Aidan Szemszöge

Ott álltam a tengerparton a csillagos ég alatt, s szívem közben a torkomban dobogott...

Vajon el fog jönni?

Tylertől megtudtam, hogy Amy késő délutánig fog dolgozni ma, így jó esetben már hazaért és megtalálta a csokrot, amit a teraszán hagytam...

Meredten néztem a ragyogó csillagokat, s megállás nélkül csak egy kérdés keringett a gondolataimban...

Vajon megkaphatjuk egyszer a boldog befejezést?...

Azt hiszem ez itt a "most vagy soha" pillanat...

Gondolatmenetemből viszont, ekkor visszarántott egy lágyan csengő hang a hátam mögül...

Itt van...

Amy Szemszöge

Láttam, ahogy Aidan a víz partján állva kémleli az égboltot, így lassan közelebb sétáltam hozzá, majd egy lágy mosolyra húztam az arcomat...

Mindig is szerettem nézni, ahogy éppen valamin töri a fejét...

~Szia Aidan... -Szólítottam meg a fiút, mire az rögtön felém fordult.-

~Szia... -Húzott egy hálás mosolyt az arcára, amiért eljöttem.-

~Igazad van... -Néztem fel a csillagos égre.- Ezek a ragyogó ékkövek semmit sem változtak. -Néztem vissza a fiú íriszeibe egy széles mosollyal az arcomon.-

~Nem nézted mostanság őket? -Kérdezte meg, mire én nemlegesen megráztam a fejemet.-

~Egyedül nem olyan érdekesek. -Rántottam fel a vállamat, mire a fiú kissé elnevette magát.-

~Gyere. -Biccentett a fejével, majd elindult.-

A part teljes sötétségben honolt. Csupán az éjjeli csillagok voltak azok, amik a tenger vizéről visszatükröződve nyújtottak némi világosságot, a hold fényével együtt...

~Miért jöttünk ide? -Kérdeztem a fiútól kiváncsian, miután már egy ideje sétáltunk.-

~Mutatok egy helyet. -Mosolyodott el sejtelmesen, majd a kezemnél fogva tovább húzott.-

A kiváncsiságom engedett a kísértésnek, így szorgosan követtem a fiú lépteit a homokban, miközben továbbra is úgy fogta a kezemet, mint aki attól tart, hogy eltűnök az éjszaka sötétségében.

Végül a távolban megpillantottam egy bárt... A hely pedig nagyon ismerős volt, de a sötétség miatt már csak akkor jöttem rá, hogy hol is vagyunk, mikor odaértünk.

A bár tőlünk nagyjából tíz méterre lehetett, így viszonylag közel volt a vízhez. Aidan egészen addig húzott engem, míg el nem értük azt a részt, ahol a tenger hűs vize a lábunkat simítja, minden egyes sodrás után.

~Felismered, hogy hol vagyunk? -Kérdezte, miközben meredten a tenger felé pillantott.-

~Azt hiszem igen... -Néztem körbe.- Vagyis nem teljesen... -Pillantottam a hátam mögé.- Az a bár régen-...

~Ott béreltük régen a SUP-ot. -Vágott a szavamba.- Igen... Azóta átalakították a helyet. -Mosolyodott el a fiú.-

~Itt volt az első csókunk... -Bukott ki belőlem meggondolatlanul a gondolatom, miközben tekintetemmel az éjjeli víz csillogó felszínét kémleltem.-

~Igen... -Helyeselte a fiú, miközben lassan végigsimított a karomon, ezzel teljesen libabőrössé téve annak minden szegletét. Végül keze megállapodott a csuklomnál, s ujjaival körül zárta azt.- Üljünk be a bárba. -Indult el lassan hátrafelé, maga után húzva ismét engem is.-

Miért hívott ide?...

Beültünk a bárba, az egyik szabad asztalhoz, majd mindketten kertünk egy-egy italt.

~És... Sikerült elintézned a papírmunkát azóta? Amit miattam halasztanod kellett? -Kérdeztem, miközben a pincér letette elénk az italokat.-

~Igen. -Mosolyodott el büszkén a fiú.- Múlthéten találkoztam Adam-el és aláírtam a szerződést.

