Életem legszebb időszakát élem. Fogalmaztam meg magamban, miután hazajöttem a nászútról Timivel. Már eltelt pár hét, de még élénken élnek bennem az események. Az esküvő is gyönyörű, és megható volt. De utána... az a kikapcsolódás közösen. Elmenni egy messzi helyre innen, csak ketten. Pihenni, és szórakozni. Azt hiszem, mi mindkettőt kimaxoltuk. Csak egymással törődtünk. Lestük a másik kérését, kívánságát... csodálatos volt. Minden nap vele feküdni, majd ébredni. Szerelmesnek lenni. Végre semmi nem állt közénk az érzéssel. Imádtam a reggeli álmos hangját, ahogy még egy kis haladékot kérve a mellkasomba fúrta fejét, majd ahogy egy szál pólóban nekiálltunk reggelit készíteni. Aztán felfedezni a környéket. Összekulcsolva a kezünket. Rajta díszelegve a friss karikagyűrűkkel. Amikor csak úgy hozzám bújt, amikor magamba szívtam illatát. Minden egyes másodperc tökéletes volt.

De az elmúlt napokban észrevettem, hogy valami más a feleségemmel. Van valami, amit nem oszt meg velem, de nem tudom belőle kiszedni mi az. Hiszen eddig is megoldottunk mindent. Biztos hogy ezzel sem lenne másképp.

Viszont a női lélekhez, egy nő még jobban ért. Jó hogy ma találkozom Jankával. Ő hátha tudni fogja, mi lehet a baj. Addig is, boldogan nosztalgiázom. Remélem nem csak nosztalgia marad a boldogság.

Robival már elköltöztek ketten, egy házba. Elég tágas, a jövő tervei miatt kelleni fog nekik a hely. Viszont egyelőre még ők is csak élvezik a házas életet. Ráérnek. Ahogy mi is.

Direkt mondtam Jankának hogy ne készüljön, de nagy hobbija lett a sütés főzés. Így le lettem ültetve a terített asztal mellé, és finom falatok kerültek elém. Már az étrendet elfelejtettem lassan egy éve. Egyszerűen esküvők között nem lehet tartani, aztán meg ugye a feleségek gondoskodnak róla. A fogások után, teli hassal viszont jól belekezdtünk a beszélgetésbe.

Elmondtam neki is mindent a nászútról, hogy milyen jól éreztük magunkat. Mutattam képeket is, hogy lássa milyen szép helyeken jártunk. Majd felvezettem neki a problémámat.

-Sokáig ilyen jól voltunk. Viszont a napokban észrevettem Timin, hogy nem olyan. Valami bántja. És hiába kérdeztem, egyszerűen a válasz a semmi, nem fontos. De nekem igen is fontos hogy boldog legyen.

-Érdekes... had gondolkozzam... mindenben egyet értetek?

-Igen. Vagyis... meg tudunk beszélni mindent, és kompromisszumot hozunk, úgy hogy a legjobb legyen.

-Hm... a jövővel kapcsolatban is? Nincs semmilyen dolog, ami úgy... kimaradt. És mondjuk ő szeretné?

-Most házasodtunk össze, kevesebb mint két hónapja. Ez volt a fő vágyunk.

-Tudom. És... el lett hálva?

-Mégis milyen kérdés ez? Persze hogy el.

-Akkor most már én kezdem kapiskálni. –mosolyodott el.

-Felvilágosítanál? Mert én még mindig nem értem.

-Volt nálad óvszer?

-Timi szedi a tablettát. Nincs szükségem rá ezért.

-Azt a rohadt... -döbbent meg.

-Mi van?

-Te komolyan ilyen nehéz felfogású vagy, és nekem kell kimondanom?

-Kérlek.

-Mi van ha... elfelejtette?

-Az nem lehet... Timi mindig... Basszus.

-Gratulálok!

-Várj már! Ezt miért ne mondta volna el? Hiszen bízhat bennem...

-Mennyire szeretnél gyereket Tibi? Úgy őszintén.

-Hát... semennyire. Nekem olyan jó most így. Hiába lassan már három x lesz a korom, de még nem állok készen rá.

-És ő ezt tudja... ezért fél. Attól fél hogy rosszul fogsz rá reagálni, vagy... nem szeretnéd megtartani, amikor ő igen.

-Baszki... én... haza kell mennem.

-Menj csak. De ne rohand le! Lehet jobb lenne kivárni. Úgy sem fogja tudni sokáig húzni.

