Másnap délután Izivel és Aidannel a nappali közepén ülve játszottunk, mire fülünket hirtelen megcsapta egy érdekes telefonbeszélgetés...

~Mi? Dehát ezt nem tehetik!!! -Hallottuk Lauren ideges hangját a konyha felől, mire Aidannel rögtön a hang irányába kaptuk a fejünket.- Biztos van más megoldás! -Mondta a nő keserves hangon.-

Ezután láttuk, ahogy Lauren kisétál a konyhából, majd a boltívnél megállva a falnak támaszkodott, s látszólag millió gondolattal a fejében tanácskozik, miközben a számunkra ismeretlen emberrel beszélget... Tekintetével közben pedig szüntelenül felénk pillantott aggódó szemekkel.

~Rendben... Megértettük... -Sóhajtott egyet.- Köszönjük, hogy tájékoztattak minket, viszlát... -Köszönt el csalódottan, majd letette a telefont, mire Aidannel kiváncsi tekintettel néztünk rá.-

Lauren odasétált hozzánk, majd leült a kanapéhoz és egy gyötrelmes sóhajt ejtett...

Pont abban a pillanatban érkezett haza Rob, mire az asszony kissé megkönnyebbülve kapta felé tekintetét.

~Rob, el tudnád vinni Izabellt a fagyizóba? -Fordult a férje felé, mire az mosolyogva bólintott.-

~Persze! -Húzta széles mosolyra arcát, mire a kislány boldogan szaladt oda a férfihoz.- Ti kértek valamit? -Cikázott tekintete köztem és Aidan között, de mi csak megráztuk a fejünket.- Rendben, akkor majd jövünk! -Mondta, majd elmentek.-

~Kivel beszéltél? -Kérdezte Aidan érdeklődve.-

~A gyámügyesek kerestek... -Húzta meg szája szélét Lauren.-

~Árvaházba kerülünk? -Pattantam fel hirtelen, mire Aidan is követte a példámat.-

~Nem... Vagyis nem egészen... -Nézett fel mélyen a tekintetembe.- Te nem...

~Ezt meg hogy érted? -Kérdezte Aidan.-

~Úgy, hogy mivel Amy már elmúlt 18 éves, így gyakorlatilag már önálló és ott élhet, ahol akar, viszont Izabellt gyámügy alá helyezik... -Mondta csalódottan a nő.-

~Nem! Nem vihetik el! -Fakadtam ki.- Nem veszíthetem el! -Tőrtek fel újra forró könnycseppek szemem mélyéből.- És nem kerülhet hozzám? Hisz én vagyok a legközelebbi hozzátartozója!

~Sajnos nem... -Sóhajtott Lauren.- Minimum 21 évesnek kell lenned, hogy örökbefogadhass egy gyereket, hiszen ez hatalmas felelősség, még akkoris, ha ő a testvéred. Ráadásul rengeteg szabályzat van az örökbefogadásra, olyanok, mint pl. A stabil anyagi háttér, saját lakás vagy albérlet és hasonlók...

~És miért nem fogadjuk örökbe mi Izabellt? -Vetette fel az ötletet Aidan.- Ti lehettek hivatalosan a gyámjai, nem? -Csillant meg egy reménysugár a szemünkben.-

~Ez jó ötlet, viszont nem egyszerű... -Folytatta a nő.- Először a közeli hozzátartozókat fogják felkeresni... Ne felejtsük el, hogy Amyék apukája még él...

~Ohh... Kötve hiszem, hogy tartanunk kéne tőle... -Nevettem fel erőltetetten.- Két éve egy árva szót sem hallottam felőle... -Forgattam meg a szemeimet.- Úgyhogy nem hiszem, hogy igényt tartana ránk...

~Ebben az esetben lehet esélyünk arra, hogy Izabell hozzánk kerüljön. -Mondta biztató mosollyal Lauren.-

~Köszönöm! -Borultam a nő nyakába.- Annyira hálás vagyok nektek! Mindenért! -Szorítottam szorosan magamhoz Laurent.-

~Viszont itt még nincs vége... -Mondta, amivel ismét aggodalommal töltötte el lelkemet.- Ez egy hosszú folyamat, míg átvizsgálják a helyzetet és döntést hoznak... Hetek, akár hónapok is lehetnek, addig pedig a gyámügyesek elviszik Izabellt egy otthonba...

