Leszálltunk a repülőről, ami Los Angeles-be hozott minket. Amíg anyáék a csomagokat keresték, addig én szétnéztem ezen a városon. Óriási volt. Eddig egy kisvároskában éltünk. Számítottam rá, hogy itt anya még szigorúbb lesz velem, nehogy elvesztődjek valahol.

– Hanna! Ne menj messze, légy szíves! Jó? Látod mennyi ember van itt. Nem kell egy perc se, és már nem fogjuk látni egymást.

Én csak bólintottam.

– A fekete bőrönd meg van? – kérdezte apa anyára nézve.

– Persze, itt van – mutatott anya egy nagy fekete bőröndre.

De nem csak az az egy bőrönd volt nálunk. Volt ott még rengeteg, ahonnan ez jött. Bőröndök, táskák, minden.

– Akkor szerintem mehetünk is. Hívok egy taxit az új házunkig – mondta anya.

Az új házunk nagyon elnyerte a tetszésemet. Nem volt túl nagy, de túl kicsi sem. Éppen ideális. Még szinte alig volt benne pár bútor, csak éppen a lényegesek. Én a padlásszobát kaptam meg, aminek nagyon örültem. Volt egy hatalmas ablaka, amin keresztül majdnem az egész Los Angeles-t láttam. Gyönyörű volt a kilátás innen.

Már későre járt az idő. Mind nagyon elfáradtunk, úgyhogy hamar lefeküdtünk. Nekem holnap az első napom lesz a suliban, apának meg a munkahelyén. Én most kezdem a 12. osztályt.

Még néztem az ablakon egy kicsit a város színpompás fényeit, aztán lecsukodtak a szemeim. Álmomban furcsa helyen jártam. Először egy nagy fehér lepedőn lépkedtem. Anya édesen csilingelő hangját, és apa vidám nevetését hallottam. Aztán valami történt. Mintha egy gödörbe léptem volna. A lepedő feketévé vállt, és én elkezdtem zuhanni. Sikításokat, üvöltözéseket hallottam, ami borzalmas volt. Aztán eldördült egy lövés. Erre felszöktem az álmomból, és már reggel volt.

– Hanna! Gyere reggelizni! – kiáltott fel anya a szobámba.

– Megyek!

Nagyon izgatott voltam. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit vegyek magamra. Végül is egy egyszerű szettnél maradtam, amúgy is csak az első nap. Egy egyszerű fehér farmernadrág és egy világos rózsaszín pulóver tökéletesen passzolt a hangulatomhoz. Ráadásnak még jött egy fehér sportcipő. Sminkelni nem igazán szoktam, csak valami natúr szint vittem fel az arcomra. Az ékszereket meg ki nem állhatom, csak ha nincs valami fontos jelentőségük. Így viselem azt a nyakláncot is, amit anyáéktól kaptam, mert nagyon sokat jelent a számomra. A medálja egy szív, benne egy H betűvel, és aranyból van. 12 éves voltam, amikor megkaptam tőlük.

Gyorsan le szaladtam a konyhába reggelizni. Kicsit még szokatlan volt a hely. Reggelire nem eszem túl sokat, amiért apa mindig haragszik. Szerinte a reggeli a legfontosabb étkezés. Csak két szelet sima pirítóst ettem meg.

– Ha csak ennyit esszel, nem fogsz megnőni – mondta apa csipkelődve.

– Ugyan már apa, ezt annyiszor eljátszottuk. Egyszerűen reggel nem fér belém több.

– Hanna, igyekezz! Reggeli után el kell vinnem téged a suliba. Még a végén elkésel – szólt közbe anya.

– Ne fáradj, majd én elviszem, úgyis útba esik – jelentette ki apa.

– Tényleg? – kérdeztem.

– Aha.

– De jó!

– Ennek én is nagyon örülök. Még mindig álmos vagyok egy kicsit – dörzsölgette anya a szemét.

– Pihenj csak nyugodtan tovább, szívem! – mondta apa, miközben egy puszit adott anya ajkára.

Valahogy elindultunk. Alig vártam már, hogy lássam az új osztálytársaimat, meg a tanárokat. A suli hatalmas volt. Féltem, hogy egyszer elveszem benne. Végül is megtaláltam az osztályom, és nehezen, de valahogy el kellett búcsúznom apától. Ahogy beléptem az osztályterembe minden szem rám szegeződött, én meg elpirultam.

– Héj, az nem az új csaj? – kérdezte egy lány a padra felfeküdve.

– De. De cuki! – jött hozzám egy lány, és kezdte el fogdosni a fürtjeimet.

– Sziasztok – köszöntem megszeppenve.

