Szerencsére a Southern kórház mindössze öt percre volt kocsival a kávézótól, így röpke pillanatok alatt oda is értünk. A kórház elé érve megköszöntem Adamnek a fuvart, majd megígértem neki, hogy fel fogom hívni a papírok miatt, de megnyugtatott, hogy ráér a dolog.

Ezután berohantam az épületbe, majd a recepción villámsebességgel magyaráztam el az előttem ülő idős hölgynek, hogy mégis mit szeretnék, mire ő lassan megigazította keretes szemüvegét arcán, majd elkezdte begépelni az adatokat a gépébe, de mindezt olyan csiga lassúsággal tette, mint aki most készül éppen a túlvilágra jutni, s már egy pillanatig konkrétan azt hittem, hogy neki is lassan mentőt kell majd hívni...

Lábammal idegesen doboltam a padlón, mire kaptam az elkeserítő választ, hogy várnom kell késő délutánig, mert nem mehet be még senki sem Amyhez, amíg ki nem vizsgálják.

Keservesen leültem az egyik üres székre, majd nem sokra rá felhívtam Tylert...

Amy Szemszöge

Laposakat pislogva, szemeim fáradtan akartak újra és újra lecsukódni, ahogy pilláimat szinte mázsányi súly húzta le.

Végül, ahogy pilláimat párszor megrebegtettem, lassacskán kitisztult előttem minden, s rájöttem, hogy kórházban vagyok...

Mégis mi történt?...

Fejemmel körbe néztem a hófehérre meszelt falakon, hogy tekintetemmel a szoba minden részét feltérképezzem... Bár nem sok mindent láttam, ugyanis a mellettem levő égő éjjeli lámpán kívül nem volt több fény a szobában. Ebből pedig megalapítottam, hogy kint már elég későre jár az idő...

~Jó reggelt hercegnőm... -Csendült fel Aidan hangja az ajtóból, mire rögtön a fiú felé kaptam a tekintetemet.-

Kezében egy pohár kávét tartott, amit valószínűleg a kinti automatából vehetett.

~Mi történt? És hogy kerülsz te ide? -Zúdítottam rá első két gondolatomat, miközben felültem, de a fejem ismét megfájdult, mire Aidan rögtön odarohant hozzám, s míg egyik kezével a kávéját az éjjeli szekrényre tette, másikat a hátamon pihentette.-

~Dőlj vissza Amy... Pihenned kell. -Mondta szinte suttogva, mire engedelmeskedtem kérésének, ugyanis bármennyire is makacs voltam... Őszintén nem volt erőm tovább ülve maradni.-

~Mi történt Aidan? -Fordítottam könnyes tekintetemet a fiú felé, aki közben helyet foglalt a mellettem levő ágyon, majd könyökét térdén megtámasztva hajolt hozzám közelebb.-

~Lement a cukrod munka közben és elájultál. -Adott választ a kérdésemre.-

~És te honnan tudtad, hogy itt vagyok? -Értetlenkedtem tovább.-

~Épp a kávézó felé tartottam, mikor elvittek téged a mentősök. -Nézett mélyen a tekintetembe, mire én próbáltam másfelé pillantani, csak hogy zöld íriszei ne tőrjenek meg.-

~Szóval követtél... Megint... -Vontam vállat hanyagul, miközben tekintetemmel a mennyezetet vizslattam.-

~Nem éppen... -Kuncogott fel halkan, mire ismét ránéztem, csak hogy arcából kiolvassam válaszát.- Reggel a menedzserem felhívott és a megbeszélésünket pont abba a kávézóba szervezte, amiben ezek szerint te dolgozol... -Hangjából éreztem, hogy igazat mond.- Mióta dolgozol ott? -Érdeklődött.-

~Mióta visszajöttünk Los Angelesbe. -Válaszoltam.-

~Vagyis? -Követelőzött szinte már tapintatlanul.-

~Két hónapja... -Ejtettem rabul ezúttal én a tekintetemmel, mire láttam, hogy kissé zavarba jött, s mint akinek ezer és egy kérdés cikázik a gondolataiba, amiket talán nem mer feltenni sem.-

~Történt már ilyen máskor is veled? -Terelte a témát.- Hogy rosszul lettél, vagy elájultál. -Egészítette ki monológját.-

~Volt már párszor, hogy megszédültem... -Feleltem.- De ehhez hasonló még nem történt...

~Az orvos azt feltételezi, hogy keveset eszel és ezért történt... -Tartotta velem továbbra is a szemkontaktust, mint aki a lelkemig hatolva próbál ezzel bűntudatot kelteni bennem, hiszen ő is tudja, hogy az orvos feltételezése igaz...-

Mégis, mintha szemében egy kis reménysugár abban bízna, hogy megcáfolom ezt a gondolatát.

