Az ember életében vannak meghatározó döntések. Ezeket a döntéseket én hajlamos vagyok nagyon halogatni, mert félek. Azaz, hogy féltem - múlt időben.  Eljutottam arra a pontra, ahonnan már egyszerűen nincs tovább. Rájöttem, hogy semmit se számít olyan emberek véleménye, akik nem az ismerőseim vagy barátaim. Csak nyamvadt munkatársak a toxikus légkörükkel együtt. Amikor a főnököm múlt héten számon kért egy olyan röhejes dolog miatt, egyszerűen teljesen pánikba kerültem. Utána sírtam szinte némán, hogy ne tűnjön fel a másik szobából. Nem az első munkahelyi sírásom volt, de remélhetőleg az utolsó. Ráébresztett ez, hogy egyszerűen nem tűröm tovább, hogy így bánjanak velem. Rajtam vezetni le a feszültséget olyan indokokkal, hogy ez szerinte "szorgalmi" feladatban nem teljesítek jobban, mint a részmunkaidősök... Hát bassza meg!
Hónapról hónapra úgy voltam vele, hogy jaj csak még ezt megcsinálom, amibe belekezdtünk vagy éppen mást, amikor jött a következő dolog. Úgy éreztem, ha valami közepén felállnék és előadnám, hogy én most felmondok, akkor cserben hagynám őket. Ami nettó hülyeség. Egy emberrel kevesebben is meg tudták volna oldani azt a munkát. Szóval egy elég nagy arculcsapás kellett, hogy végre erőt gyűjtsek és a főnökömmel megbeszéljem azt, hogy ennyi volt.
Nem volt könnyű, annyira izgultam, hogy eleinte alig találtam a szavakat, de csak kinyögtem. Kiálltam magamért. Aztán persze kiderült, hogy ez a folyamat kicsit bonyolultabb, mint gondoltam, de már nem volt visszaút. Menni kellett a főnököm főnökéhez és vele lerendezni, aztán egy nyomtatványt kitöltve odaadni a titkárnak, aki továbbítja a vezetőségnek, amit majd jóváhagynak.
Kurvára bonyolult és felesleges papírpazarlás. De hát erről szól az egész hivatalunk... Szóval talán nem kéne meglepve lennem. De mégis olyan idegörlő ez a várakozás. Még három hét és szabad leszek. Igen még nincs meg, hogy hova megyek ezután. Ja és vár rám egy műtét is, meg a kiégésem kurálása.
De most eljutottam a mindent leszarok korszakomba. Miután kb majdnem idegösszeomlásom volt, többször is komolyabban fontolgattam, hogy kárt teszek magamban. Mi lehet rosszabb annál, minthogy megteszem? Nos, az, hogy munka nélkül maradok emelett nagyon is vidám megoldásnak tűnik. Egyszerűen nagyon nem nekem való ez. Mégis nem árulhattam el a kedves kollegáknak, hogy mennyire elegem van belőlük meg az egészből. Azt hiszem hazudtam. Pedig nem szoktam hazudni, főleg ilyen átéléssel nem. De valószínűleg azért ment, mert volt benne igazság is. Tényleg valamilyen szinten hálás vagyok ennek a helynek. Tapasztalatot adott - 2 és fél év. Bár az előző helyem is így fogtam fel. Próbálom tényleg azt kihozni belőle, amit lehet. Úgy érzem egyre inkább ki tudok állni magamért. És ez ez a legfontosabb. Így tudom képviselni a saját érdekeimet. Talán így vissza tudok találni ahhoz, aki azelőtt voltam, mielőtt kiégtem ebben a szar, monoton munkában. Az önbizalmam növekedett ezáltal, hogy azt hittem nem vagyok képes rá és mégis.
Itt vagyok a káosz közepén. Egész nyugodtan. Bolondnak nevezhetének a döntésem miatt, de most vagyok a leginkább elememben. Csak én lehetek azzal tisztában, hogy számomra mi a jó. És nekem kell ezt képviselnem, keresztülvinnem. Biztosan lesznek még nehézségek. De annyi mindent csináltam mostanában, mint amit eddig sose. Úgy érzem a fejlődésem végre igencsak beindult. Határszabás, nemet mondás...
Meg miért kéne szégyellnem magam azért, mert totálisan kikészített ez mentálisan. Annyira gáz, hogy sok helyen ez még mindig szégyen. Pedig, ha azt csinálod, amit utálsz és sokszor egyedül kell megoldanod dolgokat, amikben nem kapsz segítséget és úgy érzed nem értesz hozzá, nos az igen hamar kiéget. Lehoz az életről. Akármennyi szabit kivehetsz, szorongani fogsz, ha vissza kell menni. És ez egy rohadt nagy jel, hogy onnan el kell menned. Nincs mese. Mondhat bárki okos bármit, hogy jaj de másik munka nélkül nehogy felmondj. Az nem számít. Kurvára nem számít. Biztosan jószándékal teszi, de attól még hátráltat. Mert, ha neked arra van szükséged, hogy lépj, akkor nem várhat hónapokat. Így is gáz ez az utolsó hónap. Annyit határoztam meg - pontosabban 4 és fél hetet, mert végül közös megegyezés lett. Ebből már eltelt majdnem két hét. Néha irtó fura érzés. Néha már kurvára nincs kedvem a hely közelébe se menni. Máskor meg úgy érzem fura lesz ott hagyni. Mert ugye ami ismerős, az biztonságot adhat. De ha ismerős szar, akkor inkább kell az ismeretlen bizonytalan. Jól beleugrottam ebbe. De sok visszaigazolást kaptam azóta, hogy jól döntöttem. Aztán a jövő zenéje, hogy mihez kezdek. Remélem végre megtalálom, amit szeretnék. Sokat gondolkoztam azon, hogy lehetnék író. Régóta motoszkált ez bennem. A saját örömömre írtam mindig is kis szösszeneteket. Bár általában a nagyobb történetek félbe szakadtak. Azt tudom, hogy jól és választékosan fogalmazom. Gondoltam még lektorálásara is. Egy a bökkenő, nincsen ilyen végzettségem. A felnőtt lét egy jó nagy labirintus, nekem meg nincsen csaló fonalom. Szóval nem igazán látom még a megoldáshoz vezető utat. De bízom benne, hogy idővel megoldódik. Fura érzés, lassan egy évvel idősebb leszek. Nem tudom a 10 évvel ezelőtti énem mit mondana nekem. De azt hiszem büszke lenne rám, hogy nem csináltam semmi olyat, amit ne lehetne visszafordítani. Haladok a gyógyulás útján. Talán egy idő múltán már a régi sebek se fognak folyton beszakadni. Talán tényleg elérhetek valamit az életben. Nem azt, hogy évtizedekig gürcöljek a nyugdíjig egy olyan helyen, amit gyűlölök. Nem ebben sem akarom apám példáját követni.
A magam rögös útját járom.