Egyedül feküdtem, így nem meglepően egyedül ébredtem. Remélhetőleg ez nem sokáig lesz így. A reggeli rutinom elvégzése után, az egyetem felé vettem az irányt. Körülbelül annyira izgultam, mint az első napomon, nem értem miért. Talán azért, mert már mindenki tudja, hogy kinek halt meg kije. Nem érdekelt, nem voltam hajlandó a feketén kívül mást felvenni.

Szokásomhoz híven korán érkeztem, de már a terem ajtaja résnyire nyitva volt, így félénken beljebb léptem. Osztályfőnök valamire nagyon koncentrált a kivetítőnél, de meghallotta, hogy már eggyel több ember lett a helyiségben. Lassan a hang forrása felé fordította fejét.

-Tibor. –egy pillanat erejéig megdöbbent. -Jöjjön! Jöjjön közelebb! –intett maga felé, én pedig tettem, amit mondott. Óvóan magához ölelt, akárcsak ezelőtt. -Hogy van?

-Már jobban, köszönöm.

-Szurkoltam, hogy minél hamarabb visszajöjjön. Olyan jó, hogy itt van.

-Még nem volt alkalmam megköszönni tanár úrnak a fuvart, és a vigasztalást, meg az órák anyagait. Köszönök mindent.

-Ugyan fiam. A lényeg, hogy könnyebb legyen átvészelnie ezt a nehéz időszakot.

-Hát... tényleg ráfér a könnyítés.

-Jut eszembe, az igazgató úr várja. Magam sem tudom pontosan miért, de azt kérte ahogy visszatér üzenjem meg.

-Rendben, órák után meglátogatom. –mondtam, de valójában nem értettem mi oka lenne a beszélgetésre velem.

Helyet foglaltam a jól megszokott padsorok egyikében. Ahogy telt az idő, egyre többen szállingóztak be. Nem volt meglepő az emberek reakciója. Aki észrevett az is inkább elkapta a fejét, és minél távolabb ült le. Nem is igazán akartam nézni a bejáratot, csak egy ember miatt. Mielőtt beléptek volna megismertem a hangját egy kacajnál. Robi, mögötte Bence és Marci, hát persze, hogy ők az utolsók. Marcell gyorsan végignézett a sorokon, és ahogy megpillantott nem is nézett arra tovább, a barátaihoz fordult vissza beszélgetni. Elég távol voltak, így nem halottam miről szólt a csevej.

-Nem kellene odamennünk hozzá? –szólt Robi. -Biztos jól esne neki egy kis támogatás. Olyan magányosan ül ott.

-Ja, látszik rajta, hogy megviselte. –támogatta az ötletet Bence.

-Menjetek csak nyugodtan. Én nem szeretném megzavarni a bajnokot. –csöpögött a gúny Marci hangjából.

-Most miért ez a hangnem? Nagyon szépen helyt állt, nyert, annak ellenére, hogy az apuja akkor már a kórházban volt. –védte meg Robi a fiút.

-A verseny fontosabb volt neki, mint hogy az apja mellett legyen. –folytatta a vörös.

-Nem tudhatjuk pontosan mik történtek. Egy dolog biztos. Most barátokra van szüksége. Én megyek.

-Én is. –indultak meg Bencével, Marci pedig tőlük messze keresett helyet magának.

Annyit láttam, az incidensük után hogy Marcin kívül a két fiú közeledett felém.

-Szia, Tibor!

-Sziasztok!

-Hallottuk a híreket, és mindketten a részvétünket szeretnénk kifejezni feléd.

-Köszönöm srácok.

-Szabad? –figyelt fel a mellettem üresen tátongó helyekre Róbert.

-Persze. –mondtam, és egyik felől Robi, másik felől pedig Bence ült mellém.

-Ha bármiben segítség kell, csak szólj. –kacsintott rám Morovits.

Azért ez rendes volt tőlük. Bár tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, mégis pillanatnyi megnyugvást nyújtottak. Amire szükségem volt, főleg, hogy az órák után az igazgatói irodába vezetett az utam. Leakar szidni a sok hiányzás miatt? Vagy lehet ki akar rúgni? Ehhez hasonló gondolatokkal kopogtam be a bejáraton, majd a titkárnő nyitott ajtót.

