~ Lucille ~

Gyerekes viselkedés volt a részéről, mégis talán neki volt a legtöbb esze közülünk, mert mi továbbra is ott maradtunk Bill-lel, aki közönyös arccal figyelte a Merrick fiú távozását. Gabriel után Hunter állt fel, majd szó nélkül kisétált, őt Becca és Chris párosa követte, akik közül az előbbé még csak rá sem nézett az apjára menet közben. Alig pár perc lefolyása alatt már csak Michael, Bill, Nick és én voltunk.

Vártam, hogy Nick mikor indult az ikertestvére után, de valami miatt nem tette. Hiába nem indokolta semmi a maradását azon kívül, hogy vissza akarta fizetni Billnek a tartozását, mégis maradt. Meg persze Nick nem volt bosszúálló típus, vagy legalábbis akkor nem, ha saját magáról volt szó. Akkor talán fogta volna magát és behúzott volna egyet a férfinak, ha Gabriel lábát töri el, de maga miatt nem tette. 

A történtek ellenére örültem, hogy Nick és Michael ott van mellettem. Tudtam, hogy százszázalékosan megbízhatok bennük és csakis miattam vannak itt. Vagy legalábbis Nick azért, hogy támogasson, de gyanítottam, hogy Michael inkább csak felügyelni akar, hogy még véletlenül se emeljek kezet az Őrzőre, aki tudott volna, de mégsem segített a szüleimnek a haláluk előtt. Aztán Bill kibökte, hogy innentől kezdve négyszemközt kíván beszélgetni. 

- Az ki van zárva! - Harsogta Nick. 

Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy tudjam nem azért nem akar kettesben hagyni a férfival, mert neheztel rá a lába miatt vagy fél tőle, hiába lenne meg rá minden oka. Hanem mert engem félt. Ettől pedig hivatalosan is a földkerekség legrosszabb barátnőjének éreztem magam, de eldöntöttem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy jobb barátja legyek. Majd persze akkor, ha lerendeztük a gyilkos Őrzőt, aki velünk szemben iszogatta a koffeinmentes kávéját, ami önmagában nagy szentségtörésnek számított nálam. 

- Mert csak kettőnkre tartozik az, amit mondani akarok - válaszolta hűvösen Bill.

- Miért bíznánk meg magában? - könyökölt Michael az asztalra. 

Bill látványosan körbenézett. Az igaz, hogy a körülöttünk lévő asztaloknál nem ültek, de attól még dugig volt a pláza, különösen az éttermek környékén. 

- A nyilvánvaló potenciális szemtanukon kívül, muszáj lesz legalább ennyire megbíznotok bennem, már az ideiglenes fegyverszünet miatt is.

- Ideiglenes? - Kapta fel a fejét Michael.

Bill vérszegény mosolyra húzta a száját. 

- Egy percig sem hihetted azt, hogy örökérvényű az egyezség, amit ajánlottam. Semmi sem tart örökké, Merrick.

Michael megjutalmazta egy különösen hűvös pillantással, amitől másik azonnal meghátráltak volna. Bill meg sem rezdült, talán azért, mert elve idősebb volt vagy húsz évvel Michaelnél, még alacsonyabb és apróbb termetű is volt nála. 

- Nem felejtem, Chandler. Ez azonban magára is vonatkozik. 

További szó nélkül felállt, elég volt csak ránéznie Nickre, hogy az öccse is kövesse. Kifelé menet elhaladtak mellettem. Michael egy amolyan "kitartást, kölyök" nézéssel az arcán biccentett felém, Nick már egy fokkal barátságosabban, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy nekünk a szakirodalom szerint most kerülni kellett volna a másikat. 

- Szóval... - nézett jelentőségteljesen a szemembe a férfi, mikor Merrickék elhagyták az éttermi részt. - Maradtál. 

- Maradok.

- Miért?

- Ahhoz magának semmi köze! - Próbáltam nem felkapni a vizet, de úgy nehéz volt, ha már a férfi puszta látványától is legszívesebben törni-zúzni tudtam volna. 

Bill úgy nézett rám, mint aki pontosan tisztában van azzal, hogy miért maradtam és mindent tud a kapcsolatomtól a Merrick testvérekkel. Gyűlöltem ha valaki azt próbálta beadni nekem, hogy képes átlátni rajtam, mert néha még én sem tudta eligazodni azon, hogy mit miért teszek. Bill pedig nagy eséllyel csak azért játszotta a mindent tudót, hogy ezzel is bosszantson. 

