~ Lucille ~

Bármin is mentem keresztül az Őrzőknél eltöltött idő alatt, a meneküléssel és bujkálással teli évek során, úgy éreztem, mindegyik eltörpül, amellett, ami most várt rám.

Éppen szakítani készültem valakivel, akit alig ismertem mert egy hónapja voltunk csak együtt, de mégis fontos volt számomra. Csak közben azt is tudtam, hogy nem szeretem. Nick Merrick igazi főnyeremény lett volna, hiszen ő volt a mesékből a jófiú, az igazságos királyfi és még a szuperhős is, csak nem nagyon illett hozzám. Ennek pedig semmi köze nem volt ahhoz, hogy az ikertestvére hamarabb megfogott. Nem, most az egyszer nem Gabrielről szólt minden, hanem rólam és Nickről. Nevezetesen arról, hogy nincs olyan, hogy Nick és én.

Két és fél hetet vártam. Két és fél álszent mosolygással és bűntudattal teli hetet, hogy hazajöttünk a kórházból, azután a rémes nap után. Majdnem három hetet adtam Nicknek, hogy rendbe jöjjön, magamnak, hogy mindent alaposan átgondoljak és kettőnknek, hogy hátha történik valami, ami varázslatos módon változtatna a dolgokon. Ezek közül egyetlen dolog történt. Nick meggyógyult, ami nem kis teljesítmény volt, tekintetbe véve, hogy nyílt törést szenvedett a lábán két helyen is, de mivel levegő elementál volt és leszedtük a gipszet a lábáról, az eleme hamar meggyógyította. A másik két ötletem persze szokás szerint nem jött be. Egyetlen értelmes indokot sem tudtam kitalálni, hogy miért akarok véget vetni a köztünk lévő dolgoknak, azon kívül, hogy nem vagyok szerelmes belé és nem lobbant fel köztünk a szenvedély mindent elemésztő tüze sem. Nem, még csak egy árva szikra sem.

Kedveltem Nicket, őszintén. Jól éreztem magam a közelében, remekül kijöttünk, mert olyan érzés volt, mintha mindig is ismertük volna egymást és képes volt megnyugtatni, ami kevés embernek sikerült. Mégis valahányszor lehajolt, hogy nyomjon egy ártalmatlan csókot a számra, vagy magához húzzon, kényelmetlenül éreztem magam. Tudtam, hogy valami nem oké, csak azt nem, hogy mi. Ennek nem így kellett volna lennie. Ezért egyetlen megoldás maradt, a legkézenfekvőbb.

Azt hiszem már tudta, hogy mit tervezek, mikor aznap délután kiültünk a kertbe a tanulás címszó alatt. Valamiből megsejthette és nem is próbált úgy tenni, mintha nem tudna a dologról.

- Miért? - kérdezte. Hozzám hasonlóan ő is az egyik nyugágyon ücsörgött a kezében egy matekkönyvvel és a számokkal és képletekkel telefirkált füzetével. A mankója valahol az emeleten pihent, mert bár még egy merevítőkötés volt a térdén, már képes volt anélkül mozogni.

Játszhattam volna az értetlent, de belefáradtam már. Vettem egy nagy levegőt, majd a törifüzetem szélét gyűrögetve belevágtam.

- Mert alig ismerjük egymást.

- És azt hiszed, így nem lehet nekivágni?

- Igen, azt. És azt is, hogy a barátod szeretnék lenni, de ez így nem megy. Nem, ha közben folyamatosan amiatt idegeskedek, hogy mit kellene vagy nem kellene csinálnom. Nem megy ez nekem, Nick.

Felült, mire leestek az öléből a cuccai, de nem foglalkozott vele. Lehet észre sem vette, hogy ebben a pillanatban nyeli el a nyugágy alatt lévő gigantikus tócsa az akkora becsben tartott matekfüzetét.

- Ezért esélyt sem akarsz nekünk adni? Meg sem akarod próbálni?