~Megesik néha, hogy az ember elhagyja magát, ha számára valami nyomasztó dolog éri... -Húztam egy pillanatra erőltetett mosolyt az arcomra, miközben szipogva szívtam vissza a kifújt levegőmet.-

~Az orvos azt mondta, hogy ma este még mindenképp bent tartanak, utána holnap megvizsgálnak. -Felelte Aidan, teljesen nyugodt hangnemben, mire én rögtön ismét felültem a hír hallatán.-

~Nem! Az nem lehet! -Ellenkeztem.- Haza kell mennem a gyerek-... -Ekkor hirtelen szavam elakadt, mikor rájöttem, hogy ha én itt fekszem a kórházban, akkor Iziért és Nadiaért ma senki nem ment el.- Úram Isten... -Kaptam a szám elé a kezemet.-

~Mi a baj? -Kérdezte aggódva Aidan.-

~Izi és Nadia egyedül maradtak! -Akadtam ki, majd próbáltam felállni, de Aidan visszanyomott.-

~Amy nyugalom! -Csitítgatott.- Miután behoztak téged a kórházba, felhívtam Tylert, hogy megkérdezzem, hogy hol vannak a gyerekek, majd délután elmentem értük. -Felelte, mire lelkem kissé megnyugodott. Ám ekkor ismét szóra nyitottam ajkaimat, mire Aidan közbevágott a kérdésem megválaszolásával, amit még fel sem tettem.- Most Tyler vigyáz rájuk nálatok, amíg én itt vagyok és amíg téged bent tartanak... Én mellettük leszek.

~Aidan én-...

~Csak ma éjjel... Bízz bennem. -Fogta meg a kezemet, mire puha bőre érintése egyből összeugrasztotta gyomromat, s közben másik kezét tarkómra helyezve húzta fejemet közelebb magához, csak hogy homlokomra egy lágy csókot nyomjon.-

Hirtelen megszólalni sem tudtam cselekvésétől... Csak azt éreztem, hogy minden eddigi idegességem elszáll...

Mit művelsz már megint velem Gallagher?...

~Tyler azt is elmondta, hogy mi történt Sarah nagyival... -Szorított kicsit a kezemen, együttérzését kimutatva, míg cselekvésével egy időben szorult össze szívem is a fájdalomtól.- Sajnálom... -Suttogta.-

~Végülis... Nem halt meg... -Húztam egy erőltetett mosolyt az arcomra.- Azért jöttünk vissza Los Angelesbe, mert itt jobb orvosok vannak, mint Orlandóban. -Adtam neki választ, egyik belső kérdésére.- A nagyi mindig pozitívan áll mindenhez... Reménykedik. Én is ezt teszem...

Aidan Szemszöge

Végül amennyire nehezen akart Amy belemenni abba, hogy én vigyázzak a két gyerekre, utána mégis olyan nyugodtságot véltem felfedezni a szemében, mintha igazából érezné, hogy boldogulni fogok. Mindössze csak a makacssága akarta meggátolni azt, hogy rám bízza őket...

Hiszen nem lehet olyan nehéz... Ugye?

Amy minden instrukcióval ellátott, hogy a házban mit, hol találok és, hogy a gyerekek körül milyen teendőket kell elvégeznem.

Végül elbúcsúztam tőle, hiszen a látogatási idő, már így is javában lejárt, ám az ajtóhoz érve még utánam szólt.

~Aidan! Várj! -Csendült fel a hangja, mire lábaim rögtön földbe gyökereztek, s kérdő pillantásomat fordítottam a lány felé.- Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy soha nem láthatod Nadia-t... -Mondta bűnbánó tekintettel rámnézve.- Nem gondoltam komolyan.

~Néha mind mondunk olyan dolgokat, amiket valójában nem is gondolunk úgy, ahogy... Nemigaz? -Húztam kedves mosolyra az arcomat, majd rákacsintottam, s szemem sarkából még láttam, ahogy szája szélét lágy mosolyra húzza.-

Ez az a mosoly, amit ezek után mindennap az arcán akarok látni...

Miután elhagytam a hatalmas épületet, elindultam Amy házához, ahol Tyler már biztos feszülten várja a híreket, Amyvel kapcsolatban.

Annyi kérdésem lett volna hozzá...

Miért a kávézóban dolgozik?... Miért nem kereste meg anyáékat, ha már két hónapja itt van Los Angelesben?... Miért tűnt el csak úgy?

Beérve a lakásba láttam, ahogy Tyler Izivel társasozik a nappali közepén, s amint a kislány észrevett, sebes léptekkel rohamozott meg.

~Aidy! -Ölelt magához szorosan, mire fáradt arckifejezésem rögtön eltűnt, s helyette egy jóleső széles mosoly jelent meg rajta.-

~Mi a helyzet? -Jött oda Tyler érdeklődve.- Jól van Amy?

~Igen, szerencsére felébredt már és beszéltem is vele, mielőtt eljöttem. -Válaszoltam, mire láttam Tyleren, hogy megkönnyebbült a hír hallatán.-

~Ugye nem lesz semmi baj Amyvel? -Húzta meg párszor a pólóm alját Izi, mire lenéztem könnyes szemeibe.- Ugye nem fog elhagyni úgy, ahogy anya? -Szipogott tovább, mire Tylerrel összenéztünk és mindkettőnknek ugyanaz a dolog jutott az eszébe.-

~Khm... Izi... -Köszörülte meg a torkát Tyler.- Fel tudnál menni a szobádba? Elég későre jár már az idő. Menj, fürödj le. -Simított végig a kislány hátán, mire az kissé vonakodva, de eleget tett a fiú kérésének.-

~Mondd, hogy nem arra gondolsz, amire én... -Szólaltam meg keserves hangon Tylerre nézve.-

~De... -Túrt bele idegesen a hajába.- Mi van... Ha Amy örökölte Laurától a rákot? -Nézett aggódó tekintettel a szemembe.-