Aidannel éjszakába nyúlóan beszélgettünk, de még így sem sikerült mindent elmesélnünk egymásnak, és mivel a fáradtság győzött mindkettőnk felett, így visszamentünk a szobánkba, végül álomra hajtottuk a fejünket.

Másnap reggel viszonylag korán ébredtem, annak ellenére, hogy este sokáig voltam fent, mert egyszerűen annyira örültem, hogy Aidan végre hazajött, hogy egy pillanatot sem akartam elvesztegetni az ittlétéből, ugyanis ki tudja, hogy mikor kap legközelebb szerepet, valamilyen új filmben vagy sorozatban és akkor újra elmegy hosszú időre.

Elvégeztem a reggeli rutinomat, majd kimásztam a tetőre, s felhúztam Aidan ablakát, amit az éjjel nem zárt le, úgyhogy könnyedén be tudtam mászni a szobájába, ekkor láttam, hogy a hétalvó még javában az igazak álmát alussza.

Egy ideig mosolyogva néztem, ahogy alszik, s egy pillanatig hezitáltam, hogy felkeltsem-e, hisz olyan aranyos volt, de muszáj lesz...

Ezt a szép hagyományomat nem törhetem meg most, csak azért, mert tegnap jött haza, így felugrottam az ágyára és elkezdtem ugrálni rajta, ezzel hamar felébresztve őt.

~Amyyyyy!!! -Nyöszörgött fáradt hangon a fiú.- Ahhh basszus, elfelejtettem lezárni az ablakot.... Torontóban sosem kellett! -Nevetett fel, miközben kezét az arcába temette.-

~Hát... akkor máskor tanulsz belőle... -Nevettem én is, miközben tovább ugráltam.-

~Najó, ebből elég. -Mosolyodott el a fiú, majd hirtelen megfogta a lábaimat és kihúzta őket alólam, mire hangosan felsíkítottam és durván az ágyra huppantam, ezután mindkettőnkből hangos nevetés tört ki.-

~Mi ez a hangzavar? -Nyitott be hirtelen Aidan anyukája.-

~Lauren! -Kiáltottam a nő nevét boldogan, majd kipattantam az ágyból és odarohantam hozzá, hogy megöleljem.-

~Gondolhattam volna! -Nevetett fel.- Legalább végre nem nekem kell újra Aidant keltenem! -Nevetett mégjobban, mire a fiú csak sértődött fejet vágott és visszatette fejét a párnájába.-

~Na azt már nem! -Feleltem, majd elindultam a fiú felé, közben Aidan anyukája magunkra hagyott minket.-

Végül lehúztam a fiúról a takarót.... csak egy dologgal nem számoltam.... hogy Aidan egy szál alsóban aludt.... Gyorsan eltakartam a szememet és magas hangon egy hosszúra elnyújtott "bocsiiii-t" ejtettem, mire a fiú elnevette magát. Persze Aidannel sokat jártunk közösen a tengerpartra, úgyhogy láttam őt már fürdőnadrágban.... csak most hirtelen ez váratlanul ért...

~Köszi hercegnő... -Szólított a régi becenevemen, amitől mégvörösebb lett az arcom.- Mostmár nem tudok vissza aludni.... Nyertél... -Húzta vissza magára a takarót, mire elvettem kezeimet a takarásból és szótlanul, paradicsomvörös fejjel álltam a fiú előtt.- Csak adj fél órát, hogy össze szedjem magam. -Forgatta meg nevetve a szemeit, végül beleegyezően bólintottam és visszamásztam a saját szobámba, miközben a fejem továbbra is kínomban égett.-

Mióta alszik ruha nélkül? -Meredtem magam elé.-

Végül fél óra múlva, kimentem a ház teraszára és szinte egyszerre léptünk ki az ajtón Aidannel, kezemben a deszkámmal, ugyanis megbeszéltük este, hogy megyünk egy kört a városban.

