Az ég megannyi csillaga kihunyt jöttödre. Sötétség áradt szét, jól jelképezve személyed. Borzongás futott végig a gerincemen, ahogy azokba a sötét szemekbe néztem. Bűbájos ám, de oly gonosz, ahogy megcsillan benne a vágy. Mintha valami sötét homály ereszkedne rá a lényedre. Egyszerre taszít és vonz, félek és remélek. Gyilkos e kín, melyet kiváltasz. Mi vagy te? A sötétség hercege?
Hajad ébenfekete lenne talán, ha kiválna a sötétségből. Miért látlak egyáltalán ebben a színtelen vakságban?
Rejtély. Nem értem...
Felém nyújtod kezed, de én eltolom azt. Szemedben láng, perzselő tűzzé olvad. Haragvás veszi át az ürességet. Akarsz, de ellenállnak. Ez mégis, hogy lehetséges?
De ahogy jönnél közelebb, hogy erődet bevesd hirtelen oszlik a sötét és a fény árad. Sugarak, gyilkos sugarak, égetnek téged. Távoznod kell, ez a szabály. Nagy gát, akadály. De be kell hódolnod. Átkozva a fényt egyszerre csak eltűnsz mintha sose lettél volna. Minden olyan békés és szép. Semmi gonosz, semmi sötét árny nem vetül a tájra. Én csak meredten nézek magam elé.
Lehettél te más régen. Talán?
Éghetett benned is a fény, vonzhatott a meleg. Talán szerettél is valaha. Lehettél volna akár ő is. Fekete ébenfa hajjal és csillogó zöld szemekkel. Tűz lobbanna, majd a szél elfújná. Vágyamnak tárgya nem soká volt ő. Eltűnt és soha többé nem láttam.
Kialudt hát végleg a láng, a parázs is szénné lett. Ez volt hát a befejezetlen románc, mely kezdetét se vette. Csak az elmém gyenge szüleménye. De oly tisztán él mégis elmémben arcodnak képe... Mintha léteztél volna.
Mi a valóság?