Elérkezett a nap... A keserű nap, mikor végleg elbúcsúzhatok édesanyámtól... Ma minden a megszokottnál is csendesebbnek tűnt... Egyedül az időjárás volt az, ami tombolt kint...

~Ritka ilyen vihart látni itt, Los Angelesben. -Lépett hátam mögé Aidan, miközben én az ablak előtt állva néztem, ahogy a vízcseppek az ablakokon kúsznak lefelé.-

~Úgy tűnik még az időjárás is meggyászolja ezt a mai napot... -Feleltem erőtlenül, egy pillanatra a fiúra nézve, aki csak hátulról átölelte derekamat, majd lágyan a nyakam hajlatába csókolt.-

~Gyönyörű vagy... -Igyekezett bókokkal feldobni a kedvemet, amik őszintén jól estek szívemnek, csak bár ne ilyen tragikus alkalomra kellene felvennem az éjfekete egyberuhámat...- Készen állsz? -Kérdezte a fiú, mire felé fordultam és magabiztosan bólintottam.-

Megérkezve a temetésre, számtalan régi rokonnal és baráttal találkoztam, akik mind fájó részvétüket nyílvánították ki anya halála miatt.

Aidan mindvégig velem volt, egy pillanatra sem engedte el kezemet, s nem tagadta le, hogy együtt vagyunk... Úgy állt ott mellettem, mint a párom, az egyetlen lelki támaszom, amitől sok kérdő pillantást szegeztek felénk az ott jelenlevők, de úgy ítélték meg, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy a dolog után érdeklődjenek...

Gombóc ült a torkomban, mikor helyet foglaltunk legelől, s anya sírjára pillantottam, miközben könnyeimet nem hagytam feltörni... Nem sírhatok... Nem hagyom, hogy anya így lásson...

Miután a temetésnek vége lett... Lelkemet hatalmas megkönnyebbültség árasztotta el... Azt hiszem Aidannek igaza volt és ezzel a mai nappal végre sikerült anyát elengednem... És mostantól csak egy cél lebeg a szemem előtt... A kishúgomat magam mellett tartani...

Őszintén jól esett a szívemnek látni, hogy mennyi ember eljött, mennyi ember szerette, s tisztelte édesanyámat...Egyedül egy valaki nem jelent meg...

Az apám...

Bár mit is vártam volna? Amúgy sem láttam volna szívesen az arcát még itt is... De azért egy halvány részem reménykedett benne, hogy szerette annyira anyát, hogy a mai napon ő is eljön... De nem tette...

Sajnos Sarah nagymamámat sem láttam a temetésen, bármennyire is kerestem őt a tekintetemmel... De biztos voltam benne, hogy itt van valahol a tömegben.

Hazaérve Aidannel átöltöztünk, majd mindketten nyomottam dőltünk be az ágyba, ugyanis az időjárás egy fokkal sem lett jobb, mint reggel...

Szélvihar tombolt kint, miközben az eső csak úgy záporozott a komor, fekete felhők mélyéből... A hőmérséklet is jócskán lehűlt, amitől fázni kezdtem, így magunkra húztam egy takarót, majd összebújva feküdtünk tovább a fiúval, miközben fejemet a mellkasára hajtottam.

~Fáj a fejem. -Nyöszörögte a fiú, mire felemeltem a fejemet, majd egy puszit nyomtam a homlokára.-

~Mostmár jobb? -Húztam egy kedves mosolyra arcomat.-

~Ha már itt tartunk... -Kezdett bele egy sunyi vigyorral.- Más is nagyon fáj. -Nézett le egy pillanatra ágyékára, mire én a mellkasára csaptam a hülyeségét hallva, amitől hangos nevetésben tört ki.- Najó, rendben! Vicc volt! -Jöttek fel könnyei a nevetéstől.- A számra gondoltam. -Felelte, majd közelebb hajolt és megcsókolt, amitől ismét elmosolyodtam, majd folytattuk tovább a semmittevésünket, miközben fejemet visszahajtottam izmos felsőtestére.-

~Szerinted van esélyünk arra, hogy Izi, Sarah nagyihoz kerüljön? -Kérdeztem a fiútól, miközben mellkasára ujjammal formákat rajzoltam.-

~Remélhetőleg több lehetőséget kap, mint amennyit mi kaptunk a tárgyaláson. -Cirógatta lágyan felkaromat, amik jóleső bizsergést váltottak ki belőlem.- Ne feledkezzünk meg arról, hogy John mellett sok ellenérv van, ami a mi előnyünkre szolgál. -Felelte a fiú.-

~Mégis mire gondolsz? -Emeltem fel fejemet, majd kezemet a mellkasára helyezve tettem le ismét fejemet, ezúttal a fiúra nézve.-

~Arra, hogy egyszer már elhagyott titeket, minden szó nélkül. Ez biztos, hogy súlyosbító tényező lesz a tárgyaláson. -Mondta Aidan.-

~Igazad van... -Húztam reményteli görbét az arcomra, amik egy mély sóhajt véve el is haltak.- Csak azt sajnálom, hogy Izi ma nem jöhetett el...