~Gratulálok Aidan! -Örültem a fiú örömének.-

~És a legjobb az egészben, hogy itt maradok Los Angelesben. -Felelte, mire szemeimet nagyobbra nyitottam a hírtől.-

~K-Komolyan? -Kérdeztem döbbenten.-

Eddig azt gondoltam, hogy megint el kell majd utaznia és csak kérdéses, hogy mégis mennyit marad itt megint...

~Nem tervezek már elmenni innen... -Mondta a fiú, miközben beleivott az italába.-

~Ez nagyszerű Aidan... -Mosolyogtam a fiúra, majd ezután egy kínos csönd ült be közénk, amikoris egyikünk sem mondott semmit, csak egymás szemét néztünk, de végül nálam tört meg a jég, s én törtem meg a köztünk levő csendet, egy váratlan megszólalással.a Jövőhéten lesz Nadia szülinapja. -Csúszott ki a számon hirtelen a mondat, mire látszólag a fiú is először meglepődött.- Jövőhét csütörtökön lesz egy éves... -Motyogtam az orrom alatt, miközben elnéztem a fiú szemeiből.-

~Megengeded, hogy ott legyek az elsőn?... -Húzta lágy, reményteli mosolyra arcát, amitől ajka két oldalán lágy gödröcskék jelentek meg.-

~Azt akarom, hogy ott legyél az összesen... -Dőlt ki belőlem vallomásom.-

~Akkor miért utasítasz még mindig el Amy? -Kérdezte gyötrelmes tekintettel Aidan.-

~Egyszerűen az, ami történt velünk, túl sok! -Fakadtam ki.- Túl könnyű esetnek gondoltál és most legszívesebben visszatekernéd az időt, igaz? -Kérdeztem, meredten a fiú szemeibe nézve.- Csak hogy mindent megváltoztass...

~De nem tekerném vissza... Nem változtatnék semmin! -Vágta rá válaszát.- Ugyanis rájöttem, hogy ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy te és én felnőjjünk egymáshoz... -Nézett meredten a szemeimbe, ragyogó zöld íriszeivel, majd egy mély sóhajt véve folytatta.- Ha végül úgy döntöttél volna aznap este, hogy maradsz... Tudom, hogy a kapcsolatunk idővel zátonyra futott volna... Ugyanis mindkettőnknek el kellett volna engednie azt, ami fontos volt neki... -Felelte, miközben szemével folyamatosan próbálta a gondolataimat kiolvasni.- Bár aznap este én elvesztettem azt, aki mindvégig a legfontosabb volt nekem... -Meredt egy pillanatra az asztal sarkára.- De igazad volt... Megbántam volna, ha elszalasztom azt a lehetőséget akkor... Te pedig megbántad volna, ha a húgod helyett mellettem maradtál volna... -Nézett fel ismét tündöklő íriszeivel én pedig csak figyelmesen hallgattam a fiú őszinte szavait.- És talán ez a keserű érzés lett volna az, ami végül szétszakított volna minket egymástól... Végleg. -Vett egy mély, bánkódó sóhajt, én meg éreztem, hogy szívem egyre hevesebben dörömből mellkasom mélyén.- De akárhányszor is szúrjuk majd el... Amy... én ezer közül is mindig csak téged választanálak... -Nyújtotta felém kezét, majd ujjával lágyan arcomon végigsimított, amitől könnyek kezdtek feltörni a szememből.-

~Ha ez az egész csak egy álom... -Kezdtem el szipogva visszaszívni a levegőt.- Én soha többé nem akarok felébredni. -Nevettem fel erőltetetten, mire a fiú is elmosolyodott.-