Nem tévedtem akkor, mikor megjósoltam, hogy milyen nehéz is lesz ez a beszélgetés. Nick pedig nem könnyítette meg. Kezdtem azt gyanítani, hogy nem is szeretné.

- Annyi minden történt... nekem ez így most nagyon sok. Ott van a suli, Hunter, Bill Chandler és az Őrzők is. Miért nem elég, ha csak a barátod lennék?

Nick szomorkás félmosolyra húzta a száját.

- Megértelek, de ezt már jóval ezelőtt eldöntötted, nem igaz? Már azelőtt, hogy Bill Chandler vagy Hunter felbukkant volna. Egyáltalán miért mentél akkor bele?

Próbáltam nem azonnal rávágni, hogy amiatt, mert meg akartam felelni neki. Mert évek óta nem történt hozzá hasonló jó dolog velem és azt hittem, hogyha meg akarom tartani, akkor ez az ára. Hogy azt hittem egy idő után, majd beleszeretek. Végül eléggé megválogattam a szavaimat.

- Mert kedvellek, Nick. Őszintén. És azt hittem, hogy működhet, de nem gondoltam át jól. Nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Én csak...

- Az istenért, Lucille! - Mordult fel. - Nem feleségül kértelek! Csak randizni szerettem volna veled. Tudod, ahogy a normális korunkbeliek csinálják. Mozi, aztán séta a parton és titkos találkák a lelátó mögött az edzés után. Hétköznapi dolgok. Nem erre vágytál mindig?

Lehajtottam a fejem, mire az arcomba hullott a hajam és egy kis időre elrejtőzhettem mögötte. Igaza volt, persze hogy igaza volt! Mégsem akartam visszatáncolni. Megszámlálhatatlan döntéssel és veszéllyel szembenéztem már, most mégis úgy éreztem magam, mint egy izzadós tenyerű kamasz, aki még a saját lábában is képes elesni. Talán azért, mert az is az igazság része volt.

- Azt hittem. Most azonban bőven elég nekem az, hogy nem kell továbbállnom pár hónap múlva és akár leérettségizhetek itt. Csak azt szeretném, hogy egyszerűen a barátom legyél és semmi több. Nem állok még készen erre. Ahhoz sem szoktam hozzá, hogy megbízzak másokban. Nekem ez... nekem ez mind új. A bizalom. A család. A barátok. Hozzá kell még szoknom és nem úgy, hogy közben folyamatosan amiatt aggódok, hogy elrontok valami.

Nick aprót bólintott. Már azt hittem, hogy végre sikerült lezárnom, aztán minden remény elveszett, mikor megvillant valami a szemében. A féltékenység és kétely apró szikrája.

- Gabriel az oka?

- Nem. - Néztem komolyan a szemébe. Hitt nekem, miközben én már nem voltam annyira biztos ebben.

Ettől valamennyire megnyugodott, majd egy különösen hosszú pillanat erejéig csak bámult rám. Úgy mért végig, mintha gondosan meg akarna jegyezni minden egyes apró részletet, hogy sose felejtse el, majd megköszörülte a torkát és felállt.

- Rendben van, értelek. És bármi is lesz - szedte fel a matekfüzetét a sárból, majd fordult újra felém. - Itt leszek és számíthatsz rám. Már az is elég, hogy ha a barátod lehetek, Lucille. Mert fontos vagy számomra.

Nyeltem egyet, majd szó nélkül megöleltem. Azonnal viszonozta és szorosan magához húzott. Olyan hétköznapi mozdulat volt, ezért csak akkor jöttem rá, hogy mennyire nem helyénvaló, mikor elváltunk egymástól és zavartan nézett le rám.

- Köszönöm - mormoltam, de nem tudtam miért. Talán mert megértett? Vagy mert nem akadt ki és sértődött meg? Esetleg mindkettő miatt.