- Közöm van hozzá, mert a város biztonsága a tét.

- Ha nem tévedek, legutóbb maga robbantott fel egy hidat és rabolt el két kamaszt.

- Viszont nem én vagyok arról híres, hogy milyen kevés az önuralmam.

Fogcsikorgatva néztem rá.

- Az már régen volt.

- Három év nem olyan hosszú idő.

- Ha bármi köze lenne hozzá, akkor elmondhatnám, hogy három év alatt rengeteget tanultam, de mivel nem tartozik magára, nem fogom. 

Hátradőlt a székében, mintha azon morfondírozna hogy mi is legyen a következő lépése. Vicces, mert meg vagyok győződve róla, hogy Bill Chandler az a típus, akinek mindig előre ki van dolgozva minden lépése. És azoknak a folytatása és B terve is. 

- Nem is akarod megbeszélni velem, azt ami pár hete történt? 

- Foglyul ejtette Christ és Nicket, az Őrzőkkel fenyegetett én pedig megpróbáltam megzsarolni a saját lányával, aztán megegyeztünk abban, hogy engem ad fel cserébe a fiúkért - summáztam kifejezéstelen arccal. - Kihagytam valamit?

- Tökéletesen összefoglaltad. Tudod... - csóválta meg a fejét. - Pontosan úgy nézel ki, mint az anyád, de úgy beszélsz, mint az apád. Alice és Robert...

- Gabrielnek igaza volt. Bassza meg! 

Nem vette magára a válaszom. Helyette továbbra is szórakozottan nézett rám.

- Hajlandó vagyok a szüleiddel való közös múltam miatt elfelejteni azt, ami a parkolóban történt, és természetesen rólad sem szólok az Őrzőknek, ezen kívül - folytatta úgy, mintha egy teleshop szöveget mondana fel - segíthetek féken tartani az erdődet. Három éve nem volt rendes oktatód, van mit bepótolnod.

- Ez a szöveg már a saját lányánál sem jött be. Miért hiszi, hogy nálam be fog?

- Mert Nem Beccára vadászik a fél szervezet. Egyszer úgyis szembe kell nézned velük vagy így, vagy úgy. Talán felkészületlenül akarsz találkozni Silverrel?

A név megtette a hatását, bármennyire is igyekeztem érzelemmentes vagy legalább csak haragos lenni, ő egyetlen szavával elérte, hogy lehulljon az eddig gondosan felépített álarcom. Silver puszta nevének említésétől felállt a szőr a hátamon és remegni kezdett a kezem. Három hete készen álltam rá, hogy átadom magam a Merrick testvérek életéért cserébe és önként visszasétálok Silver karjai közé, ahol nem vár más csak a halál és a szenvedés, de belenyugodtam, mert tudtam, hogy az a kisebbik rossz. Hogy bármennyire is borzalmas eshetőség a megadás, még mindig jobban járok vele, mintha még pár évig menekülök, majd ő talál rám. Mert akkor még arra sem számíthatok, hogy a társi elé visz. Nem, Silver nem azonnal végezne velem, de nem is vinne vissza valamelyik központba. Neki megvannak a saját módszerei, amiről még a legkegyetlenebb Őrzők is csak suttognak. 

Azonban Bill lehet, hogy a frászt hozta rám Silver említésével, azt nem sikerült elintéznie, hogy teljesen elveszítsem a józan eszem. 

- Nem.

- Hogy mondod? - Hajolt előrébb, mint aki rosszul hallotta.

- Nem. - Ismételtem meg hangosabban. 

Nem voltam hülye, hogy majd tanítás címszó alatt felfedjem az összes lapom Bill Chandler előtt, aki ezt majd a későbbiekben fel tudja használni ellenem. Lehet, hogy tudott volna tanítani pár dolgot, lehet hogy a hasznos lett volna. Mégsem kockáztathattam. A hídon is elbántunk vele, igaz, hogy ott összekapcsolódtam a Merrick testvérekkel, de ez volt a helyzet. Ha harcra kerülne a sor, velük az oldalamon felül tudnék kerekedni rajta. Egyedül már kevésbé, de voltak még olyan trükkök a tarsolyomban, amiket senki sem ismert. 

