~ Lucille ~

Mr. Fitzpatrick hősiesen küzdött azért, hogy megpróbáljon lépre csalni az Amerikai Polgárháborúval kapcsolatos kérdéseivel, de nem nagyon jött össze neki. Eszem ágában sem volt megadni neki az elégtételt, hogy olyat kérdezzem, amire nem tudom a választ, ezért egyszerűen mindenre tudtam. Előző este, miután visszatértem a Hunterrel való edzésről, addig nem feküdtem le, amíg át nem rágtam magam a teljes történelemkönyvön és fel nem mondtam legalább négyszer is az évszámokat meg a fontos neveket. Úgy éreztem sebezhetetlen vagyok, ahogy percről percre kétségbeesettebben próbált fogást találni rajtam. Nem voltam a szíve csücske, nekem sem ő. 

- Nem más, mint a drága jó Lee tábornok - vágtam rá a választ gondolkodás nélkül a következő kérdésére, és a padnak dőltem. 

Kelletlenül bólintott, majd lefirkantott valami a füzetébe. Kezdtek verejtékcseppek megjelenni a homlokán, a leginkább boszorkányüldözésre hajazó felelés már régen nem a jegyszerzésről szólt. Móresre akart tanítani, amiért az utóbbi hetekben néha előfordult, hogy a módszereit kritizáltam, nekem pedig kezdett elmenni a türelmem, amikor már több, mint húsz perc eltelt az órából és még mindig engem faggatott. 

Nem érdekelt, hogy hányast kapok, meg volt az a szerencsém, hogy nem kellett a jegyeim vagy bármi ehhez hasonló butaság miatt aggódnom, mert úgysem jöhetett szóba nálam a továbbtanulás. Most először jártam normális iskolába hosszú idő óta, ezért teljesen elfelejtettem már, milyen érzés a jegyek és az efféle apró dolog miatti aggodalom. 

- Úgy hiszem, elég alaposan kiveséztük már ezt a fejezetet, tanár úr. - Löktem el magam a padtól, ahol két korombeli lány ült. Láthatóan teljesen belemerültek egy pletykalap tanulmányozásába, még az orrok előtt zajló vallatás sem zavarta meg őket. - Ha csak nem akar Rhett Butlerről és Scarlett O'Haráról is kikérdezni, mert egyedül ők maradtak ki a korszakból. 

Mr. Fitzpatrick olyan tekintettel nézett rám, mint aki képes lenne a kérdésért az igazgatóiba küldeni. Talán így is tette volna, ha nem lendül középtájon egy szőke lány keze a magasba, megelőzve a kitörné készülő férfit. 

- Megbeszéljük még az órán a féléves projekt részleteit, uram? - húzta ki magát a székében a lány, akit csak látásból ismertem. - Előző órán azt ígérte, hogy ma osztja be a csapatokat.

Mr. Fitzpatrick ingerülten fordult a lány felé. 

- Természetesen, Ms...

A szőke lány szemrehányóan nézett rá. 

- Briscoe. Quinn Briscoe. Három éve vagyok a tanítványa. 

- Mint másik további négyszáz diák, Ms. Briscoe - rántott egyet a vállán a férfi, majd felém intett. - Leülhet, Coleman. Ne legyen büszke arra, hogy a maga nevét tudom, mert nem a tanulmányi érdemei miatt van. 

Nagy nehezen megálltam, hogy ne álljak szóba és kérdezzem meg, hogy mi baj a tanulmányi eredményemmel, mert tudtommal hiába jártam még csak alig két hónapja ide, én álltam eddig a legjobban a csoportból. 

Menet közben elhaladtam Quinn padja mellett és ahogy találkozott tekintetünk egy cinkos mosolyt küldött felém, majd visszafordult a körömreszelőjéhez. Nem hittem, hogy egy percig is a csapatbeosztásra lett volna kíváncsi, de hálás voltam, amiért kimentett a tanárnál. Nick, aki egy padsorral mögötte ült, már nem nézett ilyen leplezetlenül vidáman rám, az arcára volt írva, hogy nem helyesli a viselkedésem, de nem tudott semmit sem tenni ellene. 

