Mintha ez a dal csak nekünk lett volna írva...

A fiú végül elengedte kezemet, mikor rájött, hogy tényleg el kell mennem...

~Akkor ennyi? Vége? -Kérdezte Aidan, könnyektől csillogó szemekkel.-

~Nem akarlak elveszíteni Aidan... -Léptem egyet a fiú felé, de ő ismét kihátrált közeledésemtől.-

~Pedig megtetted... -Mormogta az orra alatt.- De tudod mit? Igazad van... Vége... -Nézett mélyen a szemembe, s úgy mondta ki eme fájó szavakat.- Ennek itt... Nincs már jövője. -Rázta meg a fejét.-

A fájdalmas érzés belém hasított, mikor a szemembe nézve véget vetett mindennek...

Hisz abban reménykedtem, hogy a szerelemnek a távolság nem szabhat határt... Hogy nincs az a távolság, ahol két ember ne tudná szeretni egymást...

~Menj el Amy... -Felelte, miközben tekintetével a padlóra meredt.-

~Aidan én-... -Kezdtem volna bele.-

~AZT MONDTAM, HOGY MENJ! -Emelt hangján, mire beláttam, hogy a fiú már döntött. Nekem pedig ezt el kell fogadnom.-

Magamután húzva a bőröndöt, végül lassan elhagytam a fiú szobáját és lementem a földszintre... Majd elbúcsúztam Robtól és Laurentől... Végül pedig elindultunk a reptérre...

Nem ilyen búcsút terveztem...

Aznap éjjel ezután szinte egybemosódtak a történések... Olyan gyorsan történt minden... S mire már észbekaptam, a repülőn ülve láttam, ahogy elhagyjuk Los Angeles városát a fellegekben...

Most talán végleg elhagyom azt az otthont, ahol felnőttem... A várost, amit megannyiszor bejártam a gördeszkámmal, s úgy ismertem már, mint a tenyeremet... A tengerpartot, ahol megannyit fürödtünk... Az emlékeket, amiket itt szereztem, s amik mind idekötöttek... A fiút akit a világon a legjobban szerettem... Most minden itt marad...

Pár órás repülő út után pedig végül földre szálltunk Orlandóban...

Üdv új otthon...

Aidan Szemszöge

Miután Amy kilépett az ajtómon, egyszerűen minden indulat kitőrt belőlem... Összességében nyugodt jellem vagyok, de ami most történt... Képtelen vagyok magamban tartani azt, hogy milyen mérges vagyok...

Az íróasztalomról lesöpörtem minden füzetet, könyvet, s tollat, ami csak rajta volt, majd összeroskadtam a padlón, hisz elvesztettem azt a személyt... Akiért az életemet is adtam volna...

De akkor miért küldtem el? Miért?

Mert tudtam, hogy nem fog ittmaradni... Hazudott nekem és a hátam mögött szervezett be a forgatásra, amit már vissza sem mondhatok... Ki tudja mennyi időre megyek el?... Egyszerűen képtelenség lett volna ezekután fenttartani ezt az egészet...

Dühös vagyok  és egyben csalódott! Hisz soha egy ember sem volt olyan fontos nekem eddig, mint Amy...

És most... Hogy tudom, hogy elment... Érzem, hogy szívemből kitéptek egy darabot... Egy darabot, ami mély sebből vérezve próbálja kitölteni azt az űrt, ami most minden pillanatban egyre távolabb és távolabb kerül tőlem...
Ez a darab pedig nem más, mint az én egyetlen szerelmem...

Amy Szemszöge

Elmentünk Sarah nagyi lakására, majd megmutatta a szobánkat Izivel, ám a kislány mindenképp ragaszkodott ahhoz, hogy mellettem aludhasson, ami ellen abszolút nem volt ellenvetésem a mai nap után... Szükségem volt valakire, aki most mellettem tud lenni.

Fürdés után beburkolóztunk mindketten a takaró alá, s épp készültem volnaleoltani a lámpát, mikor Izi megszólalt;

~Amy... -Nyöszörögte a kislány, mire felé fordítottam kérdő tekintetemet.- Aidy miért nem jött velünk?... Azt mondta, hogy egy család leszünk... Nélküle nem tudok most elaludni... -Nézett rám letört tekintettel.-

~Aidannek ott kellett maradnia Los Angelesben Izi... -Simítottam végig a kislány arcán.-

~De miért veszekedtetek? -Kérdezte, mire a türelmem már egyre inkább fogyatkozott.-

~A felnőtteknek néha vannak nézeteltéréseik, tudod? -Vágtam rá gyorsan, majd átfordultam a másik oldalamra, hogy Izinek háttal legyek.-

Képtelen voltam tovább a szemeibe nézni és megmondani neki, hogy Aidant soha többé nem fogja látni, anélkül, hogy újra elsírnám magamat... Ráadásul az én szívem is meghasadt érte, mikor ez bennem is tudatosult...

Egy, két könnycsepp feltört a szememből, de ma már annyit vesztettem belőlük, hogy ez a maradék már jócskán fájdalmas volt...

~Anya azért volt dühös rád, mikor együtt voltál Jacksonnal, mert azt mondta, hogy neked Aidan mellett a helyed... -Jelentette ki a kislány.-

Szemem pedig rögtön kipattant mondandójától, de továbbra sem fordultam vissza felé...

~Úgy látszik anya is tévedhetett néha. Nem? -Szipogtam, egy erőltetett nevetés közepette, majd leoltottam a lámpát.-

...........

Mondanám, hogy a napok csak úgy repültek, mióta itt vagyok Orlandóban, de ez nem igaz...

Már hamarosan Február van, de olyan, mintha már egy éve itt lennék... A kedvem egy fokkal sem lett jobb Aidan hiányától... Egyszerűen elveszettnek éreztem magam és nem találtam értelmet az életemben...