- Nem kell a segítsége és nem akarom a közeljövőben látni - álltam fel. - Vagyis, ez nem igaz. Mert soha többé nem akarom látni. Bár, gyanítom, hogy ez a kívánságom nem teljesülhet.

- Annapolis kis város. 

- Még szerencse, hogy nem sok olyan helyre járok, ahol maga is felbukkanhat. Tudja, iskola, Merrickék, Becca háza, a szokásos - soroltam. Nem voltam kárörvendő típus általában, most mégis jól esett látni, ahogy elborul az arca a lánya említése kapcsán. Lehet, hogy nem voltam Becca barátnője és soha nem is leszek, de biztosan állíthattam, hogy a jövőben akkor is több időt fogok tölteni vele, mint a tulajdon apja. 

Nem szólt utánam, mikor felálltam és további szó nélkül elhagytam a plázát. Meg sem próbált utánam jönni, aminek őszintén örültem, mert már így is egészen felkavarodott a gyomrom tőle. Túl sokat tudott. Olyan dolgokat, amikről senkinek sem beszéltem és talán sosem fogok. A megannyi titok közül pedig a legrosszabb talán az volt, hogy ismerte azt a szeleburdi, ártatlan, brit kislányt, aki egykor voltam. Ha a nyolc évvel ezelőtti énem találkozott volna a mostanival, biztos az ágya alá bújt volna ijedtében. És Bill Chandler pontosan tudta, hogy milyen voltam, mielőtt ilyenné váltam. Talán ő volt az egyetlen életben lévő személy, aki ismert azelőttről, hogy szörnyeteggé váltam az Őrzők keze által. Ez pedig nagyon nem volt az ínyemre. 

* * *

Másnap a szokásosnál is mogorvább voltam, egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy a délutánra beszéltük meg az első olyan edzést Hunterrel, ahová majd Becca is becsatlakozik, ezért legalább lesz majd időm levezetni a harci kedvet, ami csak úgy lángolt bennem a Bill-lel való találkozó óta. Azonban nagyon úgy tűnt, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek gondjai voltak. 

Matekóra közben Nick-kel egyszerre kaptuk fel a fejünket, mikor megéreztük a folyosó vége felől felénk áramló energialöketet, majd megszólaltak a tűzjelzők és mindenki felpattant. Székek csapódtak hátra, többen jajveszékelni kezdtek, mintha maga az iskola omlana ránk, miközben a tanárnő próbált mindenkit megnyugtatni, nem sok sikerrel. Aztán minden villany kialudt a teremben és valóságos pánik tört ki. 

- Te is érezted? - suttogtam Nicknek, miközben belesöpörtem a cuccom egy mozdulattal a padról a táskámba, majd kaptam a vállamra. 

- Gabriel.

Persze, hogy érezte az erejét, az ikertestvéréből áradó energia olyan lehetett akár egy világítótorony, ha tudtad mit keresel. Lefogadtam volna, hogy nem történt komoly dolog, a nyilvánvaló áramkimaradáson kívül, de amikor valaki ilyen mértékű erővel rendelkezik, a hangsúly ott van, hogy meg tudja-e fékezni. Mert még egy bolond is tud tüzet gyújtani az erdőben, de ha belekap a szél, akkor vége van. 

A csoporttárainkhoz csatlakozva tódultunk ki a folyosóra, ahol már több osztály is várakozott, miközben fontoskodó tanárok cikáztak a diákok között, ellenőrizve, hogy minden rendben van-e. 

- Megtennéd, hogy... - fordult felém Nick, közben a szeme sarkából a matektanárt leste, aki hadarva magyarázott egy másik tanárnak valamilyen felrobbanó izzókról és számítógépteremről, aminek zárlat miatt beragadt az ajtaja, így többen csapdába estek. 

- Persze - vágtam rá kapásból. Tudtam, hogy mi jár a fejében, elvégre mit is csinálna Nick Merrick, ha éppen elcsíp egy olyan párbeszédet, amiben valamilyen bajról esik szó. Még szép, hogy felpattan a fehér lovára. 

