~ Lucille ~

Hasogató fejfájásra ébredtem.

Korábban is voltak már hosszú éjszakáim, amik után másnap alig tudtam kimászni az ágyból, de ez most más volt. Most éppen olyan másnapos voltam, hogy még az is nehezemre esett, hogy kimásszak az ágyból. És nem is nagyon lett volna hozzá kedvem, ha nem töri rám valaki akkora robajjal az ajtót, hogy még jobban hasogatni kezdett a fejem. 

- Ébresztő, napsugár! - csörtetett be Gabriel a szobába, aztán rántotta fel a függönyöket. 

- Mmmm - vágtam vissza, majd még kisebbre összehúztam magam a takaró alatt, hátha így nem talál meg. Pechem volt. 

Gabriel laza mozdulattal lerántotta rólam a paplant, majd rám borított valami hideg és nedves folyadékot, mire felsikoltottam és végre kinyitottam a szemem. Minden túlságosan fényes volt a beáramló napfény miatt, de még így is láttam, hogy milyen elégedett képet vág, ahogy ott áll előttem egy fél pohár vízzel és egy gyógyszeres dobozzal a kezében.

- Ezért még számolunk! - Ültem fel és vetettem rá egy gyilkos pillantást. 

Valami miatt nem nagyon hatott meg, még csak nem is nézett a szemembe. Helyette a tekintete lejjebb vándorolt a mellkasomra, aztán leplezetlenül tovább méricskélt. Azonnal magam elé rántottam a takarót, mert Gabrielnek jó oka volt bámulni, elvégre csak fehérnemű volt rajtam, este mikor hazaértem csak a ruhából hámoztam ki magam, másra már nem volt erőm. Szó nélkül hozzávágtam egy párnát, de nem voltam elég gyors, ezért gond nélkül elhajolt az útjából.

- Disznó! - mormogtam. 

- Nem kellene így mutogatnod magad - nyomta a kezembe a vizet meg az aszipirint. - Még egyesek visszaélnek a helyzettel. 

- Egyesek, mi? - dünnyögtem majd lenyeltem egy gyógyszert pár korty vízzel. Olyan papíríze volt a számnak, csoda, hogy meg tudtam szólalni. - Mit akarsz? 

Gabriel nem érezte kényelmetlenül magát, gond nélkül helyet foglalt az ágyamon. 

- Beszélgetni.

- Pont most? 

Kezdett kísértetiesen hasonlítani a dolog a tegnap délelőtthöz, mikor Nick kért bocsánatot. Aztán annyira komolyan gondolta, hogy semmi köze Quinn-hez, hogy egész este hozzá volt tapadva a szájával a lányéhoz. Ha Daisey nincs ott, hogy folyamatosan elterelje a figyelmem, biztos jelenetet rendezek. Hogy féltékeny voltam-e? Talán. Egy kicsit. De egyáltalán nem azért, mert vissza akartam szerezni Nicket, mint pasit. Egyszerűen csak a barátomat akartam, aki segített a matekháziban és akivel a Háború és békéről dumáltunk. Ő volt a legelső barátom, miután idejöttem, Persze, hogy hiányzott. 

- Igen, most. Nicky szerint tegnap este egészen összemelegedtél O'Halloran-nal. 

- Már beszélsz Nickkel? 

Megrázta a fejét. 

- Hallottam, ahogy Chrisnek mondja. Akkor igaz?

Őszintén szólva egyáltalán nem rémlett semmi a tegnap estéből. Az még igen, hogy Daisey tett róla, hogy jól érezzem magam és sose legyen üres a poharam, de Max-re nem is emlékeztem. Ha nagyon megerőltettem magam beugrott egy-két homályos képkocka, ahogy egymás mellett ücsörgünk és valamiért olyan idegesítően vihogok, mintha héliumot szívtam volna be oxigén helyett. Igen, ez a rész határozottan megvolt.

- Jézusom! - temettem a tenyerembe az arcom. - Úgy viselkedtem, mintha megkattantam volna. 

Gabriel felhorkantott. 

- Nick is pont ezt mondta.

