Sötét szoba, sötét árnyak
Lágy hang, verdesnek a szárnyak
Fekete, fekete, minden körülöttem
S megnyílik a padlózat, hogy elnyeljen.
Magány, rég látott társam.
Magamat ne bántsam?
Szomorúság, csúf kedves.
Kétségek, átkozott cserfes.

Világ, világ, hova lett a világosság?
Sose tudom mi bennem ez a hiányosság
A lelkem akár egy sötét verem
Hiába, innen magam ki nem szedem
Valaha talán lágyan pislákolt a tűz
Mely ma csak éget, feléget engem.
Nincs remény, nincs más kiút
De csitt, hess rossz gondolat
Ne tápláld a gonosz voltodat

Sötét szoba, sötét árnyak
Üresség, titkos-bűnös vágyak
Nem engedek neked, sátán fajzat
Takarodj el az elmémből
Elég bajt hoztál már rám.
"Tudom, hogy gondolsz rám,
Ne is áltasd magad
Innen már ki nem teszed lábad"
Ezt mondtad, s befejezvén megláttam
Mit sose akartam volna, az arcod
Nyomort hozó tekintet,
Le nem írható iszony, melyet keltesz
Távozz, távozz, hagyj kérlek...
"Hát nem ismersz meg?
Pedig én azt hittem, hogy én neked
Olyan kedves lennék, de nem
Hát így bízzak benned?
Megígérted, hogy szenvedésed csendben viseled."

Meghasonlott hát a személy
Őrület elhatalmasodott rajta
Nem volt már más választása
A szárnyak, a fekete szárnyak
A gravitációt próbára téve
Suhanni az éjszakában
A nemlétező szárnyakon
Hogy majd éjszakon
Rábukkanjanak egy testre a betonon
S bekerüljön talán a hírekbe
Semmi extra, nem verik nagydobra
Megszokott eset ez ma...