Így egyedül indultam Gabriel keresésére, még hallottam, ahogy Nick felajánlja a segítségét a matektanárnak, majd átfurakodtam pár alattam járó lány között és máris kiszúrtam a ludas Merrick ikert, aki egy nála majdnem másfél fejjel alacsonyabb barna hajú lány társaságában ácsorgott a tömegben. Tapintatos módon megvártam, amíg az ismeretlen lány lelépett, csak azután rángattam magammal a fiút, egyenesen egy kevésbé megtelt folyosóra, ahonnan csak az ablakokon át érkezett be némi fény. Reménykedtem benne, hogy az áramszünet miatt a következő órában esedékes amerikai történelem is elmard, de az esélye kb. a nullával volt egyenlő, mivel Mr. Fitzpatrick még akkor is megtartaná az órát, ha kitörne a zombiapokalipszis vagy felrobbanna a iskola. Esetleg mindkettő egyszerre. 

- Mit műveltél? 

Gabriel lerázta magáról a kezem, majd mogorván megvonta a vállát.

- Egy kertén húzta az agyam.

Az arckifejezéséből ítélve egyből megértettem, hogy miről is lehet szó és valamivel engedékenyebben folytattam, aztán a vállára tettem a kezem, hogy lenyugtassam. Önkéntelen mozdulat volt, szinte észre sem vettem addig, amíg látványosan nem emelte a tekintetét a kezemre, mire azonnal elrántottam. 

- Mi nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy elveszítjük a fejünket. - Próbálkoztam csitító hangnemben, amivel Gabriel tekintetéből ítélve éppen az ellenkezőjét értem el. 

- Ezt pont te mondod? 

Hűvös pillantással jutalmaztam, nem tetszett a hangsúlya.

- Mire célzol ezzel? 

- Arra, hogy veled ellentétben én nem gyújtottam fel kis híján az ebédlőt az első napon. 

Jól emlékeztem az esetre, hasonló lehetett az övéhez, mert engem is piszkált akkor valaki, de erősen túlzás volt, hogy bármi is felgyulladhatott volna. Pusztán felrobbant pár villanykörte, semmi több. 

- Csak egy jó tanács volt, seggfej! - Mordultam fel. Ennyit arról, hogy kedves és segítőkész leszek. -  Nem kell megfogadnod. 

Gabriel hosszú ideig megfejthetetlen arccal nézett rám, aztán váratlanul kitört belőle a nevetés. Értetlen arcom láttán még jobban rákezdett. 

- Te aztán nem finomkodsz - vihogta. 

Egyre döbbentebben meredtem rá, ő pedig ezen egyre jobban szórakozott. A dühös és ingerült Gabriellel tudtam mit kezdeni, de az előttem a nevetéstől összegörnyedő alakkal nem. Még csak nem is értettem, hogy mi ütött belé. 

- Tudod... - törölt le pár nemlétező könnycseppet a szeme sarkából. - Néha csak az különböztet meg Michaeltől, hogy rajta nem állna ilyen jól a miniszoknya. - Mérte végig a skótkockás darabot, amiben valóban nem mutatott volna előnyösen a bátyja combja. 

- Úgy viselkedsz, mint egy óvodás!

- Te pedig mint egy mogorva vénember.

Válasz helyett csak lazán beintettem neki, mire kihúzta magát és egy lépéssel elém lépett. Azonnal megcsapott a tengerillatú after shave-je, de még mielőtt bármit is mondhattam vagy ellökhettem volna magamtól, Gabriel lehajolt hozzám, hogy csak pár centi válassza el az arcomtól, aztán szó nélkül összeborzolta a hajam. Semmi finomkodás nem volt benne, igazi aljas támadás volt a gyönyörű loknik ellen, amit reggel akkora műgonddal szárítottam be. Méltatlankodva csaptam a karjára, közben ki sem láttam a hajam alól.

- Ezért el fogom égetni a vacsorád! - Sziszegtem bosszúsan, a hajamat fésülve a kezemmel, de mikor felnéztem egyáltalán nem Gabriel távolodó alakját vagy a vigyorgó képét láttam. Nem, most egészen komolyan nézett rám, ami nem sok jót jelentett. - Mi az?

- Miért nem szóltál, hogy dobtad Nickyt?

Meglepett a kérdése, mert mindenre számítottam csak erre nem. Alig pár napja történt, csodálkoztam is, hogy eddig nem hozta elő, úgy látszott vagy most tudta csak meg, vagy a tökéletes alkalomra várt csak.

- Először is! - emeltem fel a mutatóujjam. - Nem dobtam, hanem megbeszéltük a dolgokat és arra jutottunk, hogy...

