MÁSFÉL ÉVVEL KÉSŐBB
2023

Aidan Szemszöge

El sem hiszem! Augusztus elseje van! Múlthéten lett vége a forgatásnak, ezennel véglegesen... Ismét egy sikeres filmet tudhatok a hátam mögött, amibe kemény munkát és rengeteg odaadást beleöltem... Idő közben a zenével is újra sínre kerültem, hiszen a legutóbbi albumom roppant nagy sikert aratott. És most hogy befejeztem a forgatást... Jövőre nekiállhatok, hogy jobban beleássak a filmrendezésbe, ugyanis a mostani filmem rendezőjétől kaptam egy hatalmas ajánlatot!

Mióta csak az eszemet tudom, rendező akarok lenni. Mindig is megfogott a forgatási technika, ahogy felveszik a filmeket, ahogy egyszerűen a semmiből alkotnak valamit! Lényegében ezért kezdtem el videózni is, hogy ott is magam rendezhessek mindent! Ehhez az álmomhoz pedig úgy juthattam csak közel, ha színésznek állok, ugyanis véleményem szerint csak az lehet igazán jó rendező, aki azt is tudja, hogy mi zajlik a másik oldalon. És most úgy tűnik, hogy ez az álmom egy karnyújtásnyira van tőlem...

A rendező, akivel együtt dolgoztam, felkért, hogy a következő filmjeihez segédkezzek mellette, hogy kitanuljam az egész csínyját-bínyját és még kissebb jeleneteket én is megrendezhetek!

De minden szép és jó dolog után jön az a bizonyos de...

De nem voltam boldog...

A karrier és a sikerek nem mindig teszik az embert boldoggá... Sőt, a legtöbb esetben nem.

Igyekeztem elmenekülni minden gondolattól, ami a szerelemhez kötődik... Egyszerűen képtelen voltam más lányokkal ismerkedni és nem is akartam... Beleerőltettem a fejembe, hogy Amy már nem hiányzik, csak, hogy a forgatásokon ne legyen rám befolyással...

Hazudtam magamnak... Csak, hogy mindent jól tudjak csinálni... Hiszen miatta kerültem ide... Akkor már igyekeztem a legjobbat kihozni magamból...

Érzem, hogy a szívemben rejlő üres barlang kitőltetlen űre még most is úgy vérzik, ahogy akkor, mikor ez a seb keletkezett rajta... Mikor utoljára néztem abba a két csillogó tengerkék szempárba, amikre még most is ugyanúgy tisztán emlékszem, ahogy a szoba tört fénye, sejtelmes csillogással ruházta fel íriszeit...

Azokat a szemeket, amik miattam voltak aznap könnyesek...

Hiszen...

"Lehettünk volna végtelenül boldogok... De csak az űr maradt végtelenül üres, ami utánad maradt."

Szép idézet nemde?... Egyik nap olvastam az Instagrammon... És milyen igaz...

Bár ne így váltunk volna el Amyvel, s talán az a lelkiismeret furdalás sem lenne még most is a lelkemben...

Nem ezt érdemelte...

Mindössze másfél év telt el, de azt érzem, hogy olyan fiatal és hülye voltam... Azóta annyi mindent máshogy gondolok és máshogy tettem volna... De mire erre rájöttem... Már sehol sem találtam őt... Pedig megannyiszor kívántam azt... Bár elmondhatnám neki....

Sajnálom...

Épp hazafelé tartottam a reptérről. Másfél éve nem jártam Los Angelesben. A munka egyszerűen lehetetlenné tette, hogy hazajöjjek és szinte semmi időm nem volt azon kívül, hogy reggel elmentem dolgozni, este pedig hazaértem... Anyáék is már rettentően hiányoznak. Azóta másik lakásba költöztek, így most jelenleg oda tartok.

A taxiból kiszállva megpillantottam az ajtóban anyukámat, mire ő rögtön könnyes szemekkel odaszaladt hozzám.

~Szia anya. -Öleltem szorosan magamhoz szinte már törékeny testét.-

Ezután apukám is átölelt, majd hátbaveregetett.

Nagyon hiányoztak már...

Beérve megmutatták az új lakásukat, majd nem sokra rá leültünk ebédelni.

