Hazamentünk. Nem volt otthon senki szerencsére. Janka addig engedte meg hogy nyitva legyen a szemem, amíg felmentünk a lépcsőn. Aztán a szekrényemben kezdett el kutakodni, és rám ráncigálni belőle pár darabot.

-Remélem, hogy csak egy színből válogatsz.

-Nyugi már, én értek ehhez. Nem emlékszel?

-Emlékszem. De minek kell ez most?

-A szerelmedhez készülsz. Még szép hogy kiöltözöl.

-Nem tudom mennyire jó ez az ötlet...

-Muszáj rajta túlesned Tibi. Később még csak rosszabb lenne.

-Ő... Marcell... is szeretett adni az öltözködésre. –mosolyodtam el keserűen, a szmokingokat felidézve.

-Szívesen megismerném azt az oldalát is, ahogy te láthattad.

-Nem találok soha többé ilyen önfeláldozó embert. Mindenben a társam volt...

Elsétáltunk a temetőig. Tudtam hogy ide jövünk, még akkor is, ha Janka ezt az egészet úgy vette, mint valami igazi találkozót. Vagyis... valamennyire az volt. De ha ide jön az ember az már sosem öröm. Nem lehet hasonlítani semmihez... egyszerűen szükséged van az emberre... arra az emberre, akinek csupán a maradványa van már, az is a föld alatt. És ez... ez őrület. Nem lehet felfogni ép ésszel. Volt... nincs... cseppet sem ilyen egyszerű. Az emberek meghalhatnak. Viszont az irántuk érzett érzéseink soha nem halnak ki belőlünk.

-Még csukva van a szeme, Csiffáry. –parancsolt rám. -Egy perc és jövök, addig ne leskelődj.

Elég érdekes látványt nyújthattam azoknak akik erre jártak... bár igazából, nem járt erre senki a mostani időben. Kezdtem magam nagyon furán érezni.

-Rendben. Kinyithatod. –érintette meg vállam óvatosan a nagy ötletgazda.

-Ez... ezzel... -elemeztem a kezében lévő dolgot.

-Add oda neki. –nyomta kezembe a fehér rózsákból álló csokrot. -Nem mehetsz üres kézzel. Szerintem ez volt a legszebb, így erre esett a választásom.

-Tényleg szép. Köszönöm. –szóltam, de mozdulni nem mertem.

-Menj csak. Én nem akarom megzavarni ezt a beszélgetést. Ha szükség lesz rám, akkor hívj nyugodtan, itt leszek. Vagy attól függ, lehet elmegyek keresztapuhoz.

-Rendben, de én...

-Bátorság. Meg tudod csinálni. –bólintott felém biztatóan.

Lassú, megfontolt léptekkel haladtam át a bejáraton. Jártam a sorokat, egy nevet keresve. Kicsit olyan volt ez, mintha egy bál előtt keresném a partneremet, akit még ezelőtt sosem láttam. Izgulok, akarom is, meg nem is. Hetekig rosszul voltam. Most sem vagyok jól. Pedig hetekig csak kikerültem a dolgot. Láttam hogy megtörtént, de nem akartam róla tudomást venni. Nem akartam elhinni hogy ha benyitok az ajtón soha többé nem fogom meglátni a kanapén, soha többé nem hallom üdvözlő hangját, soha többé nem hagyja a ruháit a földön, nem érinthetem, nem szagolhatom, nem... Nem lehet igaz. Megint azt akartam hinni, hogy csak egy kis ideig kell így kibírnom, és majd egyszer ott lesz. Visszatér. Kár hogy már megtanultam, hogy ez nem így van.

Befordultam abba az egy sorba, amit korábban ismertem. Ennek a vége felé van apa. Jobb oldal, bal oldal, jobb, ba... -Marcell. –torpantam meg. Veres Marcell, állt a sírfeliraton, és minden egyéb dátum stimmelt. Nagyot nyeltem. Sötétszürke márványon, fekete felirat, körülötte pár mécses és virág. Pont mint egy sír. Mégis sokkal több. Szomorúbb, mélyebb, fájóbb. Lassú léptekkel mentem közelebb, hogy jobban megnézhessem.

-Szia... szia Marci. Hoztam... hoztam virágot. –akadozva jöttek ki a szavak a számon, miközben a csokrot középre helyeztem. Az is csoda, hogy kijöttek. -Nehogy megköszönd, ennyi minden után ez... semmi. Vagyis... örülnék ha meg tudnád köszönni. Annyi pont elég lenne, ha az egyetemen látnálak tesiórán. Ha valamin nevetnél hátul Bencével és Robival, engem már nem zavarna. Sőt... boldoggá tenne. Ha nem betartva a szabályokat előznétek. Még azt is hagynám hogy szétverjél. Csak újra itt lennél...