- Igazán? - néztem rá hűvösen. - És azt említette Chrisnek, hogy egész este Quinn szájában matatott azok után, hogy azt mondta semmi közük egymáshoz?

- Ezt a részt biztos kifelejtette - vonta meg a vállát. - Akkor csak azért ittad le magad a sárga földig, mert Nick összejött egy csajjal?

- Semmi köze nem volt hozzá. És ha már itt tartunk, belőled is épp ugyanúgy elegem van! - csattantam fel. Láthatóan meglepte a kirohanásom, de nem hagytam abba. - Úgy viselkedsz, mintha őrült lennél! Egyik este még kedves vagy és elmondod, hogy milyen jó velem lógni aztán lelépsz Hunterrel gyújtogatni meg Layne Forresttel enyelegni. Láttalak titeket tegnapelőtt. 

Gabriel megmerevedett. 

- Mit mondtál? 

- Compass Pointban. Miért nem meséltél róla?

Egy pillanatra megnyugtatta a válaszom, aztán ráncba szaladt a homloka. 

- Gyújtogatni!? Szerinted én gyújtottam fel azokat a házakat?

- Honnan is tudhatnám, ha már nem is beszélsz velem? - kiáltottam vissza. 

- Őrült vagy!

- Akkor legalább ebben hasonlítunk! Mert te és Nick is teljesen megkattantatok mióta nem beszéltek egymással!

- Semmi közöd hozzá! - ismételte meg a korábbi kijelentésem valamivel hangosabban.

- Ahogy neked sem ahhoz, hogy hol voltam és mit csináltam tegnap - húztam ki magam. - Hagyj békén, Gabriel! - Tettem hozzá már valamivel halkabban. 

Meglepte, hogy nem folytattam a kiáltozást és penderítettem ki a szobámból. Egyrészt még mindig hasogatott a fejem és nemhogy az ő, de még az én ordibálásomat is alig tudtam elviselni, másrészt semmi kedvem nem volt vele veszekedni. Eleget veszekedtünk már eddig, szinte mást sem csináltunk, amikor pedig nem volt min hajba kapnunk, akkor azt játszottunk, hogy milyen jól megvagyunk egymás mellett. Kár, hogy ez nem volt igaz. Mert mindig előkerült valamilyen jó indok arra, hogy csúnyábbnál csúnyább dolgokat vághassunk egymás fejéhez, pont mint most.  

Mintha Gabriel megérezte volna, hogy mi járhat a fejemben, mert keserű félmosolyra húzta a száját és így szólt:

- Ebben legalább jók vagyunk.

- Miben?

- A veszekedésben.

- Valamiben mindenkinek ki kell tűnni - próbáltam elvenni a helyzet élét. - Sajnálom, hogy gyújtogatással vádoltalak.

Gabriel nem nézett a szemembe, pont úgy ahogy tegnapelőtt Hannah-ra sem nézett, mikor arról faggatta, hogy látott-e mást is az erdőben. Azt a tüzet ő okozta, ezt már elmondta. De az utána lévőkhöz is volt valami köze. Túl sokat tudott és nem osztotta meg velem. Talán mind baleset volt? Megint elvesztette a kontrollt? Itt voltam és készen álltam arra, hogy segítek neki, ő nem hagyta. Nem bízott meg bennem eléggé ahhoz, hogy beavasson a titkába, aminek Hunter nagy eséllyel a része volt. 

- Hagyjuk.

- Gabriel, tudod hogy nekem bármit elmondhatsz - nyúltam a keze felé, de elrántotta és felpattant.

- Ezt nem?

- Te sem beszélsz soha az Őrzőknél eltöltött éveidről.

- A kettő teljesen más.

- Az lenne? - billentette enyhén oldalra a fejét. - Mert azzal, hogy eltitkolod, csak azt éred el, hogy azt higgyük szégyelled elmondani mi történt ott. 

- Pontosan ez a lényeg. Hogy szégyellem. 

- Azt amiket ott tettél, vagy amivé váltál miattuk? 