Ő viszont nem tud deszkázni, egyszerűen soha nem akarta kipróbálni, mert túl veszélyesnek tartotta, úgyhogy hátrament a garázsukhoz, hogy kihozza onnan az elektromos biciklijét, így ő azzal fog jönni, amíg én az utakat szántom a deszkával, ami nem is baj, ugyanis ha elfáradok, akkor általában csak állok a deszkán és Aidan a kezemnél fogva húz maga után, vagy szimplán csak felpattanok mögé.

El is indultunk, hatalmas jókedvvel. Nagyon hiányzott már ez az egész. A kedvenc útvonalunkon mentünk, ami egy hegytetőre vezetett, majd innen felfelé már Aidan segített, ugyanis nem egyszerű deszkával dombon felfelé gurulni.

~Ülj fel mögém. -Nézett hátra a fiú, miközben egyik kezével a kormányt, a másikkal pedig a kezemet fogta és húzott felfelé.-

~Ez így sokkal jobb! -Mosolyodtam el, majd így mentünk fel, egészen a dombtetőig, ahol megálltunk pihenni.-

Leültünk és órákba nyúlóan beszélgettünk mindenről! Mindig is szerettem Aidanbe, hogy a korosztályunkhoz képest nagyon érett gondolkodású, akárcsak én.... Sajnos emiatt nem igazán találom a helyemet az iskolában, mert nem tudok azonosulni a többi gyerek éretlen viselkedésével és a sok baromsággal, amit ott csinálnak...

Régen Aidan is abba a suliba járt, amibe én... De csak másodikig, hiszen ezután kezdett bele a színészkedésbe, úgyhogy magántanuló lett és ezek után magamra maradtam.... Mármint csak az iskolában... Aidannek köszönhetően rengeteg embert ismertem meg és sok barátra tettem szert, úgyhogy nem panaszkodhatok, de azért nagyon hiányzik Aidan az iskolából....

~Lassan kéne indulnunk. -Fordult felém a fiú.-

~Igen, igazad van. Menjünk. -Pattantam fel, hisz még hosszú út áll előttünk hazáig és nem akartunk este, a sötétben cikázni a városban.-

~Nem ülsz fel? -Biccentett maga mögé, miközben felvette a sisakját.-

~Viccelsz? Lefelé a legjobb! -Mondtam szórakozottan, majd ledobtam a deszkát a földre és ráugorva elsuhantam, otthagyva ezzel a fiút.-

~Egyszer el fogsz esni! -Kiabált nevetve utánam.-

Persze nem figyeltem a mondandójára és csak száguldottam tovább, lefelé az úton, miközben a szél csak úgy söpörte hátra a hajamat.

Rövidesen Aidan utolért és mögöttem haladt, folyamatosan lassítva.

Már a domb alján jártunk, ami egy élesebb kanyarral fejeződik be, ami persze nem okoz különösebb fejtörést bevenni nekem, de azzal nem számoltam, hogy a beláthatatlan kanyarban valaki épp felfelé deszkázik a dombra, így az illetővel nem kis sebességgel mentünk egymásnak, ezáltal pedig mind a ketten az aszfaltra estünk.... Kettőnk közül pedig én jártam a rosszabbul, ugyanis a nagyobb sebesség miatt, nagyobbat is estem....
A védőfelszerelést meg persze hallásból sem ismertem, úgyhogy a térdemen és a tenyeremen is szép nagy horzsolások tátongtak.

~Jesszus Amy minden rendben!? -Szaladt oda hozzám Aidan.-

~I-igen... -Ültem fel fájdalmas hanggal.-

~Biztos jól vagy? -Jött oda a srác is, akinek nekimentem, s akkor lettem fal fehér, mikor megláttam, hogy a srác nem más mint Jackson, a szomszédból!-

~P-p-e-rsze... -Dadogtam, mire a fiú aggódva nézett rám.-

~Biztos jól van? Ne hívjunk mentőt? -Fordult Jack Aidan felé.- Olyan zavarodottnak tűnik.

~Meglesz, ne aggódj. -Felelte, majd felhúzott a földről.-

Aidan tudta, hogy szerelmes vagyok Jacksonba, így egyből levágta, miért viselkedek ilyen furcsán.