~Mégis mikor? -Kérdeztem vissza.-

~Ma este... -Válaszolta a nő letörten.-

~Tessék!? -Kiabáltunk fel egyszerre Aidannel.-

~Amíg nincs hivatalos döntés, hogy Izabellnek kik lesznek az új gondviselői, addig a gyámügy gondozásába kerül... Sajnos ez törvény... -Cikázott komoly tekintettel köztem és Aidan között.-

Tudtuk, hogy nincs más választásunk, de én képtelen voltam elfogadni, hogy elrángatják mellőlem a kishúgomat is. Már csak ő maradt nekem... Nem rabolhatják el tőlem a legfontosabb személyt az életemben!

Amikor azt hinnéd, hogy az életed nem mehet még ennél is jobban tönkre... Valahogy az élet mindig megmutatja neked, hogy mindig van lejjebb... Anya elment. Nekem és Izabellnek pedig erősnek kell maradnunk és ez csak úgy működhet, ha egymás mellett maradunk! Csak együtt sikerülhet... Nem akarom, hogy elragadják tőlem... Mellette kell lennem, mert más nem teszi meg! Csak én maradtam neki...

Felrohantam Aidan szobájába, majd összeroskadva a földön hangos zokogásba kezdtem. Kezeimet fejemhez szorítottam, amik szüntelenül remegtek a megannyi stressz és szorongás miatt, ami az elmúlt napokban ért...

Összetörtem... Éreztem, hogy testem egyre jobban megfeszül a fájdalomtól és kicsit úgy éreztem, mintha lényem már a fájdalom súlyától meghaló félben lenne... Testem pedig mintha kezdené feladni a harcot, amit a megannyi fájdalom nyomása roppant össze...

Hallottam, hogy valaki bejön a szobába, majd leguggolva hozzám, meleg, biztonságérzetet nyújtó kezeit enyéimre helyezi. Könnyeimtől csak halvány alak foszlányt láttam, ahogy íriszeim előtt megannyi víz egybemosta a világ képét előttem, de jelenlétét bármely ember közül megismerem, s tudtam... Az én szerelmem áll most előttem...

Kezeit összefogta remegő ujjaimmal, amiket én megszorítottam, hiszen már testem is görcsöktől feszült a szorongás miatt... Levegővételem egyre csak szaporább lett, de még így is azt éreztem, hogy nem jut oxigén a mellkasomba, amitől egyre csak szédülni kezdtem, s éreztem, kezdem elveszíteni a tudatomat a világ felett...

~Nem... nem kapok levegőt... -Záporoztak könnyeim, s éreztem, hogy mellkasomból a fájdalom visszalöki az éltető oxigént.- A-Aidan... Ne-...Nem kapok levegőt... Meg fogok halni... -Néztem a fiú homályos alakját könnyeimen keresztül, mire ő arcomra helyezte másik kezét.-

~Nyugodj meg szerelmem... -Simogatta hüvelykujjával lágyan arcomat, miközben hangja nyugalomtól áradt.- Meg kell nyugodnod... Zárj ki mindent! Csak a hangomra figyelj! -Mondta, mire így is tettem.-

Szemeimet lehunytam, s igyekeztem kizárni mindent a világból és csak Aidan hangjára összpontosítani.

~Lélegezz mélyeket... Be... és ki... -Vett velem együtt pár mély lélegzetet, mire úgy tűnt, hogy zavarodott lelkem lassan megnyugodott, ekkor ismét kinyitottam szemeimet és a fiú zöld aggódó tekintetébe fúrtam őket, aki csak egy biztató mosolyra húzta ajkát.- Nem lesz semmi baj... -Húzott oda magához szorosan.- De el kell engedned most őt...

Beláttam, hogy nincs más út ahhoz, hogy Izabellel legyek, minthogy most elengedem a kezét...