~Váltsuk valóra ezt az álmot Hercegnőm. -Nevetett fel, majd felállt az asztaltól, s egy ölelésre húzott magához.- Képtelen voltam más lányra ránézni is... -Suttogta, miközben állát a fejem búbján támasztotta.- Hiszen mindenkiben csak téged kerestelek... -Fogta meg a vállaimat, majd mélyen szemembe mondva ejtette ki szavait.- Vak voltam és ostoba, hogy hagytalak veszni hagyni... Hogy rádcsaptam a telefont aznap... Hogy nem hallgattalak végig... -Cirógatta lágyan hüvelykujjával arcomat.- És tudom, hogy amit tettem, az szinte megbocsájthatatlan. Dühös voltam és elrontottam. Ezt már milliószor beláttam, de mikor erre rájöttem, már sehol sem találtalak... Csak azt kívántam ezekután, minden egyes nélküled eltöltött átkozott napon... Hogy egyszer őszintén beszélhessek veled... Hogy elmondjam azt... Hogy az élet nélküled fikarcnyit sem ér... Hogy, amit nélküled adna, abból nem kérek... És hogy elmondjam, hányszor gondoltam rád ezalatt a másfél év alatt szeretettel, mikor ajkaim mindvégig az ellenkezőjét mondták. Csak hogy hazudjak... -Állt meg egy pillanatra.- Legfőképp magamnak... Hogy elnyomjam magamban azt, hogy még mindig mennyire szeretlek... Hogy meneküljek minden gondolattól... De az igazság az... Hogy bárhova is megyek... Onnan mindig hiányozni fogsz majd... -Mondata utolsó szavait, szinte suttogva ejtette ki, mintha ez lenne a mi titkunk, amit más sosem hallhat.-

~Aidan én-... -Szóhoz sem jutottam hirtelen a fiú vallomásától.-

Ahogy itt álltunk, azon a parton, ahol a legelső csókunk megtörtént, szinte látom az akkori énünket, ahogy nevetve vetik bele magukat a vízbe... A majdnem két évvel ezelőtti énünk, akik egyszerűen mámorosan oda voltak egymásért... Vajon ez még most is így lenne?... Tarthat egy reménytelen szerelem idáig?... Ilyen hosszú idő után is?...

Hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy egyszer sem gondoltam Aidanre ezek alatt a gyötrelmes évek alatt... De nem adtam fel... Hisz küzdenem kellett Iziért és később Nadiaért is... De... Azt sosem mondtam, hogy boldog is vagyok... Hisz lelkem egy része továbbra is egyedül maradt... S ezt az űrt csak egyetlen személy tudja betölteni... Ezt a fájdalmas űrt, ami oly sokáig volt üres, oly sokáig várt reménytvesztve, de küzdött... Küzdött és mélyen remélte, hogy a másik része... Egynap majd rátalál...

És most itt van előttem... Itt áll... Annyi év után... A személy, akit úgy tűnik, hogy lelkem ennyi idő után sem tudott teljesen elengedni...

A szívemnek meg kéne szakadnia... De helyette... Helyette minden pillanatban csak érte dobbant... Ahogy mélyen a szemébe néztem... Megláttam azt a fényt benne, amibe egykor, oly fiatalon belehabarodtam... A tekintetet, ami egy mosollyal fűszerezve millió pillangókat reptetett a gyomromban... Semmit nem változott...

Éreztem, hogy szívem egyre hevesebben dörömböl mellkasom mélyén, mint aki csak az előttem álló személy után sóvárogna szüntelenül, hogy ennyi év után is... Szerelmünk ismét beteljesülése képpen ajkainkat szenvedélyesen egymásba fonjuk, s az a tűz ismét lángra lobbanjon, aminek parázsa elkísért eme hosszú úton, csak, hogy a célban a szikra ismét, lobogó tűzzé változzon...

~Tudom, hogy nem hozhatom helyre ezt a másfél évet... -Szólalt meg ismét a fiú.- Nem csinálhatom vissza azt, amit elrontottam... De szeretlek Amy Anderson... Minden hegyet megmásznék érted, s minden tengert átusznék... Csak hogy egy nap megbocsáss nekem... Hogy megjavítsam mindazt, ami köztünk volt... És, hogy ismét veled legyek... Mert szeretlek... Ennyi év után is még mindig, őszintén szeretlek... -Szemem már ismét könnyektől ragyogott, a fiú megható szavaitól.-

Ekkor Aidan elengedte a kezemet, majd elsétált mellettem, s a fülemhez hajolt egy pillanatra.

~Hagyd, hogy megmutassam... Hogy mennyire szeretlek. -Suttogta bele, majd tovább sétált, mire hátra fordultam, ekkor pedig megpillantottam egy zongorát nem messze tőlünk.-

A fiú helyet foglalt a zongora előtt, majd biccentett egyet a pultos felé, aki csak mosolyogva intett az egyik asztal irányába, ahonnan pár ember egyből felállt, majd ők is oda mentek Aidan mellé a zongorához.

