A nevem Kenneth. Csak simán Kenneth. Nem emlékszek se a családomra, se az életemre.

Ez hogy lehetséges?

Mert leugrottam egy hídról. Vagyis mindenki ezt mondja. Én viszont tudom, hogy nem így történt! Valaki lelökött. Csak arra emlékszek, hogy valaki ezt suttogja a fülembe: Ideje aludni! Ezután elkezdtem zuhanni.

Egy korházban ébredtem, ahol kiderült, hogy 1 évig voltam komában. Még most is amnéziában szenvedek. Az orvosok nem tudtak semmit se kezdeni vele, így elszöktem. Ez fél éve volt. Tudom, hogy nem a legzseniálisabb ötlet, de ha tovább maradok, nekem végem.

Lehet, hogy megőrültem. Ki tudja? Most egy városban, Ravinetownban élek. Vagy valami olyasmit művelek. Ez a fél év sok mindenre megtanított:

Emberismeret. Két féle ember létezik: a kalapács és a szög. Megpróbálhatsz lázadni, de csak még nagyobb az esélye, hogy eltapossanak. Bár szögbe lépni se kellemes. Erre szokták mondani, hogy sok lúd disznót győz?

Bátorság. Ahhoz, hogy elérj valamit, először tenned kell érte. Az első ugráshoz legtöbbször kell egy lökés. De ha nincs senki, aki ebben segítő jobbot nyújtana, magadnak kell lelépned a peremről.

Közöny. Hatalmas mosollyal az arcomon sétálok végig minden egyes napot, kizárva mindent és mindenkit, megfeledkezve a gúnyról és szánalomról, mely a szemükben ég. Olyan, mintha mindennap egy olyan pólót hordanál, hogy "Fuck you destiny!", csak kicsit nehezebb megvalósítani.

Túlélés. Az utcákat járom és reménykedek benne, hogy valaki megszán. És amikor ez nem történik meg - oh, ne okold magad, az ember önző egy lény -, kénytelen vagyok feltalálni magam. Nem rabolok bankokat, vagy ilyesmi. A pénz az utcán nem több fém és papír daraboknál.

Olyan, mintha én lennék Jean Valjean. Csak én nem gyertyatartókat lopok, és ebben a történetben nincsenek kedves papok, akik megmentenének. Meg ez nem is Franciaország.

Nincs otthonom. Az utakat járok, de soha sehol nem maradok. Csak benézek, aztán megyek tovább. De nem panaszkodok. Ez vagyok én. Vagyis ez az a Kenneth, aki egy szürke nap kinyitotta a szemét és szembetalálkozott az élettel. És én szeretem ezt az életet. De az előzőt is szerettem. Tudom. Épp ezért nem hiszek senkinek se, aki szerint kész lettem volna meghalni másfél évvel ezelőtt. És ki fogom deríteni mi is történt akkor!