Nick nem szólt semmit, csak felkapta a holmiját, majd visszament a házba. Nem szóltam utána, hogy így mi lesz a tanulós délutánunkkal, mert az arcára volt írva, hogy szüksége van egy kis időre. Mikor becsukódott mögötte a tolóajtó, visszadőltem a nyugágyra és behunytam a szemem. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, mégsem éreztem akkora megkönnyebbülést. Éppen az előbb bántottam meg valakit, akit kedveltem, még ha ezt igyekezett titkolni. Ettől kellett volna jól éreznem magam?

Nem telt bele negyed óra és Michael már ott állt fölöttem, a kezében egy pohár limonádéval, amit szinte literszámra vedeltek a Merrick testvérek. A kezembe nyomta a poharat, majd helyet foglalt Nick napozóágyán és elégedetten szemlélte meg a kertet.

Volt oka büszkének lenni rá, elvégre az ő érdeme volt az egész, kivételes tehetsége volt a növényekhez és a tájkertészethez, azon kívül persze, hogy földelementál bolt és a világ legjobb dolga volt, hogy egész nap a sárban játszhatott. Terápiás jelleggel én is besegítettem neki néha iskola után az elmúlt napokban, aztán mikor látta, hogy nem vagyok teljesen béna, már egyre nagyobb feladatokat bízott rám. A kertészeti cége minden szabad pillanatát felemésztette, egyedül nem is bírta volna, ezért szigorú beosztásban a fiúk is segítettek neki, most pedig már én is kivettem a részem a munkából. Minden egyes új ötletét az itteni hátsó udvarban teszteltük le, ezért az utak több sor össze nem illő terméskőből voltak, a bokrok mind más fazonúra voltak nyírva és a virágok sem illettek nagyon össze. Mégis az összhatás varázslatos volt.

- Lehet, hogy most nem így gondolod, de biztosíthatlak róla, hogy helyesen cselekedtél - szólalt meg, de nem vette le a szemét a kertről. Úgy látszott mintha még most is a kiálló fűszálakat vizsgálná, hátha valami igazításra szorul. A munkájában precíz és rendezett volt, a való életben pedig ugyanolyan trehány, mint az öcséi.

Úgy emlékeztem a szalagavató bál estéjén történt beszélgetésünkre, mintha tegnap lett volna. Akkor beszélgettem vele először az ikrekről és arról, hogy mi van köztünk Nickkel. Megkérdezte, hogy miért őt választottam, mire nem tudtam megindokolni. Tudta, hogy ez így nem működik, talán már azelőtt, hogy én is rájöttem volna és ezt nem félt elmondani nekem. Sok mindent lehetett mondani Michael Merrick-re attól kezdve, hogy mogorva, makacs és néha igazi remeteként tudott viselkedni, de jól tudott az emberekben olvasni és nem próbálta finoman megfogalmazni a mondandóját, hanem könyörtelenül beolvasott.

- Összetörtem az öcséd szívét. Mióta jár ezért dicséret?

Michael megvonta a vállát.

- Majd megvigasztalódik egy pomponlánnyal. Senki sem állíthat Nick és Gabriel közé hosszútávon. Előbb vagy utóbb ejtettek volna téged, ha nem rendeződik a helyzet.

- Köszi.

- Én csak az igazat mondom - tárta szét a kezét. - Ismerem őket. Jobban jártok így. Barátok még lehettek és nem veszted el egyiküket sem. Ha nem zártad volna ezt most le Nickkel, nem csupán Gabrielt veszítetted volna el hosszú távon, de Nick is a testvérét. Aztán egy idő után rájött volna, hogy egy lány sem olyan fontos, mint a családja és ejtett volna téged. Nem tudná senki szétválasztani őket.

Keserű ízt éreztem a számban, és szívesen visszavágtam volna valamivel, de pontosan tudtam, hogy igaza van. Hiszen én is erre jutottam. Ezért szakítottam Nickkel és ezért hajtottam el Gabrielt is. Jobb volt így, hogy távol tartom őket magamtól és csupán barátok leszünk, mint hogy mindhármunk életét tönkretegyem. Helyesen döntöttem.