– Szia. De aranyos vagy!

– Öhm... Köszönöm!

– Héj Marc! Nem ismerteted az új lánnyal a szabályokat? – ütötte meg egy hang a fülemet a sarokból. Két srác beszélgetett rólam.

– Áh, hagyom, hogy még egy kicsit élvezze azt, hogy itt van. Nemsokára úgysem fogja.

– Marc, hogy lehetsz ilyen bunkó!? Ugye nem akarod szívatni? – próbált egy lány a védelmemre kelni.

– Dehogynem, sz*pni fog. Na ehhez mit szólsz, Laura? Nem is én lennék, ha nem hagynám ki ezt az alkalmat.

– Hát az biztos...

– Tartanom kéne valamitől? – kérdeztem félve.

– Ugyan már, meg fogod szokni. Marc mindig is egy ekkora paraszt volt.

– Fogd be! – parancsolt rá a fiú a mellettem álló lányra.

Ez volt az a név, amit először megjegyeztem. Marc elég érdekes figura volt. Hosszú, világos barna haja volt, és kék szeme. Alfa hímnek számított az osztályban. Ő utána ment mindenki, azért, mert bűn rossz volt. Órán sem viselkedett egy percig sem. Egyszerre piszkálta a tanárt és engem is. Egész órán bámult, kivéve amikor rá néztem, mert papírgalacsinokat dobált a hajamba. Laura, aki mellé ültem az órán, már ő sem bírta tovább és kénytelen volt rászólni.

– Hallod, állítsd már le magad! Nem bírsz magaddal?

– Te meg fog már be a szád!

Marc egy vonalzót hajított egyenesen Laura szemébe. Csak reménykedni tudtam abban, hogy ezt nem így akarta.

– Laura, jól vagy? – kérdeztem tőle.

– Nem. Tanár úr, kimehetek egy pillanatra?

– Persze, gyere! Elmegyünk az iskolaorvoshoz. Ti addig próbáljatok meg viselkedni. Ja és Marc, ezért lehúzatom a magaviseleted.

– Jaj, de megijedtem – mondta Marc gúnyosan.

Ahogy Laura és a tanár kiléptek az ajtón, Marc egyből oda ült mellém, a többiek meg csak kíváncsian figyeltek minket.

– Na és te honnan is jöttél? – kérdezte tőlem a fiú.

– Én... Csak egy kisvárosból, nincs semmi jelentősége.

– Értem. Van barátod?

– Nincs és nem is volt soha.

– Te szűz vagy még?

– Igen...

– Marc! Nem akarsz vállalkozni a feladatra?

– Menj a p*csába, Rian. Nem akarom elrontani az első alkalmát.

– Ugyan már, nem vagy te olyan rossz, én már csak tudom. Legalább élvezni fogja, talán túlságosan is – szólt közbe egy lány, és rá kacsintott Marcra.

– Mi van, cica? – mosolygott rá Marc, aztán fordult vissza felém – Nem is csókolóztál még soha?

– Nem, én a... A szüleim túlságosan féltett kislánya vagyok.

– És szeretnél ezen változtatni? – kérdezte Marc, miközben megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.

Tudtam, hogy csak bosszantani akar ezzel, de ebben a pillanatban valamiért annyira örültem volna, hogyha valaki elrepít innen, és erre itt volt a megfelelő személy. Ezek a kérdések ráébresztettek arra, hogy egyáltalán nem tartozom a korosztályomhoz, és ez nagyon zavart. Legszívesebben igent mondtam volna az ismeretlenre, de féltem. Nem tudtam, ki ez vagy mit akar. Anyáéknak hála, soha senkit nem ismerhettem meg igazán. Nem tudom milyen szerelmesnek lenni, milyen csalódni. Nem tudom, hogy kiben bízhatok meg, vagy kiben nem. Talán benne nem szabad. Azok a szemek, az a mosoly valami bűnöset rejt. Valami sokkal bűnösebbet, mint amit megmutat.

– Marc, ez a hosszas gondolkodás szerintem nemet jelent - zökkentett ki egy fiú a gondolataimból.

– Na gyere! – lépett be hirtelen a tanár Laura-val – Gyerekek! Vissza a helyetekre!

Marc elengedte a kezem, és gyorsan visszaült a helyére, én meg csak ott megbabonázva bámultam ki a fejemből. Laura most már jobban volt, csak eléggé piros volt a bal szeme.

– Marc, ezért ki foglak nyírni! – szólt oda a fiúnak.

– Gyere, próbált csak meg! Két lépés előnyt adok.

– Csend legyen! Folytassuk az órát! – kiáltott a tanár.