-Mit szeretne?

-Az igazgató úr hivatott.

-Jöjjön, pár perc és itt lesz, addig foglaljon helyet.

Puccos. Ez a szó jutott eszembe, mikor az iroda küszöbét átléptem. Aranyozott képszegélyek a festményeken, kézzel faragott tölgybútorok, mélyvörös bőrfotelek. Nem akartam kínosan sok ideig bámulni semmit, de lett volna mit néznem akár egy órán keresztül is. Viszont nem kellett, mert igazgató úr öt perc múlva be is jött.

-Jó napot! –köszöntem neki előre.

-Csiffáry Tibor. –mintha örömöt véltem volna felfedezni hangjában. -Örvendek. Kövessen! –szólt, és egy még díszesebb terembe vezetett. Ez volt külön az ő rezidenciája. -Üljön csak le. –mutatott a vele szemben lévő székre. -Először is had gratuláljak a világbajnoksági kvalifikációnak. Ön az első ilyen fiatal diákunk, aki ilyen magas szintű versenyen fog részt venni.

-Köszönöm.

-Másodszor meg... -nyelt egy nagyot. Nagyon sajnálom. Botond nagyon jó ember volt, kiváló sportoló, egy időben a legjobb barátom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar... Felettébb szép volt a beszéde a temetésen. Megkönnyeztem.

Ott volt a temetésen? A kábulattól észre sem vettem.

-A lényeg pedig, amit itt személyesen akartam kérni. Szeretném, ha engedélyt adna rá, hogy az iskola saját halottjának tekintse.

-Természetesen megengedem, és köszönöm ezt is.

-Részemről a megtiszteltetés. Minden jót a továbbiakban!

Ez sokkal jobban sült el, mint amire számítottam. Marcinak igaza volt. Nem számít neki a pénz. De megnéztem volna őt és apát amikor szórakoznak, és nem a ringben állnak. Mindkettőjüket nehéz önfeledt fiatalnak elképzelnem. Biztos nem gondoltak arra, hogy a fiaik mit fognak tenni egymással egy nap.

Fáradtan értem haza. Ez első nap mindig a legnehezebb, de idővel könnyebb lesz. Elvileg. Edzenem kellene, de a testem tiltakozik már akkor is, ha lehajolok valamit felvenni. Inkább kicsit lepihenek. Vagyis pihentem volna, ha nem csörög a telefonom.

-Szia Marcell, mit szeretnél?

-Nagyon jó híreim vannak! Átmehetek hozzád?

-Persze, gyere. –mondtam, de szinte egyből lecsukódtak a szemeim. A csengetés hangjára keltem, és még kómásan nyitottam ajtót.

-Felkeltettelek? –szólt Marci, ahogy meglátott.

-Ja, picit bealudtam.

-Így kiütött az egyetem?

-Korán kelés meg ilyenek, tudod.

-Nem baj, én most felpezsdítelek.

-Kíváncsi vagyok hogyan. –szóltam, erre Marcell eltűnt a fürdőszobámban. Percek múlva segítséget hívott. Nem jót sejtettem. Lassan beértem és fogalmam sincs, hogy honnan szerzett lavort, mert én sem tudtam, hogy van olyanom. Fogta, és telibe a képembe öntötte a tartalmát.

-Upsz... kicsit kilöttyent, olyan ügyetlen vagyok.

-Marcell! Tudtam, hogy nem vagy normális. –töröltem fejem a törölközőbe. De ennyire... ez borzalmasan hideg volt.

-Jól áll a nedvesség... a hajadnak. Már hullámosodik is...

-És úgy is fog megszáradni, ha nem mosom és szárítom újból.

-Mi lenne, ha vennél egy forró zuhanyt? A mellkasod és a fejed is ki fog fázni.

-Ezelőtt bezzeg nem aggódtál értem ennyire. Jó, tényleg úgy lesz a legjobb. De akkor menj ki légy szíves!