Azonban ha ez így volt, nem értettem, hogy miért fáj ennyire.

Belekortyoltam a limonádémba és azt kívántam bárcsak valami töményebb lenne benne.

* * *

Hunter Garritty rövid idő leforgása alatt szerves része lett a Merrick család, és így az én életemnek is. Azóta, hogy az ő segítségével találtunk rá Nickre és Chrisre, egyfajta új családi baráttá avanzsált elő, annak ellenére, hogy a nagy mentőakció előtt, még egy töltött fegyvert nyomott Michael homlokához. Aztán Gabrieléhez és az enyémhez is, de a fő célpontja a Merrick család feje volt. Őt hibáztatta az apja és a nagybátyja haláláért, akik a városba jövet egy sziklaomlásban vesztették életüket. Való igaz, hogy túl sok volt a véletlen egybeesés, kezdve azzal, hogy mindketten Őrzők voltak, akiket azért küldtek, hogy nézzenek az annapolis-i elementálközösség körmére, de Merrickék ártatlanok voltak, ezért a történtek ellenére, Michael atyáskodni kezdett Hunter felett. Nem róhattam a szemére, hogy megsajnálta, hiszen szörnyű dolgokon mehetett keresztül és ugyanolyan magányos volt, mint mi. Ezért, amikor Michael először hívta át vacsorára, mindannyian megpróbáltunk jól viselkedni és nem felrobbantani semmit még a desszert előtt. Persze Chris azért távolságtartóan viselkedett vele a továbbiakban is és ha azt hitte, hogy nem látja senki, gyakran kaptam azon, hogy ellenségesen méregeti a szeme sarkából, mégsem állt le veszekedni vele. Ennek ahhoz lehetett köze, hogy Becca Chandler - akinek az apja volt az az Őrző, aki egyszer felrobbantott egy hidat alattunk, majd elrabolta a fiúkat -, őt választotta helyette.

Aztán valahogy felgyorsultak az események. Gabriel krav maga órákat kért Huntertől, én pedig, hogy ez idő alatt is elkerüljem Nicket velük tartottam. Nem telt bele egy hét sem és máris azon kaptam magam, hogy napi rendszerességgel vonulunk el edzeni, hogy kieresszük a gőzt. Erre pedig ma még nagyobb szükségem volt, mint máskor. Ezért miután végeztem a leckémmel, előkészítettem a vacsorát - miután kiderült, hogy Michael legnagyobb vívmánya a konyhában a rántotta és a mélyhűtött pizza kiolvasztása volt, magamra vállaltam a szakácsnő szerepét -, tréning ruhát húztam, majd kiosontam a házból. Nem volt tiltott dolog, de ma még véletlenül sem szerettem volna belefutni Gabrielbe.

Hunter a szokott helyünkön, a parkban várt rám, egy félreeső helyen, mellette Casper feküdt a földön. A hatalmas német juhász még csak fel sem pillantott az érkezésemre. Október ellenére szinte nyári idő volt még mindig, errefelé kevesen jártak, ezért nem kellett behúzódnunk sehová. Nem sokat beszélgettünk, mert még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy a bál éjszakáján milyen könnyedén elbánt velem. Nem volt valami epikus küzdelem, jóformán a zuhogó esőben a sárlavinában próbáltuk egymás ellen fordítani az elemeket, majd mikor már közelharcra került a sor, előkapott egy pisztolyt és hamar rövidre zárta a mérkőzést. A büszkeségem azóta sem heverte ki azt az estét, hiába adódott azóta több alkalmam is, hogy jól ellássam a baját egy baráti mérkőzés nevében.

