– Szeretlek Dorothea Elizabeth Martin! – kiabált utánam. – Főleg, ha palacsintát csinálsz...
– Én is téged Daniel Douglas Martin. – nevettem hangosan. – Főleg, ha csendben maradsz. – a testvéri idill egyetlen rossz oldala az volt, hogy nem tudtam mi van Shawn-nal És Line-vel, így amint a konyhába értem első dolgom volt megnézni, hátha megérkezett már a várt üzenet...

A kijelzőn az időn és a mi dátumon kívül nem láttam semmit, így gyorsan feloldottam a zárat, majd írtam Shawn-nak.

Én: ?

A válasz szinte azonnal érkezett.

Shawn: Minden ok, de még nem végeztünk.

Ennyivel el is intézte, nem írt többet. Mondjunk én sem erőltettem meg magam, megértem. Vállat vontam, majd a hűtő felé vettem az irányt, kivettem a hozzávalókat, majd nekiláttam a sütésnek. 
– Tudtam, hogy nem bírod ki, hogy ne írj neki.– lépett mellém Daniel. 
– Hagyj már Dan.– vágtam fájdalmas képet.– Megbeszéltük, hogy ír, de nem írt, így nekem kellett.
–  Azért ne légy kapcsolatfüggő házisárkány.– nevetett, miközben egy csipet lisztet szórt a vállamra.
– Hé! Most viccelsz, ugye?– söpörtem le a port magamról. 
– Nem, nem szoktam.– mondta teljesen komolyan.

– Daniel...– húztam össze a szemem.– Ha nem holnap lenne az esküvőd behúznék egyet.– méregettem megjátszott dühvel.

– Megnézném az alig 50 kg-dal.– horkantott.
– Azért szeretlek, na.– öleltem át, amint rögtön viszonzott. Persze, mert közben sütőport szórt a hajamba...– DANIEL DOUGLAS MARTIN, EZT MÉGIS HOGY KÉPZELTED?– ugrottam a hátára. Viccesen nézhettünk ki, egy 28 éves nő, aki nem mellesleg orvos  épp a bátyát ütögeti, aki 36  éves és másnap lesz az esküvője és ügyvéd. Üdvözlet Martinéknál.
– Dorothea, fejezd be.– hámozott le magáról nevetve.

– Jó, oké, csak tudod milyen jól esett most ez?– sóhajtottam.– Olyan volt, mintha újra 10 éves lennék.
– Még akkor is az én pici hugicám leszel, a 70 évesen együtt ülünk majd az öregek otthonában, miközben az unokáinkról mutogatunk képeket.– mindig ezt mondja, amikor valami nagyobb mérföldkőhöz érkezünk. Jelenleg ez az ő esküvője. 
– Tudom.– öleltem át. Ilyenkor mindig elgondolkozom ezeken a szavakon. Eddig úgy voltam vele, hogy ha minden kötél szakad, Daniel ott lesz nekem. Ő az egyetlen, akit sosem tudok eltaszítani magamtól, mert mindig ott van nekem és nem hagyja, hogy a padlón legyek. Igen, valahogy 3 héttel ezelőttig ezt gondoltam, aztán utána megjelent Shawn. Most ő is legalább olyan fontos, ha nem fontosabb számomra, mint Daniel. Mert ő is mindig ott lesz nekem, hiszen megígérte. 

– Hahó, itt vagy Dorothy?– lengette szemeim előtt a kezét, mire feleszméltem gondolataimból.
– Mi? Persze.– nyeltem le