-A piros sarokban, Csiffáry Botond! –hallatszott a hangosbemondóból. A nézőtér első soraiban ültem. Büszkén néztem apára, aki készenlétben mérte fel ellenfelét. -Hajrá apa! –üvöltöttem, ahogy csak tudtam. Nagyon jól játszott, nyerésre állt. Profi módon vitt véghez minden ütést, és szépen is védekezett. Viszont az ellenfele egyszer fejen találta, mire ő a földre esett. Nem várta meg, hogy felálljon, hanem tovább kezdte ütni egyre jobban. Már szinte az egész teste vérben úszott, de nem szólt közbe senki. Beszaladtam a ringbe, és nagy nehezen lehámoztam róla a megvadult férfit. Ő csak feküdt tovább mozdulatlanul... -Valaki, orvost, gyorsan! –mindenki csak bámult, de senki nem tett semmit. -Nem hallják, amit mondok?! –hiába apa csak az én kezemben volt. -Apa, apa! Kelj fel kérlek! Mondj valamit! Apa... Ne... APA!

-Tibor, ébredj! –rázott egy kéz.

Kinyitottam a szemem, és csak sötétség volt előttem. Éreztem, hogy a pólóm a testemhez tapad az izzadságtól, a szememet pedig könny marja. Borzasztóan rossz érzés fogott el. Karomon, egy másik kéz óvatos érintését kezdtem érezni.

-Nyugalom. Csak egy álom volt.

-Nem... nem bírom ezt így tovább. Ez történik mostanában mindig, ha elalszom. Inkább kihagyom.

-Pihenned kell.

-Nem tudok... értsd meg. Semmire nem vagyok már képes. –mondtam, közben pedig a földre dobtam vizes pólómat.

-Dehogynem. Csak erőt kell gyűjtened.

-Tőle kaptam eddig minden erőm. –szóltam közben pedig a könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek arcomon. Nagyokat szippantottam, amitől csak rosszabb lett.

-Ne félj, itt vagyok! –ölelt magához szorosan, én pedig egyre jobban bújtam hozzá, és szorítottam magamhoz.

-Meghalt... én... pedig nem tudtam ellene tenni semmit... -már zokogtam. Belerázkódtam az egyre erősebben rám törő sírógörcsökre.

-Semmi baj. Nincsen semmi baj. –a fejem a vállára hajtotta, és tartotta, a másik kezével pedig a testem karolta át, és próbálta leszorítani a rázkódásom. A pólója anyagát már átáztattam a könnyeimmel, az orrom, és a nyálam is csorogni kezdett mellé. Ezzel pedig ő is tisztában volt. De szilárdan tartott, és nem engedett.

-Sa... sajnálom...

-Nem kell... Csak magadra figyelj. Szép lassan... megnyugszunk.

Biztonságban éreztem magam a karjai között. Lenyugodtam, és elaludtam.

Lehet csak pár óra volt, de rég nem pihentem ki magam ennyire. Úgy éreztem tele vagyok energiával. Aztán kinyitottam a szemem és realizáltam a helyzetet. A meztelen felsőtestem Marcell mellkasához szorítva, az én kezem az ő hátán, az ő karjai pedig engem ölelnek körbe. És érdekes módon nem zavart. Sőt... tudtam volna még így aludni.

Viszont valami mást is éreztem, ami miatt muszáj volt lefejtenem magamról Marcit. Ahogy felálltam kiderült, hogy jól érzem. Jelenleg három lábbal állok.

-Ne, ne, ne bajnok, ne csináld ezt. Meg vagy húzatva? Értem én hogy érzelmi hullámok meg ilyenek... de valamit nagyon eltévesztettél. –figyeltem a férfiasságom.

A jó öreg hideg zuhany. Az biztos segít. Nem volt más választásom be is álltam a csap alá.

-Jó, most pedig gondolj nagyanyádra fürdőruhában... -erre persze hogy lelankadt a hangulata.

Elfelejtettem tiszta ruhát hozni magammal, így a derekamra erősített törölközőben ténferegtem ki a szekrényemig. Persze Marcell is felébredt ekkora, és pillantásait lehetetlen volt nem magamon érezni.

-Jó reggelt! –szólt, mielőtt én bármit is mondhattam volna.

-Neked is!

-Megoldható lenne, hogy én is vehessek egy gyors zuhanyt?

-Persze, menj csak nyugodtan. –mondtam, de Marci továbbra is az ágyamon maradt. –O, ne haragudj. Tessék, törölköző. –nyújtottam felé egyet a polcból.

-Köszi.

