Kenneth

Felvettem a sapkámat, majd elköszöntem a szülőktől. Kiléptünk a házból és elindultunk a suli felé. Vagyis az ikrek odamennek. Azt terveztem, hogy ma elhúzok innen, de ez felejtős. Így ötlet híján a mai napot a könyvtár áttúrásával fogom tölteni. Persze erről a Mc'fee család nem tud. Már csak le kéne őket ráznom. Ahj, de hogy, ha árgus szemekkel nézik minden mozdulatomat?!

- Min gondolkozol? - nézett rám aggódva Sindy. Logan is megtorpant. Végignéztem rajtuk. A lányon egy türkiz pulcsi volt és farmer, míg a fiún egy piros pulcsi és fekete csőgatya viritott.

- Semmi, semmi, csak mikor végeztek? - kérdeztem ártatlanul.

- Mit tervezel? - lépett közelebb a fiú.

- Túl sokat izgulsz, Logan - szólt rá a testvérére Sindy. - Én ma egy barátnőmnél alszok, de Logan egykor kész lesz. Apuéknak pedig hosszú napjuk lesz. De nekem most mennem kell. Hé, Jane! - kiáltott rá egy lányra, aki az út túloldalán sétált. Ő átfutott hozzánk és megölelte Sindyt.

- Hello, Jane! - köszönt Logan is. Én csak zavartan néztem ki a fejemből. A fekete hajú lány hamar kiszurt.

- Te ki vagy?

- Hali, Kenneth vagyok - intetem bénán.

- De aranyos! A rokonotok? - fordult az ikrek felé. Várjunk, azt mondta, aranyos? Én?!

- A család egyik barátja. Egy darabig nálunk lakik. De nektek nem kéne sietnetek? - kérdezte Logan. A két lány összenézett, majd elszaladtak. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

- Hú köszi, de neked nem kell menned?

- Ennyire ne reménykedj. Tudom, hogy nem suliba jöttél.

- Mi? - döbbentem le. Ő csak megragadta a kezemet és behúzott az épületbe. Fel se tünt, hogy ideértünk. Logan egészen az orvosi szobáig rángatott, majd bekopogott. Az ajtó rögtön kinyílt és kilépett rajta egy vörös hajú nő. Csodálkozva nézett ránk, majd elmosolyodott.

- Megint lógsz?

- Van kikérőm - nyújtott át egy papírt Logan.

- Reménytelen vagy - csóválta meg a fejét a nő. - Jó szorakozást! - kacsintott még ránk, majd eltünt a gyengélkedőben.

- Szóóóval... Sokat lógsz a suliból? Mégse vagy egy mintadiák.

- Láttál már gyógyszerekkel kereskedni és csak most esett le? Hülyébb vagy, mint hittem - nézett rám lesajnálóan.

Közben kisétáltunk az iskolából és elindultunk a könyvtár fele. A távolból még hallatszódott a csengő hangja, de minket nem zavart. Most valahogy olyan nyugodt vagyok. Mióta elszöktem a korházból, folyton csak stresszelek.

- Én nem beszélnék így a megmentőmmel - Na erre mit lépsz?

- Csakhogy én nem te vagyok.

Befordultunk a sarkon és megpillantottuk a könyvtárat. Sietősebbre vettem a lépteimet. Mikor kitártam a hatalmas faajtót, megcsapott a könyvek illata. A mögöttem baktató fiúra rá se hederítve indultam el a sorok felé.

Logan

Néztem, ahogy a törpe eltűnik a polcok mögött. Valahogy nem tudtam összekötni őt és az olvasást. De vajon merre mehetett?

Elindultam az egyik sor felé és nézelődni kezdtem. Pechemre a város hatalmas könyvtárral rendelkezik. Sorban néztem át az összes részleget, de sehol se láttam Kent.

- Ezt nem hiszem el! Hova a francba tűnt?! - kiáltottam fel, mire egy sor pisszegést kaptam válaszul. Bosszankodva indultam el a könyvtár hátsó zugában megbújó antikváriumhoz. Innen nyílt a sötét-szoba és a levéltár ajtaja. Az utobbihoz érve végre megpillantottam a kereset személyt. A földön ült, körülötte újságok terültek el. Miközben olvasott, enyhén beharapott az ajkába. Ilyenkor olyan aranyosnak nézett ki. Felkaptam egyet és beleolvastam. Egy egy éve történt gyilkosságról szólt. Felkaptam egy másikat, mely a gazdasággal foglalkozott. Ez is tavaji volt.