Ez volt a leghosszabb beszélgetés, amit lefojtattam valaha arról, hogy mi történt az Őrzőknél eltöltött öt év során. Még én magam sem szívesen gondoltam rá. Teljesen nem tudtam kitörölni az emlékezetemből, elvégre a részemmé váltak, de választhattam a hallgatást. Egyszer Nickkel is megpróbáltam róla beszélni, de akkor nem sikerült, mert nem álltam még készen. Ahogy most sem.

Nem válaszoltam, de Gabriel pontosan értette, hogy ez esetben a hallgatásom egyenlő a beleegyezéssel. Rátapintott a lényegre. Megint. 

- Tudod, már nem vagy ugyanaz az ember. Nem kellene a múltad miatt ostoroznod magad. Egész klassz csaj vagy. Mármint! - emelte fel védekezően a kezét. - Nem úgy! Hanem amúgy. Csak túl sok bűntudatot cipelsz magaddal. El kellene már engedned és megtanulni lezárni a múltat.

Mélyen megérintettek a szavai, de nem akartam ezt kimutatni. Gabriel Merrick nyitott könyvként olvasott bennem még akkor is, amikor róla kellett volna beszélgetnünk. A szavaival a bőröm alá mászott és a lényemmé vállt, már az első találkozásunkkor. Látott akkor, amikor teljesen össze voltam törve és akkor, amikor az én kezemben volt az irányítás, mégsem szaladt el. Megérdemelte az igazságot, de nem most. Ahogy én is. Tudni akartam, hogy mit titkol, hogy segíteni tudjak neki. 

- Köszönöm. - Nem tudtam, hogy igazából mit köszönök meg. Talán semmit vagy éppen mindent. Nem számított. 

- Bármikor előadok neked egy rakás életbölcsességet. - Vonta meg lazán a vállát, hogy oldja a hangulatot. - Michael igazi profi. Ha hallottad volna, milyen szónoklatot levágott akkor, mikor hazahoztam az első kettesemet matekból - borzongott bele az emlékbe. - Olyan volt mint Martin Luther King meg Buddha összegyúrva. Persze úgy nézett ki hozzá, mint Charles Manson és amikor ezt elmondtam neki csak még tovább lökte a sódert. 

Felkuncogtam. 

- Még szerencse, hogy Nick beül azóta helyette vizsgázni matekból.

Gabriel arca azonnal elkomorodott és tudtam, hogy rosszat mondtam. Talán a legrosszabbat, amit ebben a szituációban tudtam.

- Sajnálom! 

- Nem számít - vágta rá azonnal. Túl gyorsan ahhoz, hogy elhiggyem valóban nem számít. 

- Tényleg sajnálom. A matek amúgy is hülyeség. Engem is Nick korrepetál, mert megbuknék belőle azonnal. 

- Ja, az. 

Gabriel hiába próbálta lazára venni a figurát, a tekintetéből nyomtalanul eltűnt a vidámság. 

Átkoztam magamat, amiért nem tudtam eddig, hogy a matek ennyire fájó pont lett neki. De nem volt ez mindig így, az már feltűnt volna. Azt már tudtam, hogy mindig Nick írta meg helyette a leckét meg a dolgozatokat, mert ő a kisujjából is kirázta azt a tizenegyedikes szintet, mert Gabriel még mindig az alattunk lévő évfolyammal járt órára. Bármennyire erőlködtem azonban semmi sem ugrott be arról, hogy mikor változott meg a hozzáállása az órával kapcsolatban, egyedül azt tudtam felidézni, hogy mondott valamikor egy-két szót arról, hogy új tanára lett, többre nem futotta. Hogy várhatom el, hogy ő a barátom maradjon, ha én sem figyelek oda rá? 

- Az új tanár miatt? - próbálkoztam. 

Aprót bólintott. 

- Eltaláltad. De Layne segít. Eléggé vágja az anyagot. 

Itt nyírta ki teljesen a hangulatot, ami már amúgy is a béke segge alatt volt.

- Tényleg? - kérdeztem vissza. - Klassz. Rendes tőle.

- Ő egy rendes lány. 

Értettem. Layne az, én nem. Nem kellett jobban kifejtenie. 