Őszintén, jó hogy rajtam is törölköző volt alsónadrág helyett. Többet takart. De most itt a lehetőség, amíg fürdik fel kell öltöznöm. Szokásosan a talpig feketét választottam, de most a nadrágomba fűztem övet. Nemsoká ő is visszatért, rajta pedig az ezelőtti viseletem volt látható, az összes tegnapi ruhadarabja a kezében. Gondolom nem akarta visszavenni, főleg a pólóját, amit szerintem tönkretettem.

-Nem szeretnél felvenni valamit? –kérdeztem arra tekintettel, hogy a szekrényemből kotrok elő egy két megfelelő darabot.

-Miért? Nem tetszik a látvány?

-Csak... -ingerelsz, gondoltam magamban.

-Csak?

-Csak kérdeztem. Ha neked így jó, akkor maradj így. –ezzel fogta, és kényelembe helyezte magát a kanapén. -Egyébként szerintem megfelelő az időpont.

-Mihez?

-Megbeszélhetnénk mi áll köztünk.

-Hogy hogy mi áll, nem inkább mi van köztünk?

-Hát ami van az áll. Mármint... nekem még össze kell szednem a gondolataimat.

-Rendben, akkor kezdem én.

-Jó, hallgatom.

-Tudod, nagyon sok mindent... sok mindent szeretnék. De ezt szavakban nagyon nehéz. Nem mutathatom meg inkább?

-Mutasd! –szóltam, mire ő felpattant a kanapéból.

Egyre közelebb jött hozzám, én meg valamiért nem is akartam hátrálni. Átkarolta a derekamat, és villámgyorsan közelebb húzott magához. Nem hagyott sok időt elveszni a szempárjában, pedig azt tettem volna, ha nem tapasztja össze ajkainkat. Már-már gyermekdeden játszott hol a felsővel, hol az alsóval. Így akarta őket észrevétlenül szétfeszíteni egymástól, hogy nyelvével közéjük férkőzhessen. Ekkor viszont nálam bekapcsolt a jelzőlámpa.

-Normális vagy? –váltam el tőle, közben az ajkamon végigsimítottam a hüvelykujjammal. Égett.

-Azt hiszem. Bár kicsit belekábultam.

-Akkor józanodj ki.

-Ne csináld már Tibi... ne mond, hogy te nem...

-Csiffáry Tibor nem meleg. Jól is néznénk ki... apám forogna a sírjában, ha ezt tudná. Ne haragudj. De ebbe én nem tudok belemenni.

-Miért csinálod mindig ezt?

-Mit?

-Elfojtod magadban, amit érzel. Inkább ész érvekre kezdesz támaszkodni.

-Mert azokban van logika.

-Ebben nem szabad keresni a logikát.

-Miben?

-A szerelemben... abban nincsen logika. Nincsen ész... mert elvette a másik.

-Elég baj az. Amúgy is... honnan tudod, hogy én mit... folytok vissza magamban?

-Szerinted nem éreztem? Valamit nem tudsz visszafogni az agyaddal. A tested jelez. Böktél.

-Sajnálom...

-Jó. Akkor csak most nekem tegyél meg egy dolgot, légy szíves.

-Úgy veszem észre nem lesz más választásom... rendben megteszem. Csak vegyél fel egy pólót.

-Ezen ne múljon. –bújt abba ami a kezében volt. -Figyelj, és kövesd az utasításaimat. –lépett hozzám egyre közelebb.

-Már nem jól kezdődik. Tudod, nem szeretem, ha más utasít...

-Van rajtam póló. –szólt, mire én beletörődtem a sorsomba. -Kapcsold ki ezt! –mutatott a fejemre. -Majd kapcsold be ezt! –tette a kezét mellkasomra. -Megvan? –lépett hátra párat.

-Igen.

-Akkor most... engedd az egész gépezetet szabadon! –tárta szét karjait.

Felé rohantam, mintha valami mágnes vonzana hozzá. Fejét kezeimmel közre vettem, és finoman szorítottam. Viszont ekkor picit megtorpantam. Még időztem a szemeiben megcsillanó elégedettségen.

-Ne gondolkozz Tibor! Csináld! –a belső és külső hangok is ezt sugallták.

Csókoltam. Én is végig kóstoltam az ajkait, akár csak az előbb ő enyéimet. Puhák és édesek voltak... még soha nem ízlett ennyire senkié. Majd éreztem, ahogy mosolyra húzódik szája. Nem tudtam lefékezni a nyelvemet, ami kapva kapott az alkalmon, és keresni kezdte övét.

Zihálva váltam el tőle.

-Utállak.

-Ha így utálsz, akkor gyűlöl... -gyűlöltem.