Mai nap elgondolkoztam ezen a témán. Nem mintha nem lenne ezer jobb dolgom, de akkor kell jönni az ilyen fantasztikus dolgoknak. Sid Vicious, a Sex Pistols tagja volt (basszeros, de ahhoz nem igazán értett). Az anyja drogos volt, s már fiatalon hozzászokott ehhez. Aztán gondolom a Nancy-s eset sok ember számára ismert. Aztán túladagolás. Kicsit olyan, mintha ezeket a lelkileg instabil, csomó lelki sebtől vérző embereket oda raknák a kirakatba, hogy nézzétek. Aztán őrülten elkezdenek rajongani egy szerepért, aki valójában nem is az az ember. Sokszor a menedzser mondja meg, hogy kell öltözködni mit kell csinálni. A Beatles esetében is ez volt. Az egész csak üzlet. Abban az esetben, ha valami eléri a mainstream szintet, akkor muszáj kiszolgálni a közönséget. Ez rohadtul kiábrándító. Amikor azt hiszed, hogy akit látsz az önmaga, de nem ez egy "stageperszóna", amit levet, amikor abbahagyja. Lehet, csak számomra olyan furcsa és elszomorító ez. Biztos az idealizmusom miatt nem bírom benyelni, hogy szinte minden mögött az üzlet áll. Amikor 16 éves voltam és rohadt depressziós azt hittem, hogy Kurt Cobain megértett volna csak a szövegei alapján. Milyen naív voltam. Ez teljes baromság. Az amit mutatnak egy dolog, bár Kurt esetében szerintem az is őszinteség volt. De igazából dalszövegekből és interjúkból nem lehet összerakni egy embert. A szemelyiség ennél sokkal több. Ezért nem értem az elvetemült rajongókat, akik azt hiszik, hogy jobban ismerik az illetőt, mint akik ténylegesen közel állnak hozzá. Olyan dolgot, amiben nincs üzlet nem engednek, hogy elterjedjen. Sok eltussolás is van. Aki gazdag, szinte bármit megtehet. Igen, most a legtöbben azt mondanák erre. "Nyugodj bele, ilyen a világ!"
De én nem tudok. Egyszerűen nem megy. Valószínűleg túl sokat gondolkodom. Talán tudatlanul boldogabb az ember?