- Mire kell ez a sok újság? - kérdeztem meg.

- Nem rád tartozik - jött a kedvesnek nem mondható válasz.

- Ne feledd, hogy megegyeztünk! Én kérdezek, te válaszolsz!

- Mégis ki hinne neked? - nézett rám unottan, majd folytatta a cikk átfutását.

- Elegem van belőled - morogtam.

- Senki se kérte, hogy maradj, vagy kövess engem.

- Nem tudsz normálisan válaszolni? - kérdeztem, mert már megint nem nézett rám. Ez rohadt bosszantó! De miért is zavar ez engem? Nincs köztünk semmi, max egy kis gyűlölet. Nem értem magamat.

- Mit értesz normális alatt? - motyogta alig halhatóan.

- Hm? -kérdeztem döbbenten.

- Milyen az, ha valaki normálisan válaszól? - kérdezte egy fokkal hangosabban. Letette a papírt és a kezét kezdte el tanulmányozni. Csak pislogtam, nem értettem a kérdést. - Aj, nem emlékszek semmire se, így honnan is tudhatnám! - támadott le.

- Amnéziás vagy? - döbbentem le.

- És leesett az észlénynek - nézett rám kárörvendően.

A fejemben kezdett megfogalmazódni, milyen érzés is lenne kitekerni a nyakát. Vagy megfolytani egy kanál vízben. Vagy csak kidobni az ablakon... Még a végén nemzeti hősnek avatnának. Egy bunkóval kevesebb lopná az oxigént. De most komolyan, hogy tud valaki egyik másodpercről a másikra kedvesből bunkóvá válni?

- Szóval azért járod a városokat, hogy megtudd, ki vagy? Eddig mit tudtál meg? - kérdeztem gyerekes lelkesedéssel. Nem tehetek róla, de imádom a krimiket. Ez pedig egy hétfogásos rejtély.

- Azt, hogy nagyvalószinüleg, elraboltak, megkínoztak és megpróbáltak megölni, de előtte még elvittek csillámpónira vadászni és fagyit venni - sorolta, mire leesett az álam. - Szerinted, ha tudnék valamit, még itt lennék?! - üvöltötte le a fejem.

- Bocs...

- Hé! Ez egy könyvtár, nem a zsibvásár! Megkérlek titeket, hogy távozzatok - jelent meg a könyvtárosnő mögöttünk. Az éles hangra mindketten összerezzentünk. Sietve összekapkodtuk a papírokat, majd besuvaszoltuk őket a tárolódobozba. Ken egy cikket a zsebébe süllyesztett, majd felkapta a táskáját és felém fordult. Együtt léptünk ki a könyvtárból.

- És most? - kérdezte a törpe.

- Ismerek egy jó helyet! - ragadtam meg a kezét és kezdtem el magam mögött húzni. Hamar elértünk a parkba. Kevesen szoktak ide járni, mert minden tele van bokrokkal és szinte lehetettlen átjutni rajtuk. Én ezért szeretem ezt a helyet. Mert egy igazi kaland.

- Komolyan, nintha randiznánk - röhögte el magát.

- Csak szeretnéd - nevettem én is.

- Komolyan, te tényleg meleg vagy? - kérdezte még mindig kuncogna.

- Zavarna? - néztem rá fél szemmel.

- Ugyan, ki vagyok én, hogy itélkezzek mások felett? Nem te tehetsz róla - mondta, miközben a tájat figyelte. Hirtelen felindulásból nekidöntöttem egy fának és közelebb hajoltam hozzá.

- Még mindig ez a véleményed? - kérdeztem kedvesen, miközben a fekete szemeket páztáztam.

Tényleg sajnálom ezt a kihagyást, de minden összejött. Mostantól heti egyszer, hétfőnként lesznek részek.
A rajzot valamikor majd potlom.