Igen, azt hiszem az vagyok. Sikerült kb. 6 nap alatt beleszeretnem egy férfibe. Nem vagyok normális az egyszer már biztos. Már dráma is volt, méghozzá tegnap előtt. Valahogy feljöttek bennem a  dolgok, így anyukám születésnapjához közelítve (ami 27-én volt). Azt hittem ma, hogy sose fogunk már beszélni többet. Időt kért. Aztán viszont írt és olyan boldog lettem tőle. Olyan boldoggá tud tenni, pedig még sosem találkoztam vele. Olyan mély érzéseket hív elő belőlem, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Olyan furcsán tiszta érzéseket, amik azt hittem nem lehetségesek, mesébe illőek. Mindketten idealisták vagyunk, talán ezért van ez. Úgy érzem, hogy végre valaki megért és én is értem őt. Szinte hihetetlen és ritka az egész. Olyan melegség áradt szét a testemben. Csak ha rá gondolok, s szinte állandóan akkor már mosolygok. Ismeri azokat a költőket, akiket én, és még szereti is a legtöbbet. Ez nekem olyan sokat jelent. Még a lelki dolgokról is hasonlóan gondolkozunk. Az életutunk mondjuk más, de sok sérelem kövezte mindkettőnkét. Hiszek abban, hogy szépen elegyengetjük egymás útját, ha úgy alakul. Várom, hogy találkozzak vele és kiderüljön, mi lesz ebből. 

Ez most így elég in medias res volt. Az előzményekről röviden: felregisztráltam Badoo-ra és Tinderre, hogy elfelejtsem Krisztiánt, mert kiderült, hogy ő még valószínűleg mindig szerelmes egy lányba (de maga se tudja). Szóval nem vártam túl sokat a dologtól, de aztán meglepett, hogy mennyire rá tudtam függni. Sokan kedveltek és ez így megdöbbentett. Vagy 20 emberrel biztos beszéltem valamilyen szinten, legtöbbjükkel nem sokat. Pár emberrel viszont facebookon folytattuk. Aztán Tinderen ért egy nagy csalódás, azaz, hogy onnan ismertem meg a srácot, két napig beszéltünk amikor lesokkolt. Egész végig mintha nem is figyelt volna és bedobta a szexuális utalásait. Jah, kicsit túlzottan beleéltem magam. Pedig nem is terveztem, hogy bárkit komolyabban megkedvelek. Szóval letöröltem magam az oldalról, de előtte értesítettem mindenkit, akivel ott beszéltem. Aztán gondoltam Baddoról is törlöm magam. Viszont akkor megláttam őt, s szimpatikusnak tűnt, szóval jobbra húztam. Tehát mivel egy "pár" lettünk, írt nekem. Egész jól el kezdtük beszélgetni és kiderült, hogy hasonló érdeklődésünk van, ő is egyetemre jár, bár már nem sokáig. Elküldte pár versét én is. Aztán másnap is beszéltünk, akkor már  a vallás témát is boncolgattuk, aztán valahol harmadik vagy negyedik nap az eddigi emberekről is beszéltünk, csalódásokról ilyesmik. Egyre jobban kezdtem megkedvelni. Nagyon megértőnek bizonyult, ez szinte megdöbbentett. Sose találkoztam még ennyire empatikus fiúval. Minden nap beszéltünk és alig tudtam már meglenni nélküle, biztatott az előadásom előtt is. Most pénteken pedig olyan boldogságot éreztem miatta, és ő is miattam. Aztán szombaton jött a kiborulás. Ami tényleg durva volt, majdhogy nem előjött a pánikrohamom is sírás közben. De meghallgatott, pedig előzőleg kicsit megbántottam, pedig nem akartam. Aztán ma valahogy végül rendeződtek a dolgok. Nem akartam leírni, de végül leírtam neki, hogy szeretem. Így is érzem, tényleg mintha sose éreztem volna még ilyet. Olyan furcsán tiszta, akár egymás bűneit is tisztára mosná. Ez így elég érthetetlen lehet leírva, de valami teljesen euforikus valami, ami belülről melegít, de testileg nem izgat szinte. Ettől lesz annyira tiszta, ritka, szinte hihetetlen,s mégis létezik. Csupán az ő létezésének örülök, felvidít, hogy ír. Az, hogy aranyos, hogy törődő, hogy mélyen érző, és hogy mennyi dologban hasonlítunk. Lehet aztán, hogy nem lesz ebből semmi. Ki tudja, majd találkozunk. Viszont most olyan szinten a fellegekben járok, mint szinte még soha. Megérintettem a lelkét, s ő is az enyém. Oly puha és nemes, akár  a bársony. Szinte a teljes énem betölti ez a szinte nem is földi öröm. Furcsa, hogy már attól, hogy tudom így érez, mint én olyan nyugodt és mégis izgatott vagyok. Furcsa ellentmondás. Ez lenne a szerelem? Azt hiszem ez a  lélek-szerelem. Ha ennek bármi értelme is van. Legszívesebben kiordítanám a világnak, hogy szeretem. Akár egy idióta 10-en éves, teljesen elvarázsol a lényével, de jó értelemben. Eddig talán ő van ráma  legjobb hatással. Ha létezik olyan, hogy megnemesítő szerelem, akkor ez az. Arra késztet, hogy együtt jobbak legyünk. Így se vagyunk rosszak mondjuk. De inspirál, gyógyít és boldogságot hoz. Olyat, amire mindketten régóta vágytunk, megértésre például. Csak versekkel lehet megmagyarázni ezt az érzést. Tóth Árpád: Esti sugárkoszorúja jó leírás lehet erre nézve. Olyan boldog vagyok, hogy nincs kedvem aludni. Legszívesebben mindig vele beszélnék. Lehet túlzás, lehet rózsaszín köd, de úgy érzem, talán ő van legközelebb hozzám. Nem hiszem, hogy bárki lenne, akivel ennyire megértenénk egymást. A két különc, aki valahogy így egymásra talált. Jó lenne, ha boldog vége lenne... Azaz nem is vége, csak folytatása és maradna így, ahogy van. Nem kerestem kapcsolatot, nem is álltam kész rá. De vele, vele nem érdekel semmi. Tudom, hogy nélküle életem egy sivár kiszáradt rét. Rá van szükségem, hogy betöltsük egymást képletesen, lelkileg. Ez most így megint túl elvont. Máshogy viszont nem tudom megfogalmazni. Olyan különleges ez számomra. Úgy szeretem!