. 

- Ugye nem? - nézett ránk - rám - rosszallóan.

- Mi a baj, édesem? - nézett rá a párja.

- Figyelj Logan, engem nem zavar ez az egész, csak kérlek ne olyanokkal legyél, akik szabadidőjükben törvényt szegnek!

- Tessék? - fordult felé a barna hajú. - Most akkor elfogadsz vagy sem?

- Ez nem kérdés. Csak azt mondom, hogy...

- Nem kértem tanácsot szívügyekkel kapcsolatban. Ha meg mégis szükségem lenne rá, akkor már inkább anya oktasson ki!

- Öhm, Logan. Szerintem egy kicsit túl reagálod - próbáltam egy kicsit megnyugtatni, de egyikük se értékelte túlzottan a megszólalásomat.

- Ebbe most ne szólj bele!

- Oké! - vágtam rá gyorsan, majd megpróbáltam kisebbnek tűnni.

- Nem, te ne szólj bele! - dörrent rá Logan az apjára - Ha ennyire zavar, akkor mit szólsz ehhez?

Az egész olyan gyorsan történt, hogy nem is tudtam rá reagálni. Annyi még megvolt, hogy az ujjak, amiket eddig szorongattam, hirtelen eltüntek, majd Logan maga felé fordította az arcomat. Egyre közelebb hajolt és... Ő most tényleg megcsókolt. Mindenki elött. Éreztem, ahogy az arcom egyre vörösebb lesz és felforrósodik.

Amilyen hirtelen jött, olyan hamar vége is lett. Az agyam viszont nem tudta követni ezt a sebességet. Még mindig ugyanúgy ültem, sokkos tekintettel. Az arcom lángolt, a kezeim meg remegtek.

- Ha? - nyögtem ki nagy nehezen egy pislantással kisérve.

- Jól vagy? - pillantott rám aggódva Sindy - Kicsit mintha zihált lennél...

- A-aha - próbáltam mosolyogni, de nem nagyon ment - Asszem lefekszem egy picit - álltam fel, majd remegő lábakkal elindultam a szobámhoz vezető folyosó felé.

- Biztos nem kell segítség? - kérdezte ezúttal Logan anyukája.

- Minden rendben. Nyugodtan maradjatok - mondtam, miközben belekapaszkodtam az ajtókeretbe, hogy ne essek el. Ez után futó lépésben haladtam a szobámba. Becsuktam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam. Odalépkedtem az ágyamhoz és Fikuszt szorongatva bedőltem a párnák közé. 

Valaki könyörgöm magyarázza már el nekem, hogy még is mi a fene történt?

Oké, tudom, hogy késtem, de tényleg nem igazán értem rá eddig...

Remélem azért valamennyire tetszik ez a rész, ha már ennyit várattalak titeket.