Valahogy az ember sose úgy képzel el egy kezdetet, hogy rögtön vége is lesz valaminek. 24 életévem betöltését követő napon megtörtént a vég is. Változás. Szakítottak velem. Nem mintha nem lett volna jogos. Tényleg mostanában bizonytalan voltam és kicsit hidegebb. Viszont váratlanul érintett kb semmiből egy messenger üzenet. S az volt a szomorú, hogy igazat kellett neki adnom. Talán jobb is így. De azért eléggé kikészültem... Másnap eléggé ki voltam borulva, de nem áll meg az élet, mentem egyetemre. Persze este richtig hogy egy smároló párocskába kellett belefutnom. Szerdán még egyéb elfoglaltságom miatt korábban keltem, s kiderült, hogy elég lett volna később. Aztán órák után még egy előadásra is elmentem, meggyőztek. Bár hulla fáradt voltam. Valamilyen szinten megérte, mert felvidultam. Viszont, ami ijesztő, hogy azt hiszem újra kedvelem azt a valakit akit korábban. Majd elmúlik. Talán többet látok bele. Talán ezért voltam érzéketlen? Ki tudja. Ez így most elég rosszul hangzik. De megfogadtam, most nem esek abba a hibába. 8 hónap alatt 3 szakítás sok. Most szánok időt arra, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat. Újra megpróbálok pszichológus segítséget igénybevenni. Nincsenek túl jó tapasztalataim etéren. De hátha majd most. Képes leszek magamban is meglenni. Nem vagyok teljesen egyedül. Van pár ember, akire számíthatok és ezt meg kell becsülni. Viszont ez a sok stressz és sokk azt váltotta ki, hogy rosszul lettem. Szóval ma "csupán" csak 5 órát hagytam ki. Ez van. Majd lesz valahogy. Talán kicsit szánalmas lehet, hogy így névtelenül beleszövöm a wattpad hálójába a csalódottságom. De már nem érdekel.
Pozitív gondolatok: szabad lettem. Azt gondolok amit akarok, azt bámulok meg, akit akarok és nem lesz lelkiismeretfurdalásom.
Tervek: Jobban törődöm magammal, nem hajtom túl magam. Ne esek senki más karjába. Élvezni fogom, hogy senki nem korlátoz.
Furcsa, hogy egy idő után minden kapcsolatomat korlátként éltem meg, mely visszafog és lehatárol. Talán tényleg nem nekem való. Jó odeig biztos nem. Rendbeteszem magam és elkerülök minden olyan lehetőséget, ami esetleg erre vezetne. Nekem kell hinnem magamban és elfogadni magam. Valahogy helyreállítani az önbecsülésem. Maximalizmusomból lejjebb venni és elvégezni az orvosi vizsgálatokat, amik folyamatban vannak. Talán ezek alapján gyengének tűnhetek, pedig pont, hogy erős vagyok. Az, hogy bizonytalan voltam/vagyok az más kérdés biztos kezelhető. Vagyok olyan jó, mint mások. Némely tekintetben jobb is. Okos vagyok és kreatív, ezt ki kell használnom. Ki kell tartanom, amíg rendeződnek a dolgok. Nem hagyom, hogy mélyebbre kerüljek, mint évekkel ezelőtt voltam.
Minden vég egyben új kezdet. Tehát ez most egy kíváló lehetőség arra, hogy tisztába jöjjek önmagammal, az érzéseimmel. Kötöttségek nélkül haladjak előre. Közben mindenkivel kedves legyek, de ne túl kedves, hogy kifárasszon. Csak úgy közepesen. Ennyivel tartozom, mivel én is szívesen veszem, ha emberhez méltóan, tisztelettel beszélnek velem.
Azt hiszem ez kissé érthetetlen lehet külső szemlélőnek, hogy mi is zajlik le bennem. Talán egyesek el is ítélnének, de az már legyen az ő bajuk. Én tudom, hogy mindig őszinte voltam, s szándékosan nem ártottam. Ha bántottam valakit, mindig leesett és elnézést kértem. Az számít, hogy én milyennek látom magam és mit sugárzok ki. Igazából ez általánosan is elmondható bárkire vonatkoztatva. Sose akarj megfelelni mások elvárásainak, ha azok nem egyeznek a tieiddel. Ne vegyél túl komolyan mindent... Az élet túl rövid ahhoz, hogy sokat szenvedjünk...