-Ne haragudj a hajam miatt. Tudom hogy imádtad, de nem tudtam mást tenni. Bocsáss meg nekem mindenért. Nem egy ilyen ember miatt kellett volna... egyáltalán nem kellett volna meghalnod. Nem ezt érdemelted. Viszont én sem érdemeltem magam mellé egy ilyen tökéletes társat. Elvettek tőlem. És én ezt rohadtul megérdemlem... -lassan gördültek le a könnycseppek arcomon, mintha csak ennyi maradt volna a sok sírás miatt. Mintha már az összes nedvesség kiszivárgott volna belőlem az elmúlt időkben.

-Miért nem én fekszem ott? –néztem az ég felé. -Miért? Miért nem velük tervezel tovább? Miért velem? Engem nem hiányolna senki sem sokáig... én nem fájnék olyan sok embernek. Még neked sem kellene elviselned, önként mennék a pokolba is csak... csak ne itt. Ne így. Csak lássam hogy ő boldog. Nekem szükségem van rá! –roskadtam össze a sír előtt. Kezdett feltörni minden. -Itt kell hogy legyen mellettem... együtt kell lennünk! Nélküle én nem érek semmit! Vele kell hogy legyek! Nem... nem érek semmit... nélküle... nélküle nem tudok élni. Gyere vissza Marcell! Kérlek! Belepusztulok a hiányodba.

-AAAW! –ütöttem a földbe azzal a kezemmel ami eleve meg volt zúzódva. Ő nem jön vissza. De én vele akarok lenni. Akkor nekem kell mennem hozzá.

Elsötétült az agyam. Nem gondoltam semmi másra csak rá. Csak arra hogy mennyire hiányzik. Hogy ez megszűnhet... csak rajtam múlik. Nem volt nálam semmilyen eszköz. Valahova máshova elmenni pedig már késő volt. Nem akartam tovább várni... A márvány kiélezett széle. Kemény, és erős. Talán ha én is elég erősen verem bele a fejem akkor sikerül. Nem lehet talán... elég erőteljes lesz. Ha más nem nekidőlök.

A pulzusom az egekbe szökött, a vér pumpálását a fülemben éreztem. Sok minden futott át a fejemen, de a félelem nem. Nem féltem a fájdalomtól, mivel már volt belőle elég. Meg fog szűnni...

-Szeretlek Marcell. –hajoltam hátra, és lehunytam a szemem. Felkészültem arra ami várhat. Minden gyors lesz. Nem szabad gondolkodnom, csak csinálnom. Pont mint... amikor megcsókoltam.

Elkezdtem magam belevetni a mozdulatba. Már vártam a nagy fájdalmat, a sípolást, mindent... viszont valami teljes erejéből a visszatolt a földre. Csalódott voltam. Nem akartam kinyitni a szemem, de a test továbbra is rajtam maradt. Rázkódni kezdtem... nem bírtam ki.

-MIÉRT?! Miért nem hagytad? Sokkal jobban jártunk volna. –böktem ki a zokogásom közben.

-Nem Tibi! Ez nem megoldás! Még szerencse hogy... úgy éreztem muszáj eljönnöm apádhoz, és közben megláttalak. Megmentett.

-Mitől? Semmi értelme ennek így.

-De. Van értelme. Csak nem látod.

-Ő volt mindennek az értelme. Vele terveztem mindent.

-Segítek. Segítünk. Bármiben.

-Hozd el ide őt! Nem tudod! Nem... ezen nem lehet segíteni. Nem tudod belőlem kiirtani! Nem fogom tudni elfelejteni! Hiszen még mindig őt szeretem... mindennél jobban.

-Nem azt akarja senki sem hogy elfelejtsd. Csak fogadd el, ami már megtörtént. Figyelj, én tudom hogy már nem az a Tibor vagy, aki ezelőtt voltál. Azt nem tudom, hogy pontosan most milyen vagy, de akárhogy legyél is, én nem hagyom, hogy ezt csináld magaddal. Lehet hogy elvesztetted a célod, lehet hogy elveszett az értelme. De még itt van. És nem dobhatod el. –szólt Janka, közben óvatosan a talpamra állított, és leporolta ruhámat. -Elfogadom az összes döntésed. Kivéve ezt. Egy bajnok sosem adja fel.

-Nem vagyok bajnok. Nem vagyok...

-Dehogynem. Ott szerepel a cím, szorosan a neved mellett. Lehet nem érdekel, de ott van. Az vagy. Már az megtörtént egyszer. Azt már nem veszi el senki, és te sem tudod eldobni.

-Én... nem... nem tudom.

-Nemis kell tudnod mindent. Gyere. Hazamegyünk, és lepihensz, aztán mindentkitalálunk újra. Ha kell segítséggel.