Még be sem csusszantam leghátul Gabriel mellett a padba, máris felém fordult.

- Ugye tudod, hogy ezek után egy életre elástad magad nála? 

Megvontam a vállam és elővettem egy üres füzetet. Azóta megvetettem a férfit, amióta az első óráján olyan lekezelő volt velem, majd mikor megtudta, hogy nem született amerikai vagyok, hanem egy brit, megpróbálta megkeseríteni az életem. Előző héten Jane Austen-en kezdett gúnyolódni, mikor bejött irodalomra helyettesíteni, majd megkérdezte, hogy én is csak fish and chips-et vagyok hajlandó ebédelni tejes teával. A teát eltalálta, de annyira még én sem voltam elvetemült hazafi, hogy végig tudtam volna olvasni az Emmát, mert Mr. Darcy bőven elég volt. 

- Nem számít - válaszoltam halkan, de nem néztem Gabriel felé, mert már szinte vártam, hogy Fitzpatrick abban a pillanatban újra rám száll, hogy leveszem róla a szemem.  

- Milyen Scarlettről beszéltél?

Nem kezdtem gúnyolódni azon, hogy pont a női névre emlékezett, mert elég nagy gyakorlata volt megtanulni a sok tucat cicababa nevét, akivel kikezdett, pedig szívesen folytattam volna a reggelinél félbemaradt vitánkat. 

- Tudod, Elfújta a szél. A könyvre már rá sem kérdezek, de volt belőle film is. Clark Gable és Vivien Leigh. Semmi? - fordultam végül felé egy pillanatra, mikor továbbra sem válaszolt és csak értetlenül nézett rám.

- Ki néz rajtad kívül ilyen ezeréves filmeket? - forgatta meg a szemét, majd volt képe neki először elfordulni. - Ez már a huszonegyedik század, szívi. 

Dühösen fújtam egyet, majd visszafordultam én is a tábla felé, magamban azon elmélkedve, hogy egy szép napon Gabriel Merrick megfizet majd az összes bosszankodással töltött percért, amit nekem okozott. 

* * *

- Úgy néz ki, máris lemondhatsz az újonc címről - lépett mellém Daisey pár órával később a tornateremben. 

Ma délutánra fedett pályás edzés volt kitűzve, ezért nem kellett közben a focistákat lesnem a szemem sarkából. Többen az öltözőben időztek még, ezért volt pár szabad percünk a szurkolólányok vezetőjével kettesben, akivel gyakran lógtam a lyukasóráimban az udvaron vagy a könyvtárban az utóbbi hetekben. Jobban mondva, azóta, hogy bevett a csapatba, hogy helyettesítsem egy tagjukat, aki eltörte a kezét egy gyakorlat közben. 

- Hogy érted? 

- Ma kezdd Quinn is - támasztotta meg a lábát a lépcsőn, majd kötöttbe be a cipőfűzőjét. - Még a múlthónapban javasolta Wiggs, hogy vegyük be, mert több erős ember kellene a csapatba, de csak most tudtam beszorítani. 

- Quinn? - Ugrott be máris a szőke lány képe töriről. Kicsi a világ. 

- Aha. Tizenegyedikes, de jó az állóképessége és izmos. Mintha azt mondta volna, hogy korábban táncolt, csak kirúgták, mert feleselt az oktatóval. Bírni fogod. 

Nem válaszoltam, mert mostanra megérkezett lassan mindenki, köztük Quinn-nel, aki tétován ácsorgott a csapat szélén. Míg Daisey felállt, hogy lelkesítő beszédet tartson nekünk és átbeszéljük a következő heteket, ledobtam magam a szőke lány mellé. 

- Köszi. Amit törin... - kezdtem bele, de csak legyintett egyet. 

- Fitzpatrick egy vén bolond. Mindenkivel kötözködik. 

- Vettem észre - mormogtam. - Miért rúgtak ki a tánccsapatból? 

- Hát, Miss Harkins azt mondta. Nem megfelelő a „testtípusom", dolgoznom kell a hozzáállásomon, és mivel nem vagyok hajlandó kedves lenni, szerinte más sportág után kell néznem.

- És te mit mondtál erre?