- Akkor... - néztem jelentőségteljesen rá, majd szorítottam magamhoz még jobban a takarót. - Én szeretnék felöltözni. Megtennéd, hogy kimész?

Gabriel szó nélkül engedelmeskedett. 

Most először nem tett egy pikáns vagy kétértelmű megjegyzést sem arra, hogy végignézné a műsort vagy valami. Nem, őt már Layne meg a korrepetálása foglalkoztatta. Nem ért rá velem viccelődni. 

Az ajkamba kellett harapjak, hogy ne morduljak fel hangosan, majd újra emlékeztettem magam, hogy semmi közöm hozzá. Se Gabriel, se Nick szerelmi életéhez semmi közöm. 

Lehet, hogy amikor idejöttem mindketten hamar befogadtak az életükbe, de ennek vége van már. Én voltam az új lány, aki nem elég, hogy brit, de még elementál is. Mostanra azonban megkopott a varázsom, persze hogy leakadtak rólam. 

Csak nem értettem, hogy ez miért fáj ennyire. 

Egész délelőtt össze-vissza tébláboltam a Merrick házban, mégsem futottam össze senkivel sem. Az ikrek felszívódtak, Chris és Michael már hajnalban elugrott folytatni a munkát az O'Halloran háznál, teljesen egyedül voltam és nem tudtam mit kezdeni magammal. Bekapcsoltam a tévét, majd fél óráig bámultam valamilyen valóságshow-t, mikor rájöttem egy büdös szót nem értettem belőle, ezért belenéztem egy dokumentumfilmbe a komodói varánuszokról, de hamar rájöttem, hogy nem sok esély van rá, hogy a közeljövőben eggyel is összefussak, ezért inkább minden figyelmemet a matekleckémnek szenteltem. Legalább tíz teljes percig firkálgattam a füzetembe, mielőtt meguntam és a telefonomon kezdtem el szörfözni, de semmi említésre méltó dolog sem történt, ezért leugrottam a konyhába egy pohár vízért. 

Már negyed órája bámultam a poharat, mikor rájöttem hogy muszáj kezdenem magammal valamit, mert megbolondulok idebent, ezért kihurcolkodtam a kertbe, de túl hűvös volt már ahhoz, hogy ott tanuljak, ráadásul kint sem sikerült több figyelmet fordítanom a tanulmányaimra, ezért feladtam az egészet el elővettem a telefonom, hogy felhívjak valakit. 

Régebben ilyen sohasem fordulhatott volna elő, igazi magányos farkas voltam, most azonban szükségem volt a társaságra. Ha egyedül voltam akaratlanul is eszembe jutottak a magányos évem és a sok rémség, amikről már azt hittem sikerült megfeledkeznem. Most azonban ez nem ment egyedül. Szükségem volt valamire vagy valakire aki eltereli a figyelmem. 

Az ikrekre nem számíthattam, Chris és Michael is ki volt lőve, Daisey még nálam is ramatyabb állapotban lehetett és őt nem gyógyították meg az elemek, így nem hittem, hogy délután előtt magához tér, Hunter pedig lemondta a délutáni edzésünket, hogy Gabriellel videójátékozhasson vagy mi, így csak egyetlen ember maradt akivel beszélhettem. Már ha ő nem haragudott rám valami miatt.

Becca Chandler.  

* * *

Becca nem is volt olyan rémes, elkényeztetett kölyök, mint amilyennek korábban gondoltam. Sőt, éppen az ellenkezője volt. Utálta a divatot, suli után egy kisállateledel boltban dolgozott és még mindig nem beszélt az apjával, amivel csak plusz pontokat szerzett nálam. 

Jelenleg pedig éppen a tengerparton sütkéreztünk, az amúgy már egyáltalán nem meleg őszi nap fényében, ezért mindketten alaposan felöltözünk és kerültük a lusta hullámokat is, amik a partot nyaldosták pár méterre tőlünk. 

Egy darabig egyikünk sem szólalt meg, csendben kanalaztuk a két doboz Ben and Jerry's fagylaltot, amit a rögtönzött piknikre vettünk. Becca maradt a hagyományos csoki-vanília párosításnál, én inkább egy sajttortás tuttifruttit próbáltam ki. 

