Vannak az ember életében időszakok, amikor már minden sok.
Örökös harc, az elvárások.
Magamba nézve mit látok?
Esdeklőn kérdelek, látnok
Jövőmben mire számíthatok?
Minden olyan zavaros, olyan homályos...
Nálam ez igazán szokványos
Bizonytalanság, végtelen talányok
Álmok, édes, hazug rémálmok
Egyszer itt, másszor ott
Vallott a vallatott
Értelmetlen, összefolyó szófoszlányok

Piszkos vízben elmerült elmém
Életem képe kivetült elém
Kiálthatnék, senki se hallaná
Gondomat viselni, nem akarná
Sajnáltathatnám magam...
Mondhatnám, ne feledd szavam
Aki nyomorult, az átkozott?
Aki elveszett az kárhozott?
Ki ment meg, ki ment meg?
Koporsó, keresztfába vert szeg
Mire fel, mire le, mire te?
Mire mi, mire nem, erre le?
Nihilista örökség, skepticizmus
Nem kell nekem ez az elitizmus

Magasztalj fel, hogy aztán porba alázz
Szerintem ne engem űzz, vadássz
Hagyj élni, kérlek hagyj lenni
Hagyj érezni, hagyj elmenni
Jó ügyért cselekedni
Önmagamért lenni, érte tenni
Ereszd el az elmém, ne kínozz
Ezért nevem ne szitkozd