-Tibi! Gyere ki légy szíves! Nem élheted az életed ezentúl a szobádban gubbasztva. Már sokszor nem tudjuk eldönteni élsz-e még. Csak abból következtetek, hogy a kaja eltűnik az ajtód elől. Aggódunk érted... Hallod? Na jó én nem könyörgöm tovább. Itt az ebéd. –szólt, és letette a földre a tálcát.

Janka rendszeresen beszélt hozzám, de már párszor próbálkozott a család többi tagja is, sikertelenül. Senki sem csalt ki belőlem egy szót sem. Mióta ofő hazahozott itt vagyok a szobámban. Van mikor egy óráig csak bambulok magam elé, céltalanul, és próbálom felfogni a felfoghatatlant. Megérteni hogy miért... miért kellett őt elvenni tőlem. Persze senkire nem volt jó hatással a dolog. Hogy is lett volna. De mindenki próbál visszatérni a rendes életébe. Azt tudom, hogy anya kivett két hét szabadságot, ahogy a nénikém is. Janka pedig jövőhéten visszamegy a suliba. Rólam meg valószínűleg mindenki csak annyit tud, hogy meghalt az... apám. Még mindig sírok, akárhányszor csak rá gondolok. Azt mondta legyek erős... Hogyan apa? Te adtad nekem az erőm... most pedig... nem vagy itt.

Mikor eltelik egy kis idő, pont annyira nyitom ki az ajtóm, hogy beférjen rajta a tálca. Már behúztam magamhoz két karton vizet, szóval a folyadékból nincs hiány, meg amúgy is van a fürdőmben csap. Mindig próbálnak valami finomat rakni elém, hátha kimegyek repetázni. Leves, főétel, és desszert is járt a mai nap. Viszont teljesen mindegy, mert mindent ugyanolyan kedvtelenül, ugyanolyan keserű szájízzel táplálok magamba, majd teszem ki a kiürült tányérokat. Eleinte nem is ettem, mert nem volt étvágyam. Csak ültem a tányér felett, és turkálgattam, átrendeztem, de a számba nem került semmi sem. Viszont így az ötödik nap már eljutottam oda, hogy eszem. Ez is valami. Igaz nem esik jól, hiányzik... hiányzik belőle az élet.

Ezek után kezembe veszem a telefonom és felmegyek az internetre, bár tudom, hogy nem szabadna. Az összes közösségi média felületen le vannak némítva az üzenetek, a tizedik sajnálom, remélem jól vagy, szólj ha tudok segíteni után. Ezen nem tudnak segíteni... Szóval akinek nincs meg a számom esélytelen, hogy utolérjen az üzenete.

A keresőn pedig a nevem alatt temérdek cikk jelenik meg, anélkül, hogy nyilatkoztam volna erről az egészről. Látom magam előtt a címeket.

Csiffáry Tibor a fiatal Európa bajnok, csak elrohant győzelme után... vajon hova sietett?

Frissítés: Édesapja, a visszavonult ökölvívó Csiffáry Botond halálát nem rég jelentette be a nemzetközi sportegyesület. Részvétünk a családnak...

És így tovább... ez talán a legkorábbi, és legkevésbé pletyka alapú. Ah nem is nézem tovább, csak időpocséklás. Megpróbálok aludni, de sehogy sem sikerül. Napi egy két órára szunnyadok el, akkor is csak már a végkimerülésben, és egyáltalán nem pihentető élmény.

Eszembe jut az egyetem, az edzések... egyikhez sincs erőm... konkrétan semmihez sincs. A holnapi naptól is rendesen irtózom. Nem tudom hogy leszek képes kimenni... beülni az autóba, amit eddig ő vezetett... végignézni ahogy... Inkább jobb ha bele sem gondolok. Így is leírtam a gondolataimat, de egyszer sem olvastam vissza... szétmállana a lap.

-Tibi! –hallatszott újból az ismerős hang. Vacsora.