- Miért hívtál fel? 

Választhattam azt, hogy őszinte leszek, ezzel azt kockáztatva hogy megbántom és magamra hagy vagy egy kegyes hazugsággal jövök. Azonban már rohadtul elegem volt a hazugságokból. A fél életem azokból állt. 

- Mert nem tudtam mást felhívni. 

Becca hümmögött egy sort, majd belekanalazott a fagyijába. 

- Megértelek. Nem tudom mit csinálnék Quinn nélkül. - Megláthatott valamit az arcomon, mert szaporán folytatta. - Bármit is gondolsz róla, ő nem akar kitúrni téged a helyedről.

- Mi? 

- Nick mellől. Kedveli őt, őszintén. 

- Aha. - Ez volt a legtöbb, amit mondhattam ebben a témában. - Nem haragszom Quinn-re meg semmi ilyen. Van humorérzéke. 

Becca felhorkantott, mintha eszébe jutott volna valami. 

- Az biztos. Nem bírtam volna ki nélküle, azok után... azok után, hogy Drew elterjesztette azt a sok szarságot. 

Nem ismertem a teljes történetet, csak annyit ami eddig eljutott hozzám. Nevezetesen azt a részt, hogy a focista Drew, aki nekem is beszólt az első napokban, járt Beccával, aztán mikor együtt lógtak a haverjaival és mind berúgtak rámászott a barátnőjére, aki nem akarta a dolgot. Becca végül megúszta, de végül a fél focicsapat, kezdve a kapitányukkal elhíresztelte, hogy Becca mindegyikükkel kikezdett. A pletykának ezt a részét ismertem csak én is korábban, de szerencsére fény derült az igazi sztorira, nem sokkal a szalagavató után, Drew-t meg megvádolták nemi erőszak kíséretével és minden megoldódott. 

- Megértem. Nehéz lehetett.

Becca lehajtotta a fejét.

- Szörnyű volt. 

Mindketten hallgattunk egy sort. Ezek után nehéz lett volna bármit is mondani, ezért csendben élveztük a hűs nyalánkságot és a sós hullámok illatát, amik egyre vadabbul csapódtak a partnak így gyakran minket is beterítettek a vízcseppek, mégsem ültünk arrébb. Megnyugtató volt a vizet nézni. 

- Azt hiszem van valami Hunterrel - törte meg Becca először a csendet.

- Mi?

Megpróbáltam felidézni, hogy én is észleltem-e valamilyen különös dolgot a fiúval kapcsolatban az edzéseink során, de semmi nem jutott eszembe. Mondjuk javarészt az edzéseink szó nélkül teltek el, nem értünk rá lelkizni. 

Becca megvonta a vállát.

- Talán csak Chris miatt, de olyan más lett. Megváltozott mióta Gabriellel lóg.

- Csak videójátékoznak meg ilyenek - mondtam, de közben megállt a kanalam a levegőben. Hogy én mekkora ökör voltam!

Becca kíváncsian nézett rám a szeme sarkából.

- És ezt te el is hiszed?

Megráztam a fejem. Most már a napnál is világosabb volt minden, csak azért átkozódtam magamban, amiért annyira el voltam foglalva a saját magam által kreált problémákkal, hogy nem foglalkoztam a körülöttem levőkkel. 

- Szerintem ő meg Hunter besegít a tűzoltóknak a tudtuk nélkül. Ők menthették meg a Linden Park Lane-nél azt a kislányt is.

- Van benne valami - tűnődött el Becca. Láthatóan neki nem fordult meg a fejében az, hogy a titkos hőscselekedetek helyett Gabriel meg Hunter a gyújtogatók, csak nekem. - De ki okozhatta a tüzeket?

Megvontam a vállam. 

- Ahhoz képest, hogy milyen átlagos városnak nézett ki Annapolis, mielőtt idejöttem, kezdem azt hinni, hogy minden elementál, őrzőtanonc, ex-Őrző meg flúgos itt gyűlt össze. 

- Az elmúlt három hónap után, én már bármit elhiszek.