Hanna Night vagyok, 18 éves. A szüleimmel nem rég költöztünk Los Angeles-be. Az apám, Eric, rendőrként dolgozik, és előléptették, ezért kellett ideköltöznünk. Én nagyon szeretem apát, és ez ugyanakkor kölcsönös is. Amellett, hogy rendőr, rengeteget jár edzeni is, és az egészséges étrend hű követője. Egyáltalán nem mutat annyit, mint amennyi a kora. Csillogó, barna szemei melegséget árasztanak, sötétbarna haja mindig rendezett, és izmos karjai pedig bármitől megvédenének a világon. Irigylik is anyát a többi nők, hogy egy ilyen jóképű, mindenre felkészült igazi férfit talált magának. Az anyám, Monica nem dolgozik sehol, háziasszonyként tevékenykedik. Mindig is vigyázott rám, és még a széltől is óvott. Nem mondom, hogy ez akkora nagy baj lenne, de nekem így sokkal kevesebb volt megengedve, mint a többi gyereknek. Mielőtt bármikor is a saját bőrömön tapasztalhattam volna az élet apró veszélyeit, anya mindig is megelőzte azokat. Ennek ellenére őt is nagyon szeretem. Sokban hasonlít apára. A kedves, barna szemei, a gyönyörű hosszú barna haja, és a mindentől féltő kicsi szíve. Ami szerintem érdekes, hogy anyáékkal ellentétben nekem szőke, göndör fürtjeim nőttek, de a barna szemeiket sikerült elörökölnöm. És amit tudni kell még rólam? Engem egy nagyon jó kislánynak neveltek. Komolyan, néha úgy érzem, hogy még egy hercegnőnél is nehezebb életem van. Folyton mosolyogni, mindet megköszönni, hamar lefeküdni, mindig szép lenni, rengeteget tanulni. Barátaim is alig vannak, mert senkivel nem mehettem el játszani. Szó sincs róla, nekem nincs bajom ezzel, de már kezd nyomasztó lenni. Egyre többet gondolkodom azon, hogy nekem ezt miért kéne eltűrnöm? Jó, értem én, hogy a szüleim, meg minden, de ha én ezt nem akarom? Persze hogyan is mondhatnék nekik nemet? Már csak az vigasztal, hogy látom, milyen boldogok, hogy egy ilyen ügyes és szép kislányuk van. Talán most minden másképp lesz. Új ház, új környezet, új suli, új ismerősök, új élet...