Ez még csak lentről van. Azt várják, hogy lemenjek... elgondolkodom... felállok, és a tükörbe nézek. Nem... ilyen állapotban biztos nem. Bár, mikor szedem össze magam? A hajammal azon kívül hogy összekötöttem nem csináltam semmit, a szemem alatt nagyobb karika van, mint az ötvenes nők füle alatti fülbevaló, azon kívül meg piros, hiába cseppentettem bele. Teljesen szét vagyok esve... lehet a nyugtatót is be kellene vegyem az ételek mellé.

Lépteket hallok... ez Janka lesz.

-Tibi, könyörgöm, szedd össze magad. Tudjuk, hogy nem könnyű. Megint itt az adagod. Holnap már tényleg nem hozok fel semmit! Holnap... holnap ne felejtsd el, hogy délután kettőkor temetés.

-Hogy is felejteném el... -sóhajtottam.

-Uramisten! Anya! –kiáltott le. -Megszólalt! Csak így tovább!

Pár perc múlva lassan nyitottam ki az ajtót résnyire, és kezemmel a tálca után keresgéltem. De tálca helyett, hirtelen egy másik kéz ragadta meg az enyém, és kirántott a szobából. Nem számítottam erre, így a testem teljesen nekicsapódott a húzóménak, és ha nem lett volna jó állóképessége hátra esünk. Ennek következtében viszont automatikusan belé kapaszkodva álltam, ő pedig miután visszanyerte egyensúlyát tolt el magától, hogy szemügyre vehessen.

-Janka, ezt nem kellene. Enyhén szólva sem vagyok jó formában. –és egy sötét alsón kívül nem is volt rajtam más.

-Nincs jele öngyilkossági kísérletnek a testeden. Már boldogabb vagyok. Engem pedig nem érdekel mi van rajtad, és mennyire nézel ki szarul, a lényeg hogy látlak.

-De nem akarom hogy így láss. –fordítottam el tőle a fejem.

-Hé! Nézz a szemembe. Légyszi... csak egy pillanatra.

-Most örülsz?

-Igen. –simított végig az arcomon. -Nem zavarlak tovább. Egyél, aztán pihenj! Ha valami kell, pedig szólj!

-Tudod mi kellene...

-Tudom... de...

-Azt senki nem tudja megadni. –mondtam, és beléptem a szobámba, magam mögött bezárva az ajtaját.

Nem így kellett volna bánnom Jankával. Ő mindent megtett volna azért, hogy jobb kedvem legyen, pedig neki is volt dolga elég.

Leraktam a tálcát az asztalomra. Mellette volt az étrendem. Apa... apa nem örülne, ha tudná hogy köze nincs a két ételnek egymáshoz. Mégis hogyan tudnék még ilyenkor is arra figyelni... Lefordítom a lapot. Kezembe veszem a villát, és enni kezdek. Minden falat után a bűntudat egyre jobban mardos. Csak a saját magad dolgával törődj, sose érdekeljen más... Nem tudom apa... ehhez én... gyenge vagyok. Sajnálom. Akit szeretek azzal törődnöm kell... kellene... de azt sem tudok rendesen.

A kiürült tányért visszateszem az ajtó elé. Levihetném én most... vagy holnap reggel... de nem. A szobámban is mindenhol őt látom, mindenről ő jut eszembe... hát még ha elmennék az ő szobájuk előtt. Elvileg anya is inkább a kanapén alszik. Ő sem azt érdemelné, hogy a fia ezt csinálja... nekem... vigyáznom kellene rá.

Ideje elkezdenem összeszednem magam. Egy lépcső... Felveszem a tálcát, és lassan, csendben elindulok lefelé. Nem nézek oldalra, csak a célom felé. Leérek a konyhába. Nincs itt senki. Beteszem a mosogatóba az edényeket, és már indulnék is vissza. De ekkor megpillantom anyát feküdni a kanapén. Azon a kanapén, amin újévkor még együtt filmeztünk...

Közelebb lépek hozzá. Alszik, mint a tej. Szegénykém biztos teljesen ki van merülve. A takarója a földre csúszva. Felveszem, és gondosan betakarom.

-Szép álmokat, anya! –súgtam, majd gyengéden megpusziltam a homlokát.

Visszatéreka szobámba. Még van egy dolog, amit jobb, ha most este elintézek. Hova istettem a szövegem?