-Induljunk Tibor, idő van! –hallatszott lentről.

Nagyon nem akartam menni pszichológushoz, és ezt apa is tudta. Pont ezért visz el ő az első alkalomra. Magamtól biztos nem mentem volna el. Már így is egy fárasztó napon lettem túl a suliban, se energiám, se kedvem ehhez az egészhez. Nem szeretem amikor hülyének néznek, és szerintem most annak fognak. Mégis kiket íratnának be a szüleik külön ilyenre? Mielőbb legyünk túl rajta, úgy lesz a legjobb. Kiviharzottam hát, és erősen becsaptam a kocsi ajtaját mikor beültem. Apa nézett, és inkább nem szólt semmit. Dühös voltam, leginkább magamra. Mert végül is magamnak köszönhetem ezt a többszöri kiruccanást.

-Nézd, nem csak mi érkeztünk meg. –szólalt meg mellettem a sofőröm.

Tényleg, mellettünk pont egy fehér Audi parkolt, és az igazgató úr után, Marcell is elhagyta a járművet. Mi is ezt tettük apummal.

-Szia, Botond! –nyújtotta kezét Marci apja.

-Üdv Ernő! –fogadta el a kezet az ősöm.

Mi Marcellel kihagytuk a köszönést, csak szótlanul álltunk szüleink mellett. Szintén ránk hagyták a dolgot, abban reménykedve, hogy a nemsokára érkező ötödik személy majd megoldja köztünk a bajokat. Őszintén... én nem hittem ebben.

-Jó napot! –figyeltünk fel egy női hangra. -Mi már beszéltünk. –nézett a szülők felé.

-Igen, és nem is zavarnánk tovább.

-Rendben, egy óra múlva végzünk körülbelül. –mi a túró... egy óra az nagyon sok. Nem akarom erre pazarolni azt a rengeteg időt. Bármi mást csinálnék, jobban járnék. -Jöjjenek utánam! –intett be minket az ajtón.

Belül egy nem túl díszes szoba fogadott minket. Pár idézet a melegséget terjesztő sárga falon, néhány növény, egy szék, középen egy asztal, rajta egy füzet és egy laptop. Egyedül egy valami tűnt ki ebből a helyiségből, mégpedig a székkel szemben lévő, fekete bőrkanapé.

-Foglaljanak helyet. –mutatott a heverőre.

Egy kanapén ezzel a bolonddal... már ez feszeget egy határt. Megpróbáltunk Marcellel a dívány két legtávolabbi pontjára leülni, ami sikerült is.

-Csak kényelmesen. –mondta miközben ő is elhelyezkedett. -Kezdjük is szerintem. Dr. Dracsai Andrea vagyok, én fogom az elkövetkező hetekben megpróbálni kibékíteni önöket, és azon lenni, hogy jobban megismerjék egymást.

Mondanám, hogy örvendek, de nem. Inkább csak sok sikert kívántam magamban.

-Csiffáry Tibor. –nézett rám.

-Igen. –vettem fel vele a szemkontaktust. A barna haja szoros kontyba volt kötve, egy kósza szál sem lógott ki belőle. Felvette a szemüvegét, és írni kezdett. Mégis mit szűrt le egy szóból?

-Jó, akkor ön pedig Veres Marcell. –pillantott a mellettem ülőre.

-Igen.

-Leszögezném, hogy a titoktartás engem is kötelez, de ezt nem azt jelenti, hogy nincs súlya annak, amit itt kimondanak. Ha a másikra sértő, vagy fenyegető megjegyzést tesznek, értesítenem kell a szüleiket, emellett az iskolájukkal is kapcsolatban állok.

Már láttam előre, hogy ez lesz. Jó, felfogtam, hogy vissza kell fognom magam elsőre is. Ennyire nem barátságos a küllemem?

-Ennek ismeretében kezdjük egy nagyon egyszerű feladattal. –meglepett a dolog azt hittem ma még semmilyen ''feladatot'' nem kapunk. Kíváncsian hallgattam tovább. –Kérjenek egymástól elnézést. –mindkettőnk szeme kikerekedett a mondatra, de csak némán ültünk tovább egymás mellett.

-Hogy mi? Én biztos nem kérek bocsánatot azért, mert azt kapta, amit megérdemelt. –szóltam háborodottan.

-Én sem.

