Amikor megszületett bennem az elhatározás, akkor úgy éreztem, hogy most már tényleg meg kell tennem. Ki kell állnom azért, ami nekem fontos. Lehet nemet mondani és nagyon is kell is. Más emberek nagy jóindulattal akarnak rávenni dolgokra, amikhez nagyon-nagyon nincs kedvem. Szóval tegnap kis pánik kíséretében, de lemondtam egy olyan csapatos rendezményt, ami miatt napokig szorongtam volna. Őszintén, büszke vagyok magamra. Ez egy nagyon jó kezdet. Már hónapok óta fel akarok mondani a munkahelyemen. Lassan fel éve is van már talán. Nos, ahhoz még erőt kell gyűjtenem, illetve bátorságot is. Ja meg megírni, a felmondó levelet. Nehezebb, mint gondolná az ember. Olyan furcsának találom ezt az általános elgondolást, hogy muszáj élvezned a munkát. Mi van ha én egyszerűen nem szeretek dolgozni? Főleg azt, amit csinálok nem szeretem, ja és a toxikus környezetet se. De nem tudom elképzelni magam úgy, hogy én képes lennék ilyen álommunka megtalálására. Azt hiszem ez csak egy mítosz. Legalábbis nekem.
Mondjuk azt tökre el tudnám viselni, ha mondjuk valamit alkothatnék, mondjuk írni egy könyvet vagy fordítani. Nyilván az se könnyű. De legalább nem kell nap mint nap emberekkel együttműködni. Meg elbaszott csapatépítőkre járni. Aki ezt kitalálta. Elvileg azért lehet, hogy megkedveld azokat, akikkel össze vagy zárva ezen a munkahelynek nevezett börtönben, és így kevésbé jusson eszedbe felmondani. Ja, meg kiengedd a gőzt. Ilyenkor egyesek istenen berúgnak. Elég gáz, de ahogy megtapasztaltam ez a szokás itt. Lehet mindenhol? Nekem ehhez meg semmi kedvem. Főleg ahhoz se hogy rá van az embet olyan programokra kényszerítve, amiket lehet kihagyna, és olyan emberekkel, akikkel nem találkozna szabad idejében. Említettem már, hogy több napos is? Tehát még akkor se fekhetsz le, amikor akarsz. Ha túl korán elmész, akkor te leszel a lúzer vagy az unalmas alak. Valahogy ezeket én annyira nem tudom élvezni. De most nem is kell. Arról nem beszélve, hogy ráadásnak még egészségügyi bajom is van. Szóval így végképp helyesen döntve kihagyom ezt. Csak sajnos munkatársam nagyon nehezen tudja elfogadni. Mert szerinte kiengedni a gőzt csak társaságban lehet. Rendes tőle meg minden, de utálom, ha rám akarnak erőszakolni dolgokat. Ezentúl introvertált is vagyok, szóval bem tölt fel a tömeg. Főleg nem olyan dolgok, amiket nem akarok. Az extrovertált embereknek eszükbe se jut, hogy néha egyedül ezerszer jobban lehet kikapcsolódni. Ha legalább nem lenne sok ember, de van, szóval... Nem nekem találták ki a társas eseményeket úgy általában. Nyilván nem jó, ha az ember magába fordul. De tudom, hogy velem most pont nem ez lenne a helyzet. Plusz eléggé ki vagyok égve. Tehát ha el kéne mennem egy ilyen eseményre akkor valószínűleg csak alkohollal tudnám élvezni, amit pedig nem kéne. Akkor talán azt is kibökném, hogy fel akarok mondani. Bár elég lenne szóban mondani és másnap már sose menni be. De sajnos ez kicsit bonyulultabb. A nagybetűs felnőtt világ. Annyira idegen ez az egész nekem. Néha tényleg úgy érzem, hogy egy ideigen bolygóról jöttem. Amennyiszer félreértettek már, arról nem beszélve amikor egyszerűen csak nem értettek meg. Ez iszonyat fájdalmas tud lenni. Közben pedig takargatni a problémákat, hogy ne legyen nyilvános kiakadásom. Pedig egyszer olyan jó lenne beleordítani a képükbe. Vágyak... Néha olyan jó lenne, ha nem kéne önmagamért felelősnek lennem. Már egészen tinédzser korom óta állandóan átvállaltam a felelősséget és már eléggé unom. Megterhelő. Azt mondják dolgozzak magamon. Állandóan csak én. Tehetek én talán arról, ahova születtem és ahogy felnőttem. "Nem szabad másokra mutogatni." Igen, tudom. De kurva nehéz arra áldozni a pénzem hogy egyik szakembertól járjak a másikig. Amikor meg feltörnek az addig elnyomott érzések, traumák akkor napokig, hetekig nem tud rendesen működni az ember. Nagyon tartható úgy, ha dolgoznod kell közben... De biztos lesz jobb munkahely ennél. Csak találni kéne. Ahhoz pedig, hogy találjak, úgy kellene tűnnie, hogy egyben vagyok. Ami nem feltétlen megy mostanában. Bár tök szuper, hogy tartom magam a sok nehézség ellenére. Most megfogalmazódott bennem a döntés, hogy nem hagyok többet, hogy mások kényükre-kedvükre átlépjék az én határaimat. És nem hagyom azt se, hogy állandóan a komfortzónámról kilökjenek. Néha jó tud lenni, az igaz. De amikor állandó rettegésben és félelemben élsz miatta, akkor kurvára nem. Meg kell azt találnom, ami ellazít. Egyértelműen nem a nagy társasági események ezek.