Én ekkor már teljesen összezavarodottan ültem helyemen...

Mégis mire készül?

Aidan még utoljára kiropogtatta az ujjait, majd egy mély sóhajt véve, lenyomta a zongora billentyűit...

[Itt indítsd el a fent levő zenét]

There goes my heart beating
'Cause you are the reason
I'm losing my sleep
Please come back now

And there goes my mind racing
And you are the reason
That I'm still breathing
I'm hopeless now

I'd climb every mountain
And swim every ocean
Just to be with you
And fix what I've broken
Oh, 'cause I need you to see
That you are the reason

There goes my hands shaking
And you are the reason
My heart keeps bleeding
I need you now

And if I could turn back the clock
I'd make sure the light defeated the dark
I'd spend every hour, of every day
Keeping you safe

And I'd climb every mountain
And swim every ocean
Just to be with you
And fix what I've broken
Oh, 'cause I need you to see
That you are the reason

I don't wanna fight no more
I don't wanna hide no more
I don't wanna cry no more

Come back I need you to hold me
Be a little closer now
Just a little closer now
Come a little closer
I need you to hold me tonight

I'd climb every mountain
And swim every ocean
Just to be with you
And fix what I've broken
'Cause I need you to see
That you are the reason

A fiú lassan felállt, majd visszasétált hozzám... Miközben én csak álltam az asztalunk mellett, de nem tudtam megvárni, míg a fiú odaér hozzám, s helyette én tettem meg az utolsó lépéseket, majd a karjaimat a nyaka köré fonva öleltem magamhoz, míg éreztem, hogy mellkasunk mélyén, szívünk egy ütemet ver...

Ölelésemből elengedve mélyen a fiú szemeibe néztem, s hagytam... Hagytam, hogy tekintete rabul ejtsen, ahogy zöld íriszei kíváncsian firtatják tekintetemet a válaszomra várva...

~Tudod mi volt a legfőbb indok, hogy végül a rossz anyagi helyzetünk ellenére is megtartottam Nadia-t? -Suttogtam a fiúnak, miközben arcunk egyre közelebb került egymáshoz, mire ő kérdően felvonta szemöldökét.- Mert ő volt az utolsó darab, ami maradt belőled nekem... és rád emlékeztetett...

~Mostmár itt vagyok... -Ejtett széles mosolyt ajkaira Aidan.- Teljes lényemmel... Örökké... -Suttogta ígéreteit ajkaimra, mire nem vártam tovább.-

Bal kezemmel lágyan megfogtam a fiú arcát, majd ajkaimat övéire tapasztottam, s éreztem, ahogy hiányolt pillangóim öröm táncot járnak gyomrom mélyén a boldogságtól, s szívem mélyén rejlő üres katlan, most a szerelem mámorától csordult tele, ahogy ajkaink egymáshoz simulnak, miközben nyelvünk a szerelem táncát járják közöttünk...

Mert ez szerelem volt... Mindig is... És az is marad. Örökké.

~Azt sem tudom, hogy mit mondjak... -Nevettem fel zavartan, miközben ajkaink elváltak egymástól.-

Zavartságom látványától pedig a fiú méginkább elmosolyodott.

~Nem akarom, hogy újra barátok legyünk. -Felelte a fiú.- De azt sem akarok, hogy a barátnőm légy. -Folytatta, mire összeráncoltam homlokomat, majd ekkor Aidan a hátsózsebéből előhúzott egy vörös dobozkát, majd a térdére ereszkedett, mire két kezemet rögtön a számhoz kaptam, mert attól féltem, hogy mentem elsikítom magamat.-

~Aidan... -Mondtam ki könnyezve a fiú nevét.-

~Drága Hecergnőm... Lennél a Királyném? -Nézett rám széles mosollyal, mire egy pillanatra sem várattam meg a válasszal.-

~Igen! -Kiabáltam magabiztosan, mire felhúzta remegő ujjamra a gyűrűt, majd ismét lábra állva egy újabb csókra invitált meg engem.-

A bárban mindenki hangosan tapsolt és ujjongott a boldogságunknak...
S mire elválltam mézédes, puha ajkaitól...
Már ott álltam a hófehér menyasszonyi ruhámban, miközben Aidannel mind a ketten kimondtuk a boldogító igent, ezen az októberi délutánon, mire a násznép hangos tapsviharban kitőrve ünnepelte, hogy ezen az őszi napon, Aidannel végül összekötöttük az életünket...

