Kenneth

A hátamat nyomta a fa, ahogy nekipréselt a kérgének. Az arca nagyon közel volt hozzám. Ha egy kicsit előrébb hajolok... Inkább bele se gondolok. Ebben a helyzetben olyan tehetetlennek éreztem magam, pedig csak egy kicsit meg kéne löknöm és kész. De nem írom rávenni a testemet arra, hogy megmozduljon. Mi baj van velem? Teljesen olyan, mint reggel a fürdőbe. Bár akkor nem mászott rám... csak nagyon közel állt hozzám.

Belenéztem a barna szempárba, ami kiváncsian vizslatott. Gondolom, választ vár a kérdésére. Vajon megváltozott ettől az apró cselekedettől a hozzáállásom? Nem, nem hiszem. Hisz ő még mindig Logan. Logan, akit összesen talán két napja ismerek. Aj, ez bonyolult! Legszívesebben ezt feleltem volna, de tuti félreértette volna.

- Még mindig nem zavar - mondtam, de nem néztem a szemébe. Pedig az igazat mondtam. Vagy nem? Hisz a testem szokatlanul viselkedett. És hirtelen olyan meleg lett.

- Tényleg? - döbbent le.

- Viszonylag elfogadó személyiség vagyok - kacsintottam rá. -Egyébként, most, hogy tudod a választ, el is engedhetnél. Mi lesz, ha valaki erre jár?

- Hétköznap van. Szerinted ki járkál tizenegykor itt? - nevetett rám. - Egyébként ki mondta, hogy csak ezt akarom tudni?

- Ki mondta, hogy válaszolok a többire? - kérdeztem vissza, mire mégjobban nekem dőlt. - Jó, jó, beszélek, csak engedj el - nyafogtam, mire elengedett. Kihasználva a lehetőséget már rohantam is, de hátulról elkapott. Sajnos a lendület továbbvitt minket, így mindketten borultunk. Pont a meredeken. Elkezdtünk lefele gurulni a dombon. Szorosan magamhoz szorítottam a fiút és megpróbáltam védeni magunkat a fáktól, amik előttünk álltak.

Logan

A törpe szorosan kapaszkodott belém. Már rég leértünk a bukkanó aljára, de nem akart elengedni. Valami meleg kezdte el áztatni a pólómat. Rémülten néztem Kenre, de nem volt semmi baja.

- Hé! - kezdtem el szólongatni. Csak egy szipogás volt a válasz. Most sír? - Jól vagy? Nyugi, nincs semmi baj. Ne sírj! - kezdtem el simogatni a hátát.

Az avarban feküdtem, mellkasomon a fehér hajú fiú fejével, aki csendben sírdogált. Megpróbáltam elülni, mire két kezével átkulcsolta a derekamat. Mondanom e kell, az egész testem zsongott. Elkezdtem ringatni a kis testet.

- Shh... Nyugalom, vége van.

- Utálom... - motyogta a pólómba.

- Hm? - néztem a fiúra.

- A zuhanást... utálom.

- Shh, vége van. Aludj egy kicsit, attól megnyugszol - nem kellett soáig yőzködnöm, zinte azonnal kidőlt. Óvatosan betakartam a pulcsijával, amit eddig a derekára kötött. Épp felemeltem a kezem, amikor valamit kitapintottam a zsebében. Az újágcikk volt a könyvtárból. Egy öngyilkossági kísérletről szólt. Nem messze történt, egy fiú leugrott egy hídról és a folyóba esett. Háromszáz méterrel lejjebb találták meg ájultan és teljesen átfagyva. A cikk további részéből már semmi érdekes nem derült ki.

Lenéztem az alvó fiúra. Talán róla szólt a cikk? Nem, hisz látszolag nem bírja a magasságat. Alig csúsztunk hét métert és igy összezuhant. De akkor mire kellett neki ez a cikk? Van egy olyan sejtésem, hogy ezt még sokáig nem fogom megtudni.

Óvatosan megsimogattam a fehér buksit, majd hátradöltem. Két kezemet a fejem alá téve néztem a felhőket. Egyszer... egyszer megfejtem az összes titkodat, Kenneth Stryder...

Na, hát itt is az új rész. Egyébként ez már a tizenkettedik rész és még mindig csak két napja ismerik egymást a szereplők... na mindegy. Viszont két dologra nem emlékszem. 1. Írtam Logan szemszínét már valahol? 2. Említettem hónapot? A rajzok egyébként készülőben vannak, valamelyik nap hozom mindkettőt.

Egyébként végre elkezdtem az új könyvemet. Valaki már rá is nézett, amit nagyon köszönök!