Talán az arcom, talán az elemek súgták meg neki, hogy mennyire frusztrált is vagyok, mert meg sem próbálta csevegéssel húzni az időt. Helyette csak megvárta, kibújjak a melegítőfelsőből, össze kössem a hajam, majd máris elindult egy csendesebb hely felé, beljebb az erdő irányába. Teljesen kihalt terep volt, a parkban andalgó párocskák nem merészkedtek ilyen mélyen be a fák közé, a túrázók és kutyasétáltatók számára pedig túl kiszámíthatatlan és kacskaringós volt az ösvény, ami egy kisebb tisztáshoz vezetett, ezért tökéletes rejtekhely volt számunkra. Casper az oldalunkon ügetett, néha elkóborolt, hogy egy számára érdekes szag nyomába eredjen, de sosem tévesztett minket szem elől.

- Mi történt? - tért egyből a tárgyra, miután felemelt egy lelógó fenyőágat, majd tartotta addig, amíg én is átbújtam alatta.

Hezitáltam egy darabig, majd mikor nem találtam elég jó okot arra, hogy ne mondjam el, egyszerűen kiböktem. Huneterrel nem voltunk barátok, ezt ő is jól tudta, de néha eljött az a pillanat az életben, hogy jól esett nem csak olyanokkal beszélgetned, akikkel nem voltál jóban és akik hozzád hasonlóak voltak.

- Szakítottunk Nickkel.

Hümmögött egy sort, majd újabb ágat emelt fel.

- Szívás lehet.

Felhorkantottam a válasza hallatán, pedig nem is vártam, hogy majd az együttérzéstől könnyes szemmel ölel meg, miközben arról papol, hogy minden rendben lesz. Egyáltalán nem voltam szomorú, csak dühös. Dühös az Őrzőkre, Nickre amiért szinte belerángatott ebbe a helyzetbe, de legjobban saját magamra, amiért így elcsesztem.

- Pontosan.

- Biztos ma van az Elfuserált Kapcsolatok Napja - fújta ki magát, mikor pár perccel később kiértünk a tisztása. Gabriel találta még pár éve a helyet, nem kérdeztem meg, hogy eddig mire használhatta, mert nem akartam hallani a szurkolólányokkal lefolytatott kalandjairól a fák között.

A fejünk felett lévő fenyőről potyogni kezdtek a tűlevelek, egy marék az ő fejére is hullott, de nem foglalkozott vele, hogy kisöpörje őket szőke fürtjei közül. Nemrég vettem csak észre, hogy oldalt volt egy fehér, már-már ősz tincs is a hajában, amit rendszerint a füle mögé tűrt, de sosem kérdeztem meg tőle, hogy hol szerezte.

- Miért?

Lepillantott az órájára.

- Mert Becca pontosan két órája és tíz perce dobott.

Nem tehettem róla, képtelen voltam visszafogni magam, valósággal kitört belőlem a nevetés. Hunter egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, majd végül csatlakozott hozzám. Ott álltunk, az erdő közepén, mindkettőnknek aznap ért véget a borzalmas és fájdalmasan rövid kapcsolata, mégis ahelyett, hogy szomorkodtunk volna, a térdünkre kellett támaszkodnunk, hogy ne essünk össze. Valahogy minden feszültség távozott belőlem, hogy a könnyeimet törölgetve folytattam a hahotázást, miközben a hatalmas, volt rendőrségi kopó is felvonított mellettünk, hogy őt se hagyjuk ki semmiből.

Mikor nagy nehezen befejeztük, megvakargattam az állat fejét, majd továbbra is egymásra vigyorogva folytattuk az utunkat a tisztás közepe felé. Komikus látványt nyújthattunk - az Őrző fia, aki az elementálok oldalára állt, az elementálok lánya, aki egy ideig az Őrzőkkel élt és a kutya -, még jó, hogy senki nem volt szemtanúja a nem túl hétköznapi hármasunknak.

Nem volt szükség tervezésre vagy további eszmecserére, helyette gyorsan lepakoltuk a cuccunkat, majd Hunter is ledobta a kabátját és elhelyezkedett velem szemben. Csípőszéles terpeszben állt, a térdét enyhén behajlította és előredőlt. Látszott rajta, hogy készen áll a harcra, de szürke szeme még mindig vidáman csillogott. Talán most másodszor láttam mosolyogni rövid ismeretségünk alatt. Aztán a következő kérdésétől lehervadt a mosolyom.