Ott álltam Aidan előtt... Talpig fehér menyasszonyi ruhámban, s láttam magamat, ahogy Aidan zöld íriszeiből, alakom visszatükröződik, míg a szemeiből, a meghatódás könnycseppjei törtek szabadjára...

Mindketten nevetve töröltük le könnyeinket, majd kézen fogva elindultunk a ceremóniáról, a lagzi felé, s ahogy oldalra pillantottam, szemem összetalálkozott Sarah nagyival, akinek az elmúlt hónapokban az állapota csak javult, s láttam, ahogy ajkai egy "Én megmondtam" mondatot formáznak, mire én széles mosollyal az arcomon megforgattam a szemeimet.

~Minden rendben? -Hajolt a fülemhez Aidan, miközben beértünk abba a terembe, ahol a lakodalmat tartottuk.-

~Persze. Ne aggódj. -Nyomtam egy puszit az arcára, miközben szorosan fogta a kezemet.-

~Mindig aggódni fogok érted... -Mosolyodott el.- Értetek... -Helyezte lágyan kezét hasam aljára, majd finoman végigsimított rajta.- Ezúttal itt leszek... -Duruzsolta hallkan, a hasamra nézve.-

~Szeretlek Aidan Gallagher. -Fogtam meg egyik kezemmel lágyan a fiú arcát.-

~Én is szeretlek téged... Amy Gallagher... -Húzta széles vigyorra arcát, miközben új nevemmel illetett.-

Vajon mi lett volna ha...? Ez a legnagyobb kérdés, ami mindennap ott motoszkált ezidáig a fejemben... Mi lett volna, ha aznap maradok... Vajon még most is együtt lennénk?...

De őszintén... Nem az számít, hogy mi volt... Vagy, hogy mi történt közöttünk... Ami volt, elmúlt, s csak az számít, hogy ezek után mit teszünk.

S hiszek a sorsban... Hiszek az örökké tartó szerelemben... Úgy tűnik, hogy hiába teremtett minket egymásnak az ég Aidannel... Lehet nem a megfelelő időben találkoztunk ahhoz, hogy szerelmünk örökké tartson...

De ez nem jelenti azt, hogy ez az egész nem igazi... Szimplán hiszek abban, hogy ha két embernek együtt kell lennie...
Azok idővel.... Egymásra Találnak...

V É G E

Sziasztok!

Szóval...
Tudom, hogy a befejezéssel eléggé elcsúsztam... Elég sok kavar történt mostanság az életemben, de végre volt időm kitenni az új részt.

Ezzel együtt viszont szeretném bejelenteni, hogy az írást határozatlan ideig abba kell hagynom. Idén érettségizek és a magánéletemben is olyan változások léptek fel, amik nem teszik lehetővé a további írást...

Ettől függetlenül meg szeretném köszönni, hogy itt voltatok. Hogy olvastátok és szerettétek a könyvemet. Millió mosolyt csaltatok az arcomra azzal, hogy egy két kedves szóval illettétek a történetet, amit még most is nehéz felfogni, hogy vége... Mikor január 3.-án belekezdtem az írásba, álmomba sem gondoltam volna, hogy egy ilyen szuper közösség keletkezik az egészből. Hogy ilyen sokáig fog tartani és hogy ilyen népszerű lesz a könyv... Egyszerűen eszméletlen! És ezt mind nektek köszönhetem!❤️ Ezért fáj is a szívem, hogy itt kell haggyalak titeket... Rengeteg szuper barátra találtam itt Wattpadon... Aidan által, amiért örökké hálás leszek! Imádok mindent részletesen írni mindent, magas szókinccsel fogalmazni mindent... De most... Most először én sem találom a szavakat arra, hogy mennyire hálás vagyok nektek, hogy itt voltatok!

De most eljött a búcsú ideje...😔
Köszönök mindent nektek!❤️
Sziasztok!❤️

Vivi🍭