~Én is... Nekem is nagyon hiányzik... -Mondta a fiú letörten.- De érthető... Egy ilyen esemény túl nagy trauma lett volna neki...

~Igen... -Értettem egyet vele, mire beszélgetésünket az ajtó csengője törte meg.- Ez biztos Sarah nagyi lesz! -Pattantam fel az ágyból, majd Aidannel elindultunk a földszintre.-

Lerobogtam a lépcsőn, aminek az allján megpillantottam nagymamámat, aki épp a vizes esernyőjét hajtotta össze.

~Sarah nagyi! -Ugrottam a nyakába örömömben, mire ő hangosan felnevetett.-

~Szia édesem! -Szorított szorosan magához, amitől szívem lágyan dobbantott.- Annyira sajnálom, hogy nem jöttem előbb... -Fogta kezem ügyébe az arcomat.- Volt pár dolog, amit sajnos el kellett intéznem, de folyamatosan tartottam a kapcsolatot Laurennel. -Nézett ekkor a nő felé, aki mosolyogva tekintett vissza ránk.- Mindig érdeklődtem, hogy hogy vagytok...

~A lényeg, hogy mostmár itt vagy! -Mosolyodtam el.-

Leültünk a nappaliba, hogy átbeszéljünk mindent a tárgyalással kapcsolatban. Felhoztunk minden régi eseményt, emléket, amik talán a hasznunkra válhatnak, hogy Izabell a nagyihoz kerülhessen...

~Tényleg annyira jó lenne, ha Izi itt maradhatna veled Los Angelesben... -Néztem fel a nagyira ábrándozva.- Így én maradhatok Aidanékkel és közel laknánk egymáshoz! -Jelent meg előttem már tisztán a boldog jövőnk képe, de ekkor láttam, hogy Sarah nagyi arca elkomorul.-

~Erről is szerettem volna beszélni veled Amy... -Kezdett bele a nagyi, hangja pedig aggodalommal töltött el.-

Mégis mi történt már megint?

~Nagyon jól tudod, hogy édesanyád itt nőtt fel a városban... -Felelte, mire én bólintottam.- Én kislány koromban Orlandoban éltem, addig míg meg nem ismertem a nagypapát... -Mosolyodott el, ahogy emlékeit felidézte.- Annak már lassan ötven éve... -Nevetett fel.- De még mindig jól emlékszem rá... Ő Los Angelesben született és ott is nőtt fel... Imádta a várost, így nem volt kérdés, hogy miután összeházasodtunk, ideköltöztünk... Anyukád is itt született, itt tanult, itt voltak a barátai... -Pillantott ekkor Lauren felé, akinek a szeme sarkában egy könnycsepp csillant meg, mire Aidan rögtön odament hozzá, s szerető karjai közé fonta édesanyját.- De miután a nagypapa elment... Egyedül édesanyád volt az egyetlen, aki a városban tartott... Aztán őt is elvesztettem... -Akadt meg egy pillanatra, ahogy szíve összeszorult.- Túlságosan sok emlék köt ehhez az helyhez, olyanoké, akiket már soha nem kaphatok vissza... Ígyhát végül úgy döntöttem, hogy visszaköltözök Orlandoba... -Ért mondandója végére, mire szívem ismét összeszorult, s hirtelen megszólalni sem tudtam...-

Kétségbeesetten Aidan felé pillantottam, aki látszólag fejében már a kilométereket számolta Los Angeles és Orlando között... Akárcsak én...

~Négyezer kilométer... -Bökte ki végül a fiú, mire szememet ismét könnyek nedvesítették be.-

~Ezért nem tudtam hamarabb jönni... -Felelte leszegett fejjel a nagyi.- A költözés minden időmet felemésztette... És ez volt az az indok is, ami miatt kimaradtam eddig a tárgyalásból... Mert nem akartalak elválasztani téged a húgodtól... Vagy... A szerelmedtől... -Pillantott ekkor Aidan felé.- Laurennel sokat gondolkodtunk ezen, hogy mi lenne a legjobb döntés, de Izi érdekeit is szem elől kellett tartanunk és nem kerülhet az apátokhoz...

~Én... Én... -Dadogtam, miközben próbáltam bármit is reagálni az egészre... De nem tudtam.-

Egy hang sem jött ki a számon... Csak azt éreztem, hogy hamarosan hatalmas választás elé kell majd állnom...

Ha Sarah nagyinak sikerül megnyernie a tárgyalást... Akkor választanom kell, hogy itt maradok Aidannel Los Angelesben... Vagy elmegyek én is Izabellel Orlandoba...

Mostmár azt sem tudom eldönteni, hogy kinek kéne nyernie a tárgyalást...

Sziasztok!
Itt is van a következő rész!🥳
És ismét hatalmasat fordulnak a dolgok, ugyanis Los Angeles és Orlando között nem kis távolság van... Szerintetek ezek után Izinek kihez kéne kerülnie? Hiszen John továbbra is Los Angelesben él...