Miután összeszedtem magamat, Aidannel átmentünk hozzánk, hogy összepakoljuk Izi ruháit és a kedvenc játékait...

~Nem láttad a plüss maciját? -Forgolódtam Izabell szobájában, miközben Aidannel pakoltunk.- Anélkül nem tud elaludni... -Vettem egy stresszes sóhajt.-

~Nem tudom, talán-...

Ekkor megláttuk az ajtóban szipogo kislányt, aki a kezében szorongatta az előbb említett macit...

~Amy nem akarok elmenni! Nem akarlak elhagyni! -Remegtek meg ajkai, amik hasították szívemet.-

~Nem hagylak el Izi! -Mentem oda hozzá és térdeltem le elé, hogy egy szintbe kerüljek vele.- Esküszöm neked! Esküszöm, hogy addig harcolok, amíg nem lehetünk ismét egy család... oké? -Néztem biztató mosollyal a kislányra, aki úgy tűnt az ígéretem hallatára kissé megnyugodott, majd a nyakamba ugrott, hogy szorosan átöleljen.-

~Szeretlek Amy! -Gügyögte gyermekded hangon, amitől elmosolyodtam.- És Aidyt is! -Szaladt oda ekkor a fiúhoz, aki egyből felkapta és szorosan magához ölelte.-

~Minden rendben lesz, meglátod. -Nevetett fel Aidan.- Hipp hopp és egy család leszünk... -Nézett ekkor Izabellről rám, majd kacsintott egyet, amitől elmosolyodtam.-

Próbáltuk ezt a maradék időt jókedvűen eltölteni... Nem akartunk Izabell előtt szomorkodni és próbáltunk minél jobban a kedvében járni és azon lenni, hogy megértessük vele, hogy ez az egész mind érte van...

Aztán eljött az este... Kijött a gyámügytől egy hölgy. Szerencsére kedvesnek és megértőnek tűnt, azok alapján, amiket mondott, viszont a törvények az ő kezét is kötötték.

Azt is elmagyarázta, hogy mi fog történni és mit tudunk tenni annak érdekében, hogy Izi visszakerüljön hozzánk... Tényleg látszott a hölgyen, hogy szereti a gyerekeket, mégis fájó szívvel engedtem el egyszem kishúgomat, s látszott rajta, hogy ő sem akar tőlünk elszakadni...

De nem volt más választás... Elengedtem kicsi kezét a kocsihoz érve, s ígéretet tettem neki, hogy bármi történjen... Soha nem fogom őt elhagyni... Igéretem látszólag megtette hatását, mert Izin látszott, hogy már nem fél... Csak bízik egy szem nővérében, hogy ezen is hamar túl lesznek és újra együtt lehetnek...

A kocsi nem sokra rá elhajtott... Izi pedig elment... A ház néma lett, ártatlan gyermeki kacagást többé nem visszhangoztatott. Lelkem is üressé vált, ahogy éreztem... Izabell egyre távolabb és távolabb kerül tőlem...

Fáradtan bandukoltam fel a lépcsőn... Hiszen már erő is alig volt lábaimban. Gondoltam kiülök ezen a csillagos éjszakán a tetőre, hogy kiszellőztessem a fejemet, de előtte akartam keresni egy zseblámpát, hogy némi fényem mégiscsak legyen, így Aidan fiókjában kezdtem el kutakodni...

Egyszercsak egy ismerős papír került a szemem elé, mire összeráncolt homlokkal néztem a nyomtatványra, ugyanis tisztán tudtam, hogy mit tartok a kezemben... Csak azt nem értettem, hogy miért...

Ekkor Aidan jött be a szobába, mire rámpillantva kikerekedtek szemei, ahogy kezemben észrevette a papírt, majd rögtön odaszaladt hozzám.

~Ez meg micsoda? -Mutattam felé a lapot kissé idegesen, bár kérdésem inkább költői volt, ugyanis teljesen tudtam, hogy mi az.-

~Semmi! -Tépte ki azt a kezemből.-

~Aidan miez!? -Kiabáltam rá, mire a fiú elnézett a szememből.-