Quinn ártatlan arcot vágott, de a szája sarkában kaján mosoly bujkált. 

- Hogy az iskola kettős mércét alkalmaz a testtípusokat illetően, hiszen engedik, hogy egy akkora seggű nő, mint ő, a tánccsapat edzője legyen.

Daiseynek valóban igaza volt. Máris megkedveltem az új csapattársunkat. 

* * *

A türelmem a végét járta, de ezzel nem voltam egyedül. Gabriel már percek óta az öngyújtójával játszott az asztal alatt. Még csak nem is próbálta leplezni az ellenszenvét a velünk szemben ülő férfi iránt, de eddig nem szólalt meg, csak újra és újra kipattintotta az apró, ezüst szerkezetet, majd visszacsukta, hogy kialudjon a láng. Attól tartottam, hogy előbb vagy utóbb elveszti a türelmét és átveti magát az asztalon, hogy Bill Chandler-re támadjon vagy egyszerűen felgyújtja az éttermet. Nem tudtam, hogy melyik lehetőség volt a rosszabb. 

Az Annapolis Mail bevásárlóközpont éttermei között talált szabad asztalnál ültünk, mindenki itt volt. Az egyik oldalamon Gabriel foglalt helyett, mellette Nick, a kertészeti cég logójával ellátott pólóban, és Chris és Becca ült összefűzött ujjakkal. A másik oldalamon Michael várakozott, ő is a családnevükkel ellátott munkaruháját viselte, velük szemben Hunter kapott helyet, aki világos, kapucnis pulóvert és farmerdzekit húzott, ami eltakarta a karján lévő tetoválásokat. Az asztal túloldalán, teljesen egymagában Bill ült, Becca apja. Az Őrző.

- Szólítsatok Billnek! - mondta.

Lett volna pár ötletem, hogy hogy szólítsam, de a Bill nem szerepelt köztük. 

Átlagos külseje volt: szokványos alak a harmincas évei végén, talán a negyvenes közepén. Homokszín haj, kecskeszakáll és Becca szeméhez illő szürke szemek. Ő sem öltözött át munka után. Még mindig gombos gallérú bézs ing volt rajta, feltűrt ujjakkal, a vállain a Természeti Erőforrások Osztálya és a Vadvédelmi Felügyelet logójával. Nem éppen úgy festett, mint aki képes lemészárolni egy csapat tizenévest. 

A levegőben lévő feszültséget az átlagos emberek is érezhették, ezért senki nem ült le a közelünkbe. 

- Szóval, Bill - nyomta meg Becca a szót kemény tekintettel -, miért nem kezded a száznyolcvan fokos fordulatod mögött megbúvó okokkal?

Az apjának a szeme sem rebbent. 

- Száznyolcvan fokos fordulat?

- Három hete mindannyiunkat meg akartad ölni. Most pedig segítségre van szükséged?

- Téged nem akartalak megölni! - Nézett komolyan a lányára, majd felém fordult. - És téged sem. 

- Vicces, pedig felrobbantottad a kocsimat! - vágott vissza Becca, mielőtt én tettem volna.

 Mindannyian jól emlékeztünk arra a délutánra a hídnál, mikor olyan vihar kerekedett, hogy kis híján ott hagytuk a fogunkat. Gabriel szó szerint, mert én mentettem meg. Sokkal inkább feltámasztottam, de azóta ezt mindannyian akik tudtunk róla - csak Gabriel, Nick meg én -, mert így egyszerűbb volt. Senki sem szerette volna felemelgetni, hogy mi történt akkor, beleértve azt, hogy mikor szembeszálltunk Bill-lel kis híján a teljes híd a levegőbe repült és egy csomó ártatlan meghalt. 

- Amikor már nem ültél benne - Bill hangja lágyan csengett, szemében fanyar humor szikrája csillant. Nem volt valami kellemes látvány. - Még azt is felajánlottam, hogy kicserélem. 

Becca az asztal fölé hajolt.

- Ártatlan embereket ölhettél volna meg! - sziszegte. 

- Lehet, de nem tettem. - Nézett az asztal felett Gabrielre és rám nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikőnknek szánja a szavait. - Senkit sem öltem meg, akár ártatlan, akár nem. Ugye?

