Logan

Idegesen járkáltam fel alá a szobában. Ő rám se hederített, csak egy könyvet olvasott. Köhintettem egyet, mire lassan szemei leszakadtak a sorokról és rám találtak. De csak egy pillanatra, hisz egy másodperc múltán azok újra a lapokat szántották. Én döbbenten pislogtam. Tegnap csókolóztunk, ma meg rám se bagozik. Na szép.

- Figyelj, ez így nem fog menni.

- Tudom - mondta, de még mindig a könyv mögé bújt.

- Mi? - döbbentem le.

- Tudom - ismételte meg.

- Ezt meg miből gondolod?

- Csak tudom - nézett a szemembe. Tekintrtéből sütött a komolyság.

- De lehet, hogy működne, csak nem hiszünk benne eléggé - mentettem a menthetőt.

Sóhajtva letette a könyvet, majd rám nézett. Eddig törökülésben ült az ágya közepén, de most felállt és közelebb lépett. Megragadta a ruhám nyakát és lehúzott magához.

- Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Több okból se jöhet szóba. Egy, te túl gyáva vagy ehez - mondta. Közbe akartam szólni, de mutatóujját a szám elé rakva elcsitított. - Másodszor, ez részemről csak egy fellángolás. És harmadszor, ha mégis éreznék valamit, pár hét múlva úgyis már egy másik városban leszek. De ugye nincs harag? - kérdezte kedvesen és megsimította az arcomat.  - Meg azért valjuk be, hány napja ismerjük egymást? Három? Nem gyors ez egy kicsit?

- Kinek mi - vontam meg a vállam, majd beletúrtam a fehér tincsekbe és gyengén meghúztam. Erre felvillant a tekintete, majd kezét elvéve az arcomtól hátralépett. Felkapta a könyvét és kinyította körülbelül a közepén. Odaléptem mellé és beleolvastam. Anya egyik psichológiai könyve volt.

- Minek kell ez neked?

- Gondoltam, hátha talállok benne valami érdekeset. Anyukádnak azt mondtam, hogy a fakultációmra kell. Komolyan ember, a szüleid túl könnyen megbíznak az emberekben - nézett rám grimaszolva.

- Csak a gyerekekben - javítottam ki.

- Majd ez változni fog, ha igazán megismernek - mutatott magára.

- Pedig nem is vagy olyan rossz, mint amilyennek hiszed magad. Például nekem is segítettél… Hé! - legyeztem a kezemmel a feje előtt. Ő azomban meredten bámult egy pontot. Odafordultam, hogy megnézzem, mi az. Azonban a falból kiálló kis szögön kívül nem volt ott semmi. Elkezdtem rázni Kent a vállainál fogva. Ez hatásosnak tűnt, mert három perc után végre újra pislogott egyet. Leültettem az ágyra és elé guggoltam, így a fejünk egymagasságba került. A szokásosnál is sápadtab volt és reszketett.

- Hé, jól vagy? - fogtam meg két pici, remegő kezét. Lassan bólintott egyet, de aztán megrázta a fejét.

- Hozok vizet, addig maradj itt! - mielőtt valami csípőset mondott volna, vagy csak a szemét forgatná, gyorsan kisiettem a konyhába. Útközben összefutottam apával.

- Logan! Anyád mondta, hogy kerestél - mosolygott rám.

- Ja igen! Nem tudod, hol vannak a régi fényképek? Úgy olyan hét - nyolcévvel ezelöttiek kénének.

- Mire kellenek? - nézett rám gyanakvóan.

- A suliba társad… Ahj, csak megint a múltról álmodtam és csak meg akarok valamit nézni, hogy igaz e - mondtam végül az igazságot.

- Oh, holnapra előkerítem.

- Rendben, köszi - intettem egyet, majd előhalásztam pár fájdalomcsillapítót és altatót, majd egy pohár vízzel indultam vissza a szobába.

A fiú az ágyon feküdt bebugyolálva egy takaróba és szipogott. Odaléptem mellé és megsimogattam az arcát. Ahogy közelebb hajoltam, rájöttem, hogy nem szipog, hanem szuszog. Mosolyogva tettem le a poharat és a gyógyszert az éjjeliszekrényre, majd egy puszit nyomtam a fehér buksira. Felkaptam a könyvét, amit nem rég ejtett le a földre és mellé tettem. Halkan sétáltam át a szobámba.