~Gratulálunk az új lehetőségért, amit a rendezőtől kaptál. -Mondta anya mosolyogva.-

~El sem hiszem, hogy annyi év után kezdek végre célba érni! -Húztam egy félgörbe mosolyt arcomra, mire anyukám, tekintetével lelkemig fúrta magát.-

~De nem vagy boldog... -Tette le evöeszközét a tányérra, majd kezeivel felkönyökölt az asztalra.-

~M-mi? -Dadogtam vissza zavartan.-

~Még ennyi idő után is?... -Tette fel a kérdését, mire én a plafonra nézve kerültem tekintetét, majd egy nagy sóhajt vettem.- Még mindig a fiam vagy Aidan és tudom, hogy mikor nem vagy boldog. -Jelentette ki.-

~Jól vagyok anya. -Vetettem be színészi tudásomat a cél érdekében, s igyekeztem ezúttal egy meggyőzőbb mosolyt az arcomra varázsolni.-

~De megbántad, hogy otthagytad Amy-t úgy, hogy állapotos volt. -Vágta fejemhez mondandóját, mire hirtelen azt hittem, hogy rosszul hallok.-

~H-hogy mivan? Amy terhes volt? -Hülledeztem, s úgy éreztem, mintha lelkemet mázsányi súly roppantotta volna össze ott és akkor... S mint akit jeges vízbe dobtak, úgy merevedtem meg egy szempillantás alatt, ahogy az ereimben a vér is megfagyott a váratlan hír hallatán.-

~Aidan ne csináld ezt! Hiszen tudtad! -Értetlenkedett anyám.-

~Semmiről sem tudtam! -Háborodtam fel.- Nem... Nem lehet igaz! -Pattantam fel a helyemről, majd idegesen a fejemhez kaptam.- Könyörgöm mondjátok, hogy nem igaz! -Lettem egyre feszültebb, ahogy a gondolatom képtelen volt felfogni, hogy kint van most a világban valahol egy gyerekem... Akit nem is ismerek!-

~Aidan nyugodj meg! -Nyugtatgatott apukám.-

~Hol van most Amy? -Szegeztem feléjük kérdésemet.- Még tartjátok a kapcsolatot, ugye? -Sürgettem őket a válaszadással, miközben tekintetem kettejük között cikázott.-

~Egy darabig tartottuk vele a kapcsolatot... -Kezdett bele anya.- Meg Sarah nénivel is... -Ekkor viszont elnézett a szememből.- De aztán... Eltűntek...

~Ezt meg mégis, hogy érted? -Kérdeztem zavartan, mire anya, apa felé pillantott.-

~Tudod Aidan... Anyáddal úgy hisszük, hogy valami komplikáció léphetett fel a szülés alatt... És talán Amy és a baba-...

~Nem! Az nem lehet! -Ráztam meg a fejemet.- Biztos vagyok benne, hogy Amy nem halt meg! -Tiltakoztam minden gondolatommal a tény ellen.-

Kiviharoztam a konyhából, majd sietősen elkezdtem felhúzni a cipőmet.

~Aidan mégis hová mész!? -Kiabált utánam anyukám.-

~Meg kell találnom őt... -Feleltem csak ennyit, majd kiviharoztam a bejárati ajtón.-

Ám az utcára kiérve megálltam... Mégis merre kezdjem a keresést? A régi telefonszáma már rég nem kapcsolható...

Sem egy helyet... Sem egy címet nem tudok, mert soha nem mondta el, hogy hova költöznek... Hogy is mondhatta volna, mikor meg sem hallgattam? Az is lehet, hogy már nem is Orlandóban lakik...

De azt a tényt nem tudom elfogadni, hogy Amy már nincs többé... Tudtam, hogy életben van és azt is, hogy meg fogom találni... Bármi áron...

Végiggondoltam, hogy ki által találhatnám meg Amyt... A lista elég szűkös volt, ugyanis a legtöbb hozzátartozóját egyáltalán nem ismerem... Ekkor viszont beugrott egy utolsó reményem, hogy kit kereshetnék meg! Már csak abban reménykedem, hogy Amy még tartja vele a kapcsolatot...

Szóval...
Úgy érzem, magyarázattal tartozom ezután a rész után, hogy miként, s hogyan jutottam el, erre a kegyetlen döntésre, hogy a két főhősünket ennyi időre szétválasztottam...

Őszintén, mikor márciusban elkezdtem az Egymásra Találvát, már akkor tudtam, hogy ez a jelenet meg fog történni, viszont sosem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megírni, mikor elérek ide. Hogy tényleg azt mondjam, hogy eltelt ennyi idő, amit egymás nélkül töltöttek... De egyszerűen a két főhősünk nem a megfelelő időben találkozott... Túl sok olyan tényező volt, ami a kapcsolatuk ellen érvelt. Emiatt pedig nem működött volna ez az egész...
Ettől függetlenül nagyon féltem. Féltem és még most is félek, miközben ezeket a sorokat írom, hogy nektek mi lesz a reakciótok, a véleményetek. Nem akartam azt a klisés boldog menetet adni a storynak. ( bár sok klisés dolgot tartalmaz a történetem, amiket szeretek ) de így a vége felé, akartam valami mást, ami nem megszokott. És millió és egy alkalom volt, miközben írtam ezt, és az ezutáni részeket, hogy... "Vivi... Biztos, hogy ez volt a jó döntés?"   De aztán rájöttem, hogy igen... Mert vannak dolgok, amiknek meg kell történniük, amiken túl kell lendülni, hogy legyen esély... Hogy egy nap talán Amy és Aidan Egymásra Találjanak💗