Gabriel magára vette. Hallottam, ahogy újra kipattintja az öngyújtóját, majd az apró láng életre kel a tenyerében és a magasba szökik. Mámorító érzés lehetett, akár csak egy pillanatra is érezni a tenyerében a tüzet, Gabriel azonban ne elégedett meg ennyivel. Jobban mondva sosem volt elégedett semmivel, mert mindig többet akart. 

Nick pontosan ismerte a testvérét, ezért az öngyújtója után kapott, mielőtt még láng csaphatott volna elő belőle. Erősen megmarkolta, majd szigorúan a testvérére nézett. Szinte az arcára volt írva, hogy mit üzen neki. 

Ne tedd! Ezt a harcot nem nyerhetjük meg!

Félig-meddig igaza is volt. Ha most harcra került volna a sor túlerőben lettünk volna és Bill hiába játszott volna ezúttal piszkosan, nagy eséllyel kikap. Csakhogy akkor egy egész rakás Őrző özönlötte volna el a várost, ami nem volt valami jó forgatókönyv. Békét kellett kötnünk vele, nem nagyon jutott eszembe más lehetséges út.

Gabriel elfordult, így velem került szembe. Láthatta rajtam, hogy jelen pillanatban bármennyire is egyet értek vele, nem az ő oldalán állok. Morcosan dugta zsebre az öngyújtót, de látszott rajta, hogy még nem adta fel.

- És végül miért nem ölt meg bennünket? - kérdezte Chris. - Minek az a vesződés a bejárható mélyhűtővel, Nick lábának bekötözésével...

- Voltál valaha pecázni? - kérdezte Bill.

- Persze!

- Csak kettőt sikerült elkapnom közületek. A tapasztalataim szerint az élő csalétek hatékonyabb.

- Kerülöd a kérdést - vetette közbe Becca. Hangja tele volt kihívással, ujjai viszont elfehéredtek, annyira markolta Chris kezét. - Miért akarsz nekünk most segíteni?

- Nem kerülöm a kérdést - Bill hátradőlt a székén, és vállat vont. - Nem feltétlenül akarok segíteni, de megváltoztak a tétek.

Becca értetlenül pislogott.

- Mit jelent ez?

Az apja habozott, de Michael megelőzte a válasszal.

- Beccát jelenti! Most már nem csak mi bujkálunk. Fogadni mernék, hogy mindenki, aki tudja, hogy Becca Ötödik, itt ül, ennél az asztalnál - Bill felé fordította a tekintetét. - Igazam van?

Bólintás volt a válasz.

- Igen.

Michael az asztal fölé hajolt. Egészen fellelkesült, de megvetéssel és rosszallással leplezte. Vagyis pont ugyanolyan volt, mint általában.

- A többi Őrző pedig nem lesz túl boldog, amiért eltitkolta a létezését. - Szóltam közbe én is. Próbáltam csak annyira kárörvendőnek látszani, ami még belefért.

- Nemigen.

- Vagyis magadat véded - állapította meg Becca. Felhorkantott. - Jellemző!

Bill a lánya felé fordult. Vetett előtte felém ugyan egy figyelmeztető pillantást, de jelenleg a lányával próbálta rendbe hozni a dolgokat. Esélye sem volt.

- Pontosan mit gondolsz, mit csinálnának, Becca? Rákoppintanának a körmömre, és elfelejtenék, hogy létezel?

Becca visszabámult rá, elég közel ültem hozzá, hogy lássam miféle csata dúlhat a lelkében. Tudta jól, mit tennének, mégis félt a választól.

- Megöletnék magával - mondta Hunter halkan, hogy bebizonyítsa a lojalitását, közben Billt nézte, bár a férfi arcát árnyék takarta. Nem tudom, hogy ki hívta meg, de örültem, hogy ő is itt volt. Ő is a részese lett ennek, és Becca hiába dobta, attól még Hunter ugyanolyan Ötödik maradt, akinek az Őrző apja és nagybátyja a városba jövet halt meg. Lehet, hogy baleset volt, lehet, hogy nem, de az biztos volt, hogy nyakig benne van. Pont úgy, ahogy mi.