-Most komolyan Janó. Lehet hogy apa leszek. Nekem ezt minél hamarabb tudnom kell.

Még soha nem siettem ennyire haza. Az izgalom végigjárta egész testem. Benyitottam az ajtón. Timi a kanapén feküdt, és éppen egy doboz fagyit táplált magába. Meglepte, hogy ilyen hamar hazajöttem.

-Tibor. –figyelt rám, majd lenyalta a kanalat, és befedte a dobozt. -Hogy hogy?

-Beszélnem kell veled.

-Rendben. Ezt addig visszarakom. –állt volna fel.

-Hagyd csak. Majd én. –vettem át tőle az édességet. Nem is szokott ilyet enni. Lassan ültem le mellé, és átkaroltam. A füle mögé tűrtem a szeme elé lógó tincseit, majd gyengéden megcsókoltam. -Timi. Tudom, hogy valamit titkolsz előlem. És már kezdem sejteni mi lehet az. -vezettem óvatosan kezem a válláról, a hasára, majd finoman ráhelyeztem. Ő csak döbbenve nézett rám, majd kezét a kezemre tette.

-Ne haragudj Tibi, én... nem akartam neked hazudni. Nem akartam csalódást okozni.

-De miért okoztál volna azt? –néztem a szemébe. -Semmivel nem tudsz. Hiszen szeretlek, bármit is csinálj.

-Felelőtlen voltam. Nem... nem figyeltem eléggé. Elrontottam, pedig te bíztál bennem.

-És most is bízom. Csak nyugalom. –mondtam, közben megsimítottam arcát. Annyira feszültnek tűnt, bármivel akartam oldani.

-Figyelj én... -vett egy nagy levegőt. -Megfeledkeztem arról az egyik reggel, hogy bevegyem a gyógyszerem. Mire észbe kaptam már... már késő volt. Teherbe estem. Sajnálom. –kezdett el sírni, arcát a mellkasomba temetve.

-Nyugodj meg drágám. Nincsen semmi baj. –csókoltam bele hajába. -Semmi baj, hallod? –szóltam, mire kivörösödött szemekkel rám nézett.

-Tudom, hogy te még nem szeretnél gyereket, de...

-Én nagyon szeretném. –mosolyogtam rá biztatóan.

-Komolyan?

-Ha már a sors így hozta. Ez... csodálatos dolog. Már itt van a gyermekünk, benned. Tudod mások mennyi ideig próbálkoznak? Ezen nem szabad szomorkodnunk.

-Én azt hittem, hogy...

-Még nem állok rá készen. Ami igaz. Legalábbis így érzem. És félek. De megpróbálok felnőni a feladathoz. Van rá... nyolc?

-Kilenc. –mosolyodott el.

-Kilenc hónapom. És az alatt a kilenc hónap alatt mindent megteszek, hogy nekünk, de főleg nektek jó legyen. Nem hagylak magadra sohasem. Nem kell egyedül megbirkóznod semmivel. Végig melletted leszek. Számíthatsz rám. –öleltem magamhoz finoman. -Már most szeretem őt, mindennél jobban. Nem lennék képes ártani neki. Hiszen a gyermekem.

-Köszönöm. –szorított magához, és lassan abbahagyta a pityergést. Viszont én ekkor kezdtem rá. Most ülepedett le a tény. Szerintem Timi erre nem számított. -Ne sírj Tibó. –simogatta meg hátam.

-Tudod... nagyon szeretnék jó apa lenni. Szeretném hogy... szeressen.

-Biztos vagyok benne hogy az leszel. –nyomott csókot arcomra.

-Még nyakkendőt sem tudok kötni. –szipogtam.

-Lehet nem is kell. Még nem biztos hogy kisfiú lesz.

-Nem... de ha már ott tartunk ki mit szeretne, akkor...

-Na jól van. Találj ki valami jó nevet.

-Ne nevezzük el még most. Még a végén beleélem magam.

-Mit szólsz ahhoz, hogy kis bajnok? –pillantott rám kérdőn.

-Nagyon tetszik. –szóltam elégedetten.

-Akkor megbeszéltük. Szerintem neki is tetszik. –kacsintott le a hasára.

-Imádlak! –leheltem csókot ajkaira. -Vagyis... mindkettőtöket imádom!

Szerencsére már mindketten megnyugodtunk. Annak ellenére, hogy félelmetes belegondolni abba hogy mi vár ránk, meg van a szépsége is. Várunk kis bajnok.