Sokan a sírást csak negatív dolgokhoz kapcsolják, pedig szerintem ez nem feltétlen van így. Van, amikor örömkönnyeket hullajt az ember, máskor pedig kiadja a feszültséget és az valahogy megnyugtatja. Megint máskor egyszerűen egyfajta katarzist él meg általa, amikor valamely megható történés, dolog, képi anyag stb hívja elő belőle. 

Megvan az, amikor valamiért üresnek érzed magad? Hiányzik valami behatás, valami ami célt adna az életednek? Akkor néha szükséges, hogy egyfajta rossz dolog hatására kis szenvedés után megtisztulj. Azt hiszem ebben van jelentősége a szenvedésnek, persze ez nem kikényszeríthető, de néha valami fájdalom után jobban értékeljük a pozitív dolgokat. Jobban becsüljük azt, amit eddig akár természetesnek vettünk. 

Néha muszáj csalódnunk is, hogy tapasztaltabbak és bölcsebbek legyünk. Képzeljük csak el, ha valaki mindent megkap és semmi baj se éri, hogy tudná megbecsülni amije van? Hogy tudná értékelni a gazdagságot, fényűzést, ha sose tapasztalta meg a szenvedést, nélkülözést? Ezért lehet talán igaz az, hogy minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami parányi jó. Valahogy meg kell találni a kettő közötti egyensúlyt.  Éppen ezért nem jó hedonistának lenni, mert ha csak az élvezeteknek élsz, akkor előbb utóbb kiüresedsz, a lelked szinte fuldokolni fog. Kiáltana, ha tudna, hogy kapjon figyelmet. A test vágyait kiszolgálni nem feltétlen vezet jóra, ámbár, ha elnyomjuk, akkor szintén káros következményei lesznek. Ezért is lenne fontos az a bizonyos egyensúly. Már az ókorban is megírták, ebből látszik, hogy az emberi természet sose változik. Hiába több ezer év, aki tapasztal, az hasonló megállapításokra jut, legyen akármilyen kor a lélek dolgaiban, meg úgy általában a mértékletességben. Ez lenne az aurea mediocritas tükörfordításban vett arany középszer, amit csak arany középútként ismerünk legtöbben. 

Talán mégis van értelme a kereszténységnek még ma is, abban az értelemben, hogy azért akit szeretsz az életed is adnád. Tehát Jézus, aki szerette az emberiséget, éppen az életét adta érte. Mondjuk az, amit ráöntenek kicsit megváltoztatja az egészet. Hangoztatva, hogy bűneinkért szenvedett és nekünk is ezt kéne. Talán pozitív megközelítésből kéne nézni, tehát, hogy szeretetből tette mindezt. Nyilván ezt is meg szokták említgetni, de valahogy sokkal nagyobb szerephez jut maga a szenvedés. Nyilván, mint fentebb említettem, néha lehet akár pozitív hozadéka is, de nem ezt kéne állandóan hangoztatni. Inkább a megbecsülést, hogy annak ellenére, hogy minden ember elméletileg "bűnös" a szeretet mindenki megérdemli. Hiába teszel akármit, van esélyed még változtatni, persze ez a tett mértékétől és mibenlététől függ. Olyan közösséget kéne kialakítani, ahol mindenki ismeri a másikat és számíthat rá. Persze, lehet van ilyen és csak én nem nagyon találkoztam még vele. 

Valahogy meg kéne maradnunk annál, hogy élni is, de nem kiégni. Nem kell mindent megtapasztalni. Nyilván az ember kíváncsi természetű sokszor, de vannak a testre és lélekre is ártalmas dolgok, amiket jobb kerülni, ilyenek pl. a szenvedélybetegségek. Természetesen megértem, hogy miért alakulhatnak ki, de lenne más út. Talán sokszor csak a figyelem és szeretet hiány fejeződik ki ebben, s ezt elnyomni igyekeznek ezáltal. 

Szeretni. Szeretni egyáltalán nem könnyű. Sok fajtája lehet a szeretetnek, de az igazi tényleges, amikor feltétel nélkül szeret a másik embert. Ezt néha nehéz megélni, s kivitelezni. A szeretet szerintem tanulható magatartásformához hasonlít némileg, mivel, aki sose kapott szeretetet önmaga se tudja kifejezni és érezni azt. Inkább ahelyett állandóan szeretetre és figyelemre vágyik, mint hogy ő próbáljon meg másokra jobban figyelni. Egyszerűen nem tudja, hogyan is kéne ezt. Sokfajta személyiség zavar is ennek nyomán alakul ki, ilyen súlyos hát a szeretethiány. Kezdve a nárcisztikus személyiség zavartól, a depresszió ezer válfajáig. Ezek betegségek, de mégse kéne ennyire hangoztatni és belenyugodni. Ha az ember betegségtudattal él a remény is kihal egy idő után belőle. Valahogy érzelmileg kéne helyreállítani a lelki dolgaikat. Oké, jogosan feltehető a kérdés, mit papolok erről, nem vagyok se pszichológus se semmi ilyesmi. Viszont csekély 24 évem alatt sok mindent tapasztaltam. Sok fájdalmat is, lelki zavart is, aztán mostanában jöttem rá, hogy túlzottan átadni magadat ezeknek nagyon káros. Így sose lép tivább az ember, pedig valahogy élni kell. Talán nem is annyira nehéz élni, csak szeretni kell és persze szeretve lenni is hozzá. Így meg lehet élni azt a boldogságot, ami segít helyreállítani valamelyest a múlt sebeit.

Nem lehetetlen, sose késő elkezdeni, mindig van más út. Sose a könnyebbet, azt nem szabad választani. Idővel meg fog térülni a belefektetett fáradtság, én legalábbis ebben hiszek. Az ember sose marad egyedül, a legrosszabb pillanatokban mindig érkezik valami reménysugár, ami átsegítheti a továbbiakban. Így le lehet élni akár egy életet úgy, hogy a legszeretettebb ember, aki gyerekkorod kitöltötte, nincs már. Erről egy latin  közmondás, vagy szólás jutott újfent az eszembe- dum spiro, spero - amíg élek, remélek. Ez is egy kiváló útravaló lehet az életre, soha se szabad feladni, akármi ér is. Tovább menni, tovább, előre, mindig, nem szabad túl hosszan visszarévedni, mert akkor a múlt elnyel és sose enged előre. 

Egy ideális emberi közösségben -avagy nevezzük társadalomnak- azért vannak a személyek, hogy egymást segítsék. Sajnos ez itt nem igazán valósult meg sose nagyobb méretekben. A közösségeknek számbeli limitje van. Bizonyos számon túl már nem tud a kapcsolat túl bensőséges lenni. Én idealista lévén sose fogom elveszteni abba vetett hitem, hogy egyszer talán lesz jobb. Néha erőteljesen megingok, de engem ez hajt, ez vezet, hogy higyjek a változásban, abban hogy van még és lesz még, talán kisebb szinten is törődő, szerető életközösség. Lehetne naívnak nevezni, de szerintem nem vagyok az, csak túlzottan hiszek a saját eszméimben és ideáimban. Felüdítő, ha néha valaki meg is érti, mit akarok kifejezni...