~Nem is tudtam, hogy deszkázol Anderson. -Nézett rám a fiú, csokoládé barna szemeivel, amitől képes lettem volna menten elolvadni.-

Najó... be kell vallanom, hogy Jackson miatt kezdtem el annó deszkázni, de mentségemre legyen, hogy azóta annyira megszerettem az egészet, hogy már totálisan meg is feledkeztem arról, hogy miatta kezdtem bele...

~I-igen... Egy jó pár éve... -Vakartam meg zavartan a tarkómat.-

~Egyszer lejöhetnél az alagútba, megmutatni, hogy mit tudsz. -Felelte, miközben visszavette a bukósisakját.- Persze, ha jobban leszel. -Nézett le a vértől áztatott lábaimra.-

~Az alagútba? -Kérdeztem döbbenten.-

~Igen, tudod, a város szélén. -Mondta mosolyogva, megvillantva ezzel az irigylésre méltó, fogkrém reklámba illő fogsorát.-

~Persze, tudom, hogy hol van! Szívesen elmegyek!

~Akkor majd ütközünk.... Persze lehetőleg legközelebb ne szó szerint. -Felelte nevetve, majd elsuhant.-

Én mámoros tekintettel néztem, ahogy eltűnik a távolban, miközben Aidan fogott engem a kezemnél fogva, hogy ne essek össze.

~Ahhhj Amy, ne most olvadj el kérlek... -Felelte Aidan nehézkes hanggal, hiszen teljes súlyommal ránehézkedtem.-

~T-t-te is hallottad? -Feleltem még továbbra is az események ábrándjában élve.- Jackson elhívott az alagútba...

Az alagút az a deszkás hely a város szélén, ahova a város legmenőbb emberei járnak és Jackson elhívott engem is oda!! El sem hiszem!

~Én mondtam, hogy el fogsz esni. -Felelte Aidan, miközben aggódva nézett végig a lábaimon, s ekkor az eddigi köd eltűnt a szemem elől és csak az éles, hasító fájdalmat éreztem.- De legalább végre beszéltél Jacksonnal. -Nevetett fel, miközben felsegített a biciklijére.- Igaz, csak öt évet kellett várni erre a pillanatra, de végre hozzá szóltál! -Nevetett mégjobban.-

~Fogd be! -Ütöttem finoman a hátába, miközben felült elém.-

~Rendesen kínos volt nézni a dadogásodat. -Szúrkálódott mégjobban.-

~Mi? Nem is dadogtam! -Őszintén abban a pillanatban annyira meglepett voltam, hogy nem emlékeztem szinte semmire.- Najó, inkább menjünk haza, már nagyon fáj mindenem... -Feleltem, miközben átkaroltam a fiú derekát.-

~Igenis hercegnő! -Nevetett fel, majd elindultunk.-

Hazaérve Aidan segített bemenni a házba, ahol anyukám ijedten mért végig engem, tetőtől-talpig véresen.

~Mégis mi a jó fene történt Amy!? -Nézett rám rémült tekintettel anyukám.-

~Elesett.... -Válaszolt helyettem Aidan, majd leültetett a konyha asztalhoz.-

~Hányszor mondjam el neked, hogy védőfelszerelést nélkül ne állj deszkára! -Mérgelődött, miközben elővette a szekrényből a kötszert és a fertőtlenítőt.-

~Öt éve mondogatom neki ugyanezt... -Felelte Aidan mosolyogva, miközben hátradőlt a széken, kezét maga elé fonva, s egyik szemöldökét felhúzva rám pillantott, mire én csak kinyújtottam a nyelvemet, de egyből visszahúztam azt, amint anyukám felém fordult, erre pedig Aidan csak halk kuncogásba kezdett.-

~Még az a szerencséd, hogy Aidan ott volt veled... -Mérgelődött továbbra is.- Vehetnél róla példát lányom, ő mindig biztonságosan közlekedik!