-Eszem ágában sincs.

-Ne kelljen még egyszer mondanom!

-Hé, nyugi. El ne csússz nekem a földön. Tudod mit? Mond el hol a felmosód, és feltakarítom. Addig meg nyugodtan zuhanyozhatsz.

-A konyhám sarkában van letámasztva. –mondtam és Marci ki is indult megkeresni.

Kapva az alkalmon gyorsan levetettem a ruháimat, és a falhoz befelé fordulva nyitottam meg a vizet. Tudtam, hogy nem fog bírni magával, és idenéz. Miért nem kabinos zuhanyt csináltak ebbe a lakásba?

Hamarosan halottam is a lépteket, majd a padló súrolását. Kicsavarta a felmosófejet, legalábbis erre következtettem a vízcseppek hangjából, megfordulni továbbra sem mertem, majd kiment. Ennyi volt? Tényleg azt csinálta, amit mondott?

Kis idő múlva újbóli nyitódást halottam. Viszont sem vödörre, sem felmosóra utaló jelek nem voltak. Most csak áll és bámul? Vagy valamire készül...

Ahogy ezt kigondoltam, már éreztem, a hátulról finoman nekem simuló testet. Mikor kezével a vállamhoz ért picit összerezzentem.

-Nyugalom. Semmi olyat nem fogok csinálni, amit nem szeretnél.

-Már megtörtént.

-Ezt te is akarod. Csak magadnak sem mered bevallani. –szólt, és a hajamat arrébb tolva a nyakamba csókolt. Vissza akartam adni... de ahhoz meg kellene fordulnom. Egyre több gyengéd csókkal közeledett ajkamhoz, de nem érte el, mert mindig visszafordultam. –Fordulj meg, kérlek!

-Ne haragudj, de szégyenlős vagyok.

-Előttem nem kell szégyellned magad. Úgy vagy tökéletes, ahogy. –súgta fülembe, és végigsimított hátamon. -Én sem félek tőled. Neked sem kell tőlem.

-Milyen híreket akartál elmondani? –tereltem a témát.

-Apának elmondtam a lakás dolgot. Olyannyira támogatta, hogy már találtunk is egyet, ami megfelelne. Ha minden jól megy, egy hét múlva költözöm.

-Ez tényleg nagyon jó hír.

-Értünk teszem. Te is tegyél értünk... Lehet, hogy neked nagydolog, viszont meghálálom.

-Rendben, de a bajnokom tiszteletben tartod.

-A mid?

-Bajnokot.

-Az kicsoda?

-Szerinted ki a jó ég?

-Vagy úgy... így hívod a falloszod? Aranyos. –mosolyodott el. -Az enyémnek nincs neve.

-Akkor majd kitalálok valamit, hogy bemutatkozzanak egymásnak. –mondtam ironikusan.

-Igazából engem nem a bajnokod érd... -szólt volna, de addigra megfordultam, és vadul a szájának estem. Mindkét kezem szabadon kalandozott a testén. Ő a derekamnál picit lejjebb tartott, közben a hajamba túrt. Én végül a mellkasához támaszkodtam, és a tarkójánál játszottam tincseivel. -Na, ezt. Ezt akartam. –szólt elégedetten.

-Jó. Ez tényleg... jó volt. Bíró.

-Ha?

-Legyen bíró. És majd a bajnokságon eldönti a bajnok sorsát.

-Na jó... te sem vagy normális. Esküszöm, még tetszik is.

-Akkor jó. Még a bohóc állt fent. Mert ugye kis bohóccal is lehet nagy cirkuszt...

-Kikérem magamnak. Ő... bíró... nem kicsi!

-Nem? –csúszott lentebb a tekintetem.

-Tibor!És még rólam feltételezted azt, hogy nem tartom tiszteletben a tied. –mondtajátszva a sértődöttet. Tudtam mire készül, de addigra gyorsan a törölközőm utánkaptam. Én egészen eddig azt hittem, hogy a zuhany alatt tisztul meg az ember.