- Süket duma! Chris mást hallott - vágott közbe 

- Chris? 

- Az öcsém, tudod - nevetett az arcomba, majd mikor látta, hogy ezt nem találom humorosnak, folytatta. - Neki Becca mesélte.

Kezdtem lassan elveszíteni a fonalat.

- És ő honnan tudta?

Adta a szokásos nemtörődöm stílusát, ahogy megvonta a vállát, majd beletúrt a hajába, ami így is szanaszét állt már, de még így sem tudta teljesen leplezni, hogy komolyan veszi a dolgot.

- Huntertől.

- Megfojtom azt a gyereket - mormogtam, inkább csak magamnak. Ha tudtam volna, hogy van képe ilyen dolgokat elkotyogni az exének, akkor még jobban elláttam volna a baját edzésen. Hát már senkinek sem szent a magánélet? 

- Miért nem szóltál? - ismételte meg újra a kérdést. Talán többször is, de annyira belemerültem abban, ahogy elképzeltem, hogy viszonozom majd Hunter tapintatosságát, hogy szinte el sem jutottak Gabriel szavai hozzám első szóra. 

- Mert nem tartozik rád. Magánügy.

- Mondogasd csak ezt magadnak. Még a végén el is hiszed.

Azt hittem rosszul hallok. De, nem. Gabriel nem poénkodott, még csak nem is vette szarkasztikusra a figurát. Egyszerűen így gondolta. És a belőle áradó magabiztosságtól, ökölbe szorult a kezem. Kedvem támadt letörölni azt az öntelt vigyort az arcáról.

- Fogd már fel, hogy semmi köze nem volt hozzád! Az életben egyszer valami nem rólad szólt, Gabriel!

Új rekordot állíthattam fel, mert még talán sosem sikerült ilyen rövid idő alatt megbántanom Gabrielt. Nem is palástolta, hogy megsértődött, durcásan felhúzta az orrát, majd összekulcsolta a kezét a mellkasa előtt.

- Lehet, de történetesen tudom, hogy ez igen - mondta végül hűvösen, aztán egyszerűen megfordult és lelépett. 

Még csak visszavágni sem volt lehetőségem. Mikor befordult a folyosó végén esett csak le, hogy azelőtt meglépett, hogy jól lecseszhettem volna a zárlat miatt. Tudtam, hogy szándékosan erre hajtott, ezért azonnal utána siettem, de sehogy sem találtam a valóságos emberáradatban. Elhatároztam, hogy este hálám jeléül egy tál kokszot teszek majd elé.

* * *

Valamivel elégedettebben, de holtfáradtan cammogtam le a konyhába, miután rendbe szedtem magam egy kimerítő edzést követően. Előbb Hunterrel vettük végig a szokásos köröket, amit Becca engedelmesen figyelt, majd levezetésképpen Hunter megmutatott pár alap krav-maga mozdulatot a lánynak, hogy aztán belekezdjünk a dolog elementál részébe is. Olyan gyorsan elrepült az a két óra, hogy egyedül a sajgó oldalam tanúskodott róla, hogy megtörtént az egész. Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy Hunter mire készül, így szépen oldalba kaptam egy ütést, de nem voltam rest viszonozni. Holnapra tutira be fog majd lilulni az álla, de ettől még nem fájt kevésbé az oldalam. Meg persze az is elégedettséggel töltött el, hogy az edzés előtt vagy tíz percen keresztül arról kiabáltam vele, hogy nem volt joga továbbadni Beccának azokat a dolgokat, amikről beszéltünk. Mentségére legyen szólva, hogy őszinte bűntudata támadhatott, mert még bocsánatot is kért érte, én pedig meglepően hamar megbocsátottam neki. 

- Mit főzöl? - nézett fel elcsigázott arccal Chris az étkezőasztal mellől, mikor beléptem. Az egész asztalt beborították a papírjai és füzetei, sőt pár vaskos könyv is sorakozott előtte. Úgy nézett ki, mint aki nagy munkában zavartam meg. 

- Steaket és krumplit - vettem elő a hűtőből az edzés előtt bepácolt húst és beledobtam egy tepsibe. 

- Klassz. 

Elvigyorodtam a legfiatalabb Merrick lelkesedése hallatán. El tudtam képzelni, hogy úgy kellett felnőni, hogy választhatott a mikrózott mirelit meg a kínai kaja között, és esetenként a mikrózott kínai is szóba jöhetett. Na, nem mintha én olyan választékos étrendet követtem volna két költözés között, de ha elém tettek egy szakácskönyvet, akkor nem okozott gondot követni a receptet. 

