Gyakran elfelejtettem, hogy milyen nagy utat tettem meg idáig, hiszen mindig volt valami, amivel lefogalhattam magam. Lényegében az utóbbi éveimet meneküléssel és bujkálással töltöttem, miközben észre sem vettem, hogy elmegy mellettem az élet.

Iskola? Ugyan már.

Barátok? Minek az?

Senkiben sem lehet megbízni, annyira hogy felfedd előtte az összes titkod, mert fel lehet ellened őket használni. Vagy éppen magát a barátokat.

Otthon? Talán már sosem lesz.

Család? Erről inkább ne is beszéljünk.

Mégis, mikor másfél hónappal ezelőtt Annapolisba jöttem minden megváltozott. Menekültem és sok zűrt kavartam azzal, hogy nem voltam sosem teljesen őszinte, mégis valahogy minden egész jól alakult. Vagy... Vagy legalábbis tűrhetően.

Belebotlottam a Merrick testvérekbe, akikre jóformán csak bajt hoztam, mégis felajánlottak egy üres szobát az otthonukban, miután nem volt hová mennem. Nem régóta ismertem Michaelt, Nicket, Gabrielt és Christ, mégis hamarabb a családommá váltak, mint azt valaha gondoltam volna. Ez gyengeség volt a részemről, hiszen már szinte minden második gondolatom az volt, hogy mozgásban kell maradnom és senkihez sem szabad közel kerülnöm. Most mégis letáboroztam és éppen a korábbi életcélomnak mondtam ellent azzal, hogy velük maradtam. Megkedveltem őket. Egyiküket kicsit jobban. 

Mivel egész életemben peches voltam, ez most sem változott. Sikerült kifognom ugyanis az egyetlen olyan várost, ahol évek óta tartó harc folyt a helyiek és az egyetlen elementál család között, aminek a vége az lett, hogy még egy Őrző is felbukkant. Én pedig nem léptem le. Sőt, kész lettem volna feladni magam, ha ezzel segíthettem volna Merrickéken. Ők azonban egyedül is megoldották a problémát, majd jött a könnyes összeborulás és egy időre megoldódni látszódtak a problémáink. Igen, egy időre...

Aztán valaki gyújtogatni kezdett a városban és minden jónak vége szakadt.