Becca apja nem szólt egy szót sem, ám a hallgatása önmagában is elegendő válasz volt. A lánya arca egy árnyalattal sápadtabb lett, és most Hunterre pillantott.

- Honnan tudtad?

Hunter enyhén vállat vont.

- Apám mesélt néha. Arról, hogy az Őrzők nem hagyják, hogy tönkretegyék a célkitűzéseiket. Egy haláleset semmiség a közjó érdekében, nem?

- Tényleg? - kérdezte Chris barátságtalan hangon. Eddig is ellenséges volt a punk külsejű fiúval és hiába dobta őt Becca, úgy látszott ez semmit sem változtatott a helyzeten. - És te hol illesz ebbe a történetbe?

Hunter a szemébe nézett, és nem futamodott meg.

- Hiszen itt ülök, vagy nem?

- Hagyjátok abba! - mondta Becca. - Ne veszekedjetek!

Michael megköszörülte a torkát. Szenvtelenül nézett Billre.

- Szóval mit ajánl?

- Azt ajánlom, hogy lapuljatok meg. Ne hívjátok fel magatokra a figyelmet! Másik Őrzőt küldenek, ha nem jelentek haladást, de egy kicsit fel tudom őket tartóztatni. Beadhatom nekik, hogy még mindig nyomozok. Ha nem jelentenek több problémát erről a vidékről, távol fognak maradni.

- És Seth meg Tyler? Velük mi az ábra? - kérdezte Nick. - Tudja, hogy általában nem mi okozzuk a problémákat.

- Nem hiszem, hogy egyelőre túl sok aggódnivalónk lenne miattuk - mondta Chris, és hangjából most először tűnt ki egy kis elégedettség.

- Igaz - mondta Becca. - Most jövünk a rendőrségről. Úgy látszik, hogy a testi sértés és a nemi erőszak kísérlete elég komoly vád. 

Én sem ismertem a teljes történetet, de az semmi sem volt Bill döbbenetéhez képest. Annyit tudtam, hogy mielőtt Bill akcióba lépett a bál éjszakáján, pár srác, köztük azzal a tapló, focista Drew-val, kicsalogatta Beccát a focipályára, de Chris még időben megérkezett.

- Nemi erőszak kísérlete?

Becca tekintete kemény maradt.

- Ne is nézz rám így! Nem akarom az aggódásodat. Nem lesz módod arra, hogy érdekeljen. Értesz? Ami engem illet, te...

- Nyugi! - szólt közbe Chris lágy hangon. - Csak nyugi!

- Segíteni akarok nektek - mondta Bill, immár gyengédebben. - Hagynotok kell, hogy...

- Meg kell lapulnunk - szakította félbe Becca. - Értem.

Bill valóban a lánya bizalmáért játszott. Talán eredetileg azért akarta az egész találkozót is, hogy Becca újra az édes kislánya legyen. Látva a lány arcát, nem sok esélyt láttam arra, hogy a próbálkozását siker koronázná.

- És miközben mi várakozunk - kérdezte Nick -, maga mit fog csinálni?

Bill a lányára pillantott.

- Megmutatom Beccának, hogy hogyan tudja megvédeni magát.

Becca kiegyenesedett ültében. Szürke szemével hűvösen méricskélte az apját.

- Nem. Szó sem lehet róla.

Bill szemöldöke kérdőn felszaladt.

- Inkább hagyatkoznál a puszta adrenalinra, meg a szerencsédre? Bármennyire nem szeretnéd elhinni, én mégis a te biztonságodra tekintettel csinálom ezt az egészet. Fogalmad sincs, hogy mivel állsz szemben!

- De nekem van - mondta Hunter.

Chris rámeredt, Becca viszont elmosolyodott. 

- És nekem is - tettem hozzá, mire Chris arcáról elpárolgott valamennyi feszültség. Nem viselhette valami jól, hogy Becca még csak tegnap szabadult meg Huntertől és máris újra önvédelmi órákra járna hozzá.