Szép lassan munkához is láttam. Előbb a húst dobtam be a sütőbe, mert annak több idő kellett, majd kiválogattam pár krumplit és ledobtam magam egy szabad székre, hogy az egycentis helyen, amit Chris jegyzetei nem borítottak be, pucolni kezdjem őket. Pár percig egyikünk sem szólalt meg, az egyetlen zaj a konyhában csak a krumplihéjjak potyogása meg egy töltőtoll sercegése volt, mikor Chris felsóhajtott. 

- Mit tanulsz? - néztem át a tál fölött a könyveire.

- Töri projekt. Esszét kell írnunk.

- Miről? 

- Szabadon választott téma, középkoron belül. A féléves jegy negyedét adja. - Lemondóan csengett a hangja. Az előtte lévő telefirkált, majd összegyűrt papírokból ítélve meg is értettem miért. 

- Mondd, hogy nem Amerika felfedezéséről írsz! - pöcköltem vissza beszéd közben a szemétbe egy darab krumplihéjat a pulcsimról.

Chris lesütötte a szemét, mire felhorkantottam.

- Amerikaiak és az ő büszkeségük - forgattam meg a szemem. 

- Mindenki erről ír - védekezett Chris, majd amikor látta, hogy ezzel nem hatott meg, folytatta: - Jó, te miről írnál?

Könnyű kérdés volt, imádtam a történelmet. Legalább annyira, mint az irodalmat. Meg az sem ártott, hogy az apám történész volt, szinte a véremben volt a töri iránti szerelem. 

- A Rózsák háborújáról. 

- Britek és az ő büszkeségük - gúnyolódott Chris, de a szeme vidáman csillogott. - Mesélj róla!

- Nem fogom lediktálni neked! - figyelmeztettem. - De, legyen. Tizenötödik század második felétől zajlott, a Plantagenet-dinasztia két nagy uralkodócsaládja a Lancasterek és a... 

- Starkok között - vágott közbe.

- Sajnálom, de a helyzeted reménytelen - fintorodtam el. - Túl sok Trónok harcát néztél.

- Mindenki nézni. 

Elég csúnya arcot vágtam, de szerencsére nem látta, mert éppen visszaléptem a pulthoz egy deszkáért és egy élesebb késért. 

- Kivéve az, akinek van egy csepp esze is. Hol is tartottam? Ja, a két családnál. - Kezdtem bele újra. - Na, szóval a Yorkok és a Lancasterek mindketten igényt formáltak a trónra, amin akkor a IV. Henrik ült az oldalán Anjou Margittal. Francia volt - tettem hozzá magyarázatképp. - De IV. Henrik nem volt valami erős kezű király és betegeskedett is, így a királyné uralkodott helyette. Épphogy vége lett csak a Százéves háborúnak, mindenki gyűlölte a franciákat, ezért Margitot sem szerették, ráadásul a házasságuk első éveiben még gyereke sem született, így...

Chris olyan érdeklődő arccal hallgatta végig a hosszúra nyúlt beszámolómat, mintha valóban a Trónok harcáról regélnék. Nem fogtam vissza magam, közben minden krumplit felszeleteltem, zöldséget aprítottam a salátába és még a húst is felszeleteltem, majd visszadugtam a sütőbe, mikor a történet végére értem. Az órára pillantva vettem csak észre, hogy majdnem egy órán keresztül meséltem, de a Merrick fiú egyszer sem szólt közbe, még csak a mobilja után sem volt. Tényleg érdekelhette a sztori.

- Így miután Bosworth Fieldnél III. Richard elesett, Tudor Henriket megkoronázták és ő lett VIII. Henrik, majd feleségül vette IV. Edward és Woodville Erzsébet lányát, Yorki Erzsébetet és ezzel megalapította a Tudor dinasztiát. Az ő gyerekük volt többek között VIII. Henrik, akiről gondolom részletesebben tanultatok - fejeztem be, majd támaszkodtam a konyha pultnak. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit szól Chris az egészhez, de nem kellett aggódnom mert elismerően nézett rám.

- Asszem megvan a témám az esszéhez. 

Képtelen voltam nem viszonozni a mosolyát.