Egésznap csak a szobámban feküdtem és enni is alig jártam ki, ami miatt Sarah nagyi egyre jobban kezdett aggódni értem... A súlyom viszont továbbra sem változott, valószínűleg az össze-vissza evés miatt... Csak azt éreztem, hogy minden nappal egyre gyengébbnek és elveszettebbnek éreztem magam...

Hiába vagyok itt egy hónapja, még a házat sem voltam hajlandó elhagyni... Izi viszont már javában a helyi óvodába jár...

Mégis hogy fogom én letenni itt az év végi vizsgáimat, ha még az is nehezemre esik, hogy a szobából kisétáljak?...

Aidannel egy szót sem váltottunk, mióta eljöttem Los Angelesból... Legbelül reméltem, hogy talán keresni fog, de nem így tette...

Persze teljesen érthető, hogy miért... Én is haragudnék magamra a helyében... De nem tehettem mást. Egyszerűen zavaró tényező voltam az ő álmaiban... A jövőjében...

Végül a nagyi már nem bírta tovább nézni a szenvedésemet, így bejött a szobámba, hogy egy kis életet leheljen belém.

~Szia kicsim... -Hajolt be a szobám ajtaján, de én rá sem pillantottam. Egyszerűen nem volt elég erőm hozzá.-

Mivel választ nem kapott, így bejött a szobámba, majd leült az ágyam szélére...

~Mindig azt mondod nekem, hogy csak a költözés miatt vagy így letőrve és az átállást kell megszoknod... -Nézett le rám, én viszont továbbra is csak magam elé meredtem.- De látom, hogy mostmár ennél több mindenről van szó... -Sóhajtott egyet.- Amy... Tudom, hogy olyan dolgokon mentél keresztül, amiket senkinek nem kellett volna átélnie... Olyan választás és döntés elé kellett állnod, amibe a legtöbb embernek soha az életében nem kell... -Simított hátamon végig.- De nem teheted tönkre magad... Ha tovább folytatod ezt, egyszerűen éhen halsz! Annyira aggódok érted és már nem is tudom, hogy helyes döntés volt-e téged is magammal hoznom... -Gyötörte őt a bűntudat.-

~Én döntöttem így... -Válaszoltam nehézkesen.-

Nem akartam, hogy a nagyi magára vonja a felelősséget, hiszen senki nem kényszerített a távozásra... De ettől függetlenül még fájt...

~Tudom, hogy Aidan mennyire fontos volt neked... -Felelte, mire rá emeltem tekintetemet.- Tudod édesanyád és Lauren igazi legjobb barátok voltak... Rengeteget járt át Lauren hozzánk abban az időben, mikor még tanultak és elhatározták, hogyha egyszer gyerekük lesz, akkor ők is legjobb barátok lesznek. -Mosolyogva emlékezett vissza a régi időkre, mire én figyelmesen ittam szavait.- Őszintén kicsit tartottak attól, hogy nem lesztek jóban, mikor kiderült, hogy különböző neműek lesztek... -Nevetett fel.- Én pedig megmondtam nekik, hogy; "Majd várjátok ki a végét! Mire észbe kaptok már az oltár előtt fogjátok elengedni a kezüket!" -Mondandójától pedig akaratlanul is mosoly kúszott fel az arcomra.-

~Sajnos úgy tűnik, hogy ez nem így történt... -Szontyolodtam el ismét, mire a nagyi csak elmosolyodott.-

~Majd várd ki a végét kisunokám! -Pöcintett ujjával orrom hegyére.- Vannak emberek, akik egyszerűen egymásnak lettek teremtve, s csak idő kérdése, hogy mikor találnak egymásra... -Állt fel ekkor nehézkesen ágyam széléről.- De addig kitartóan kell küzdenünk és túlélnünk... Hisz mindenhol megtalálja az ember, azokat, akik szeretik őt... Csak sokszor nem vesszük észre... -Nyújtotta felém kezét.- Pedig ha tudnád, ezeknek az embereknek mennyire szükségük van rád... -Mosolyodott el ismét, mire kezemmel megfogtam az övét.- És vésdd az eszedbe... Szerethetsz még valakit attól, hogy elbúcsúztál tőle... -Idézte Lauren szavait, s szinte tudtam, hogy ezt a mondatot a nagyitól tanulta Lauren.-

Kérlelő szava, s előbbi monológja végül megtette hatását, s lett elég erőm arra, hogy tovább küzdjek lélekben...

~Rendben... -Feleltem egy félmosollyal az arcomon.-

Ezután megpróbáltam felkelni az ágyból, de amint talpra álltam éreztem, hogy megszédülök, s térdeim mintha elnehezedtek volna, majd a pillanat hevében teljesen kiszállt az erő belőlük... Lassacskán pedig minden elsötétült körülöttem... A világ megszűnt létezni... Se kép... Se hang... Csak a sötétség...

Csodálatosan szép jó reggelt mindenkinek!!!🥰🍭
Vicces... Napra pontosan egy hónappal ezelőtt mentem el szünetre, de el sem hiszem, hogy újra tehetek ki már részeket nektek!🥺💗 Őszintén kicsit későbbre terveztem a visszatérésemet, de a héten sikerült gallyra vágni a nyaram hátralevő részét, ezért sínbe tett lábbal kell feküdnöm egésznap.😂 De ha már így alakult... Kellemeset a hasznossal, megírtam az utolsó részeket.🥰

Nagyon izgulok, hogy mi lesz a legvégén a véleményetek és remélem, hogy tetszeni fog nektek!🥺💗

Szép napot mindenkinek! És találkozunk szerdán, a következő részben!🥰

Vivi🍭