- Jó. Lucille és Hunter majd elmondhat nekem mindent, amit tudnom kell - Megvető pillantást vetett az apjára. - Te meg visszatérhetsz a régi kerékvágásba, és megint keresztülnézhetsz rajtam. Hiszen öt évig olyan jól működött!

- Nem néztem keresztül rajtad, Becca! - Bill most rám pillantott. - És tekintet nélkül arra, hogy kitől tanulsz, mostantól egész biztosan nem nézek rajtad keresztül.

- Akkor hát ennyi - állapította meg Michael. - Maga nem ad fel bennünket, mi meg nem adjuk fel magát.

Bill széttárta a kezét.

- Egyelőre ennyi.

Nem vártam semmit, mégis gyanús volt, hogy Bill egy szót sem szól arról, ami a parkolóban történt. Nem reménykedhettem abban, hogy engem is örökre rejtegetni fog, mégis igaza volt Michaelnek abban, hogy bármit is tesz, az a lányára is hatással lesz, így valamennyire megnyugodtam. Tudtam, hogy egyszer úgyis útól fognak érni, ha pedig Merrickék után jönnének egyszer, akkor velem találnák szembe magukat. Addig pedig volt egy kis időm pihenni.

Gabriel azonban már fele ennyire sem volt boldog. Mellebevágott a belőle érkező tehetetlen düh és feszültség, éppen kitörni készült. Nick is résen volt és aggódva vizslatta az ikertestvérét, de nem akart addig semmit sem tenni, amíg Gabriel nem csinál semmit. Nem kellett sokáig várnunk erre.

Újra az öngyújtója köré fonta az ujjait, de ezúttal nem pattintotta ki. Mintha magában mérlegelte volna a dolgokat. Hatalmas küzdelem dúlhatott benne arról, hogy Billnek essen, akár szóban, vagy nem. Nem sokat beszéltünk, de tudtam, hogy még mindig magát hibáztatja a pályán történtek miatt. Hiába nem tehetett volna semmit, ő a megmenekülését úgy fogta fel, hogy cserben hagyta a testvéreit, és azóta emészthette a bűntudat. Még Nick sem volt képes meggyőzni ennek az ellenkezőjéről, ezért én nem is próbálkoztam.

Bill pedig észrevette  a helyzetet.

- És veled mi a helyzet, Gabe?

Gabriel erre felkapta a fejét. Mindenki tudta, aki valamennyire is közel állt hozzá, hogy gyűlöli, ha Gabe-nek szólítják. 

- Mi van velem? - kérdezett vissza.

Becca apja széttárta a kezét, túlontúl türelmesnek látszott.

- Van valami hozzáfűznivalód?

- Aha - mondta Gabriel, majd közel hajolt, és az asztalnak dőlt. - Nem veszem be. Mi lenne, ha egyszerűen csak időtakarékosságból fognánk, kivinnénk a parkolóba, és megölnénk?

- Jézusom, Gabriel! - dörzsölgette a szemét Michael fáradtan. - Nincs túl sok választásunk...

- Benne vagyok - szólt közbe Becca.

Mosolyognom kellett az ötlettől, mert egyedül annyi kivetnivalót találtam benne, hogy a parkoló túl tele lett volna így a délután. Az erdőt kellett volna használnunk. 

- Nem - Nick az asztalra tenyereit. - Bill tervének van értelme. Egyelőre. Csak...

- Nem, nincs! - Gabriel le sem vette a szemét Becca apjáról. Elfehéredtek az ujjai, olyan szorosan markolta az öngyújtót az ölében.

Bill ugyan nem mozdult, de fenyegetően meredt rá. Többé már nem is próbált úgy tenni, mintha egy egyszerű vadmentő apuka lenne. Előbújt belőle az Őrző.

- Ne provokálj, kölyök!

Gabriel sötét pillantást vetett rá, majd a szeme sarkából Nickre nézett. Lefogadtam volna, hogy csakis azt látja maga előtt, hogy mekkora sérülést is szenvedett a testvére. Újra megcsapott a belőle áradó düh és elkeseredettség, a felettünk lévő lámpában megremegett az izzószál. Végül eltolta magától az asztalt, és talpra ugrott.

- Dögölj meg!

Aztán egyszerűen elviharzott.