-Gyerünk már fiúk... csak egy szó, nem olyan nehéz.

-Nem.

-Biztos nem.

-Hát jó. Nekem van időm megvárom. –dőlt hátra a székében.

Eltelt tíz perc, semmi, csak a csönd. Újabb tíz percnél az óra egyenletes ütéseit figyeltem, és csak magam elé néztem. Fél óra elteltével gyorsan Marcira pillantottam. Nem tört meg egy másodpercre sem. Nem láttam a fejébe, de biztos vagyok benne, hogy nem fordult meg a bocsánatkérés gondolata sem elméjében. Engem viszont kezdett zavarni a dolog. Mi van, ha addig nem megyünk el, míg ez meg nem történik, vagy elmondják a suliban, hogy ennyire nem voltunk képesek? Aztán arra jutottam, hogy nem érdekel, neki kell elsőnek kimondania, ebből nem engedek, hisz az egészet ő kezdte. Arra lettem figyelmes, hogy a pszichológus kezében a füzetet felváltotta a laptop, majd valamit pötyögni kezdett rajta.

-Van bennük közös tulajdonság... mindketten irtó makacsok. Rendben, akkor ezt nézzék meg. –fordította felénk a számítógép képernyőjét.

Elképesztő küzdelem! Csiffáry Botond és Veres Ernő összecsapása az eb-n. Természetesen ez alatt a cím alatt egy videó is díszelgett, amit én még nem láttam, és szerintem Marcell sem. A felvétel elindult, kezdetben egy átlagos ökölvívó mérkőzésnek tűnt. Majd ütések jöttek egymás után... egyre durvább ütések. Apámnak, és igazgató úrnak sem volt már olyan végtagja, amiből ne folyt volna vér. Azért azt a gyomorszájast ütést kár, hogy magától nem mutatta meg nekem. A bíró le akarta állítani a meccset, de nem hagyták abba. Csak pofozták a másikat, míg nem teljesen kiütötték egymást. Itt a videónak vége lett, de a cikk folytatódott. Mindkettő versenyzőt kórházba szállították, egyelőre nem tudni, mikor játszhatnak legközelebb.

-Ez is csak azt bizonyítja, hogy a vér nem válik vízzé. –mondtam büszkén.

-Ők is olyanok voltak, mint mi.

-Azért látják, a szüleik képesek voltak megbocsátani egymásnak. Tudták, hogy semmi értelme haragot tartani a másikkal, jobb a békesség. Azóta pedig nekem úgy tűnik még barátok is lettek. Szerintem maguknak is követniük kellene a példájukat.

-Lassítsunk egy picit, és ne essünk túlzásba. Ez itt egy mérkőzés keretein belül zajlott, és egy adott cél érdekében tették amit.

-Pontosan, tehát még kevésbé volt okuk kedvesnek lenni egymással. Lehettek volna ellenségek... de csak ellenfelek voltak. Nem mindegy.

-Tibor még ellenfélnek sem méltó...

-Mit mondtál te...

-Fejezzék be! Azt hittem kettő férfi lesz a páciensem, és nem durcás kisfiúk.

Sértődötten húzódtunk vissza a másiktól, és sütöttük le szemünket. Igaza volt. Még egy pár perc eltelt, amíg kitisztultak a gondolataink.

-Ne haragudj, Tibor.

-Sajnálom, Marcell.

-Te jó Isten csak nem... jól halottam? Fogadjunk, hogy még nem is fájt... annyira. Na jó, gratulálok túléltük az első alkalmat.

-Mikor lesz a következő?

-És mennyi lesz még?

-Ha ilyen tempóban haladunk, akkor még egész sok. De ez csak rajtuk múlik. A másik, meg amikor mindketten ráérnek. Mondjuk egy hét múlva? –szerencsére mindkettőnknek megfelelt az időpont. -Kikísérlek titeket... tényleg következő alkalomtól inkább tegezzük egymást, úgy személyesebb a beszélgetés. -nagyon jó, a végére meg majd összehaverkodok a doktor nénivel... vicc ez az egész.

Mindkettő apuka ott állt kint a parkolóban.

-Milyen volt? -kérdezték inkább a szakembertől.

-Valami ilyesmire számítottam. Jövőhéten találkozunk, én már várom.

Én nem. Nem akarok beszélgetni, és megnyílni senki előtt... nemhogy szinte egy idegen, és Marcell előtt.