~Igen, szerencse, hogy Aidy baba ott volt velem és megmentett. -Gúnyolódtam.-

~Kis hálátlan! -Mosolyodott el Aidan, majd felkönyökölt az asztalra.- Ha én nem vagyok ott, még mindig ott lennél elolvadva Jackson látványától! -Felelte sunyi vigyorral a képén, mire kikerekedett szemekkel és tátott szájjal néztem rá, hogy tényleg ezt merte mondani válaszképpen pedig egyből hozzá vágtam az egyik csomag kötszert, mire hangos nevetésben tört ki.-

~Jackson? -Ismételte anyukám a fiú nevét, mire Aidanre egy "ezért egyszer még megöllek" tekintettel néztem.- Úgy érted a szomszéd srác? -Kérdezte, de ebben a pillanatban betoppant Izabell, a négy éves kishúgom és egyből Aidan nyakába ugrott.-

~Aidan!! Aidaan!! -Kántálta hangosan a fiú nevét boldogan, mire az említett, szorosan magához húzta Izabell-t.-

~Szia pici! -Köszönt neki Aidan, majd egy puszit nyomott a homlokára.- Azt hittem el is felejtesz! -Nevetett fel.-

~Hogy felejthettelek volna el? -Felelte ártatlan gyermeki hangon.- Azt mondtad, hogy legjobb barátok vagyunk! És a legjobb barátok sosem felejtik el egymást! -Igaz szavak voltak egy csöppnyi kisgyerek szájából.-

~Hé hé hé!! -Vágtam a meghitt hangulat közé.- Aidan az én legjobb barátom! -Nevettem fel.-

~Ohh hirtelen mégis fontos lettem? Az előbb még nem így gondoltad! -Felelte, mire mindhárman elkezdtek nevetni.-

~Dugulj el! -Tettettem sértődöttséget, miközben magam elé fontam karba a kezeimet, amíg anyukám el nem látta a sebeimet.-

Miután végzett, bicegve kikísértem Aidant a teraszig.

~Jobban képzeltem el az első napunkat.... -Felelte a fiú egy erőltetett nevetéssel.-

~Nekem így is tökéletes volt. Jó, hogy újra itt vagy. -Feleltem, majd búcsúzásképpen átöleltem a fiút és visszamentem a házba.-

~Szóval akkor mi a helyzet ezzel a Jacksonnal? -Kérdezte anyukám a falnak támaszkodva egy széles mollyal az arcán.-

~Senki... -Feleltem egyhangúan.- Tudod milyen Aidan. -Nevettem fel, majd elindultam bicegve fel, az emeletre.-

~Ti állandóan egymás vérét szívjátok! -Nevetett a konyhából.- Laurennel nem piszkáltuk ennyit egymást!

~Ti rontottátok el! Valószínűleg jobban kijönnénk, ha fiú lennék! Vagy Aidan lány! -Nevettem fel, de nem gondoltam komolyan, ugyanis a barátságunk mondhatni tökéletes volt.-

Mindig őszinték vagyunk egymáshoz és a legtöbb dolgot együtt csináljuk. Ott vagyunk egymásnak, mikor a másiknak szüksége van erre és támogatjuk őt!

Ott voltam Aidan mellett, mikor Hannah megcsalta őt és szakítottak.... Irtó nehéz időszak volt ez Aidannek és szüksége volt valakire, aki tartja benne a lelket és visszaadja az elvesztett bizalmat, amit ezek után a többi emberben érzett. Bár szerintem jobb, hogy így alakult, mert sosem csíptem igazán azt a lányt és ő sem kedvelt engem, aminek többször is hangot adott a fiú előtt....

Aidan pedig ott volt mellettem, mikor két évvel ezelőtt apukám csak úgy lelépett és elhagyott minket.... Aidan volt a legnagyobb támaszom és minden reményem abban az időszakban, hogy az életem ezek után is lehet még jó.... Ő volt akkor a fény, a sötét alagutam végén. Azóta Aidan családja és a miénk még közelebb állnak egymáshoz.

Szóval a lényeg a lényeg, ha senki másra nem, egymásra mindig számíthatunk Aidannel...

Sziasztok!☺️
Nem tudtam holnapig váratni titeket a következő résszel, úgyhogy itt is van!😍

Holnap folyt. köv!🥰