Elgondolkoztam azon, hogy mennyi mindent nem tudok magamról. Elképesztő, hogy mennyire pocsékul fejezem ki az érzéseim, ha zavarban vagyok. Előre elképzelek valamit, aztán, ha váratlan dolog ér, akkor teljesen lefagyok. Pedig én abban a hitben éltem, hogy én aztán megmondom mindenkinek minden körülmények között. Hát nagyon nem. Teljesen félénk leszek, önmagam adni is nehezebb, s ha megy is, akkor attól való félelmemben, hogy lebuktatom magam, inkább kerülöm néha a másikat. Pedig amúgy sok mindent mondanék neki gondolatban, de a valóságban csak visszaszólok neki. Amikor viszont a személy megemlíti, hogy nincs túl még a volt szerelmén, mintha gyomorszájon rúgtak volna, de nem mutatom. Fogalmam sincs, hogy tudom ennyire jól elrejteni az érzéseimet. Vagy csak ez az illető váltja ki ezt belőlem, mert nem tudok elég magabiztos lenni előtte? Nem tudom. Most nem tudom mit érzek. Azon vagyok, hogy kitöröljem valamennyire. Egészen lenyugodtak az érzéseim. Továbbra is kedvelem, de legalább nem szenvedek miatta. Aztán hátha lesz még olyan pillanat, amikor ketten leszünk, s komolyan beszélhetünk. Mert az állandó kikészítésemből kezd elegem lenni. Őt se értem, nagyon nem. Pedig én azt hittem, hogy jó ember ismerő vagyok. De átlátni rajta szinte lehetetlen. Már belenyugodtam. Valószínűleg nem is illünk össze, kár sokat rágodnom rajta. Ha lesz valami, akkor lesz, ha nem, akkor talán jobb úgy. Legalább megtudok sok új dolgot magamról. Hogyan reagálok dolgokra, hogyan viszonyulok emberekhez. Igazából mostanában sikerült nyugalmat erőltetnem magamra, amikor éppen nem kiborulok a dolgok miatt. Eléggé megkomolyodtam etéren azt hiszem. Eldöntöttem, hogy próbálok szociálisabb is lenni. Talán arra van szükségem, hogy feldolgozzam a dolgokat. S talán ott találok valakit, aki nem Krisztián (á leírtam a nevét igen xD), hanem valaki más, akivel talán begyógyítjuk egymást tépett lelkét. Ugye milyen nyálas? Végtére is nem az kéne, hogy legyen egy kapcsolat célja. Csak én annyira elbaszott vagyok, hogy erre vágyom. Egy társra, akivel bármit megoszthatok, s ő is velem. Nem annyira nagy dolog, bár a mai világban, ki tudja. Szeretem a hosszú beszélgetéseket, általában az kapcsol ki a legjobban és levezeti a feszültségem. Szeretem az ölelést is, bár jó ideje nem volt benne részem. Az egyéb szexuális dolgok terén nem igazán volt még túl jó tapasztalatom, az lehet így is marad. Igazából nem is azt tartom a legfontosabbnak, hanem a kommunikációt és empátiát. Elég szabad ember vagyok, nehéz lekötni magam csak valaki iránt. Érdekes mód eddig Krisztián eléggé megfogott. De valahol úgy érzem, hogy nem vagyunk egymásnak valók, de mégis oka volt annak, hogy találkoztunk. Úgy érzem, ha nem próbálnánk ki örökké bánnám. De ki tudja, majd talán kiderül vagy nem. De azt tudom, hogy egyedül nem igazán jó nekem. Kell a társaság, kellenek emberek. Egyébként még szerepelni is szeretek, ha úgy hozza a sors. Eléggé bele tudom élni magam a dolgokba. Ami furcsa, hogy idegenek előtt kifejezetten félénk vagyok, nem találom a helyem. Sokszor úgy érzem, hogy az embereknek túl felületes fogalmaik vannak, mind a barátságra, mind szerelemre. Valószínűleg az idealista énem miatt látom így. Nagy elvárásaim vannak, mind barátság, mind szerelem terén. Csak az lehet igaz barátom, akiben teljesen megbízom. Ilyen személy talán egy sincs. Nagyon nehezen bízom meg teljesen bárkiben, elég óvatos vagyok. Magam védem a dolgoktól, ez egy fajta védekezési mechanizmus. A szerelemben én a lelkitársam keresem. Szerintem tényleg létezik olyan. Bár ez is lehet túl elrugaszkodott elképzelés. De tényleg hiszek abban, hogy van a világon, aki félmondatokból képes lehet megérteni engem, s én is őt. Talán egyszer megismerem azt a valakit. Aztán ketten megváltoztatjuk a világot, vagy csak lázadozunk a fennálló rendszer ellen.
Úgy szeretnék egy közösség tagja lenni. Talán sikerülni is fog. Sajnos a félénkségem, bizalmatlanságom, s zátságom akadályoz, de próbálok nyitni. Végre boldog lennék, s lennének olyan emberek, akikre számíthatnék minden helyzetben. Mondjuk valószínűleg a minden helyzet túlzás... De valamennyire. Hisz az ember társas lény, szüksége van közösségre, aminek része lehet. Szüksége van elismerésre, támogatásra, motivációra. Sokszor nem kapjuk ezt meg otthon és máshol keressük. Nehéz, mert sokaknak megadatik, s sokaknak nem. Sok zűrős háttér van, de sose késő lépni. Mindig fel lehet dolgozni, s a múlt sebeit begyógyítani, vagy legalább enyhíteni a kínt. Szeretnék mozgalmakba bekerülni, sőt az egom miatt az élükre állni. Szeretnék valami maradandót hagyni magam után, amire halálom után is emlékeznek majd. Be akarom vésni magam az emlékezetbe. Azt szeretném, hogy tiszteljenek és elismerjenek. Szeretném megtalálni a módot, hogy legjobban kiteljesedhessek. Szeretnék segíteni az embereken, ha a saját bajaim megoldom. A szenvedést jó lenne csökkenteni. Az ember sosincs egyedül, hasonló problémákkal ezrek küzdhetnek. Az egész élet csalódások és talpraállások sorozata. Valahogy bírni kell, amíg el nem jön az áttörés, mely után végre könnyebb lesz. Hiszek abban, hogy végre eljön ez nekem. Megtalálom önmagam, a célom, a helyem, a társaságom. Elfogadom végre magam és nem mástól várok visszaigazolást. Meglelem a békém. Ezek a távlati elvárásaim. Azt hiszem, ha kellőképpen felfejlesztem az önismeretem és a szociális készségeim, akkor sikerülhet. Csak le kell győznöm a félelmet és bátran nyitnom kell. Aki keres, talál - áll a Könyvben. Hiszem, hogy megtalálom azt az utat, melyre lépnem kell és azt az embert, aki társam lehet. Talán sikerülni fog idővel. Addig pedig keresek kitartóan és szembenézek a múlttal, feldolgozom azt. Anyám emléke ne fájjon, inkább segítsen az előrejutásban. Biztosan ő is ezt szeretné, hogy végre egyenesbe jöjjenek a dolgaim...