- Szereted őt?

Sötét pillantást mértem rá, aztán megvontam a vállam.

- Nem úgy, ahogy ő szeretné. És te Beccát?

Azonnal válaszolt, mint aki teljesen biztos a dolgában.

- Igen.

- Akkor sajnálom, hogy így alakult.

- Végül is... - vonta meg a vállát. - Kihasználtam és a tudta nélkül követtem, szóval az a csoda, hogy várt idáig.

Nem tudtam erre mit mondani. Egyrészt egyetértettem abban Beccával, hogy Hunter legalább annyira borzalmas barát lehetett, mint én rettenetes barátnő, de legalább ő őszintén kedvelte a lányt, ezért megsajnáltam.

- Elég a picsogásból! - rázta meg végül a fejét. - Készen állsz?

Aprót bólintottam, majd gyorsan kiürítettem a fejem, hogy legalább edzés közbe ne Nick és a testvérei körül forogjanak a gondolataim. Miután kiderült, hogy Hunter is mesteri szinten űzte a krav magát, nem véletlenül, hiszen az Őrzőknek ezt tanították, hamar felfedeztük, hogy sokkal jobb párban edzeni, ezért összeálltunk. Nem tanulta olyan régóta a sportot, mint én, de határozottan fejlődőképes volt, meg persze erősebb is nálam, ezért ha a testi erőnket kellett volna összemérni, nem feltétlenül billent volna a mérleg az én javamra. Mégis előfordult, hogy az elmúlt edzések alkalmával nem egy mozdulatomba kötött bele, majd mutatta be a helyes lábtechnikát hozzá, amit nem túl kitörő lelkesedéssel fogadtam. Lehet, hogy már nem haragudtam rá és tökéletes edzőpartner volt, attól még nem szerettem, ha kijavítanak.

Előzetes figyelmeztetés nélkül felé rúgtam, majd megpróbáltam kirúgni alóla a lábát, de résen volt. Szinte olyan gyorsan arrébb vetette magát, hogy észre sem vettem és máris vagy fél méterrel arrébb állt. Ezek után ő sem fogta vissza magát és belelendült. Vad táncba kezdtünk, nem volt időnk előre átgondolni vagy kitervelni a mozdulatokat, egyszerűen csak érzésből csináltuk. Én támadtam, ő védekezett, majd kisvártatva fordítva. Fogalmam sem volt mennyi idő telhetett el, mikor egy különösen rosszul sikerült hárításom következtében előnyre tett szert és a hátam mögé került. Már azelőtt átkarolt és lefogta a kezem, hogy feleszmélhettem volna. Több mint egy évvel volt fiatalabb nálam, de magasabb és erősebb is volt, most pedig határozottan ki is használta ezt, ezért nem játszottam én sem tisztán. Rátapostam a lábára, mire azonnal enyhült a szorítása, ezért le tudtam hajolni, hogy lejjebb kerüljön a súlypontom. Miközben Hunter igyekezett újra elkapni, előbb hátra, aztán oldalirányba léptem, közben megfogtam az alkarjánál fogva, hogy ne tudjon utánam kapni, majd jó erősen az oldalába könyököltem és egy körkörös mozdulattal kirántottam a karom a szorításából.

Mikor kiszabadultam, úgy ahogy voltam, félig meggörnyedve, egy erőteljes rúgással elgáncsoltam, majd elégedetten a leszorítottam a földre.

Hunter zihálva nézett fel rám. A halántékán izzadságcseppek csillogtak, szőke haja a homlokába tapadt, a benne lévő egyetlen fehér tincs a napfényben még jobban látszott.

- Feladom!

- Elpuhultál - vigyorogtam rá, aztán oldalra gördültem és elterültem mellette a fűben.

- Vagy te vagy túl lelkes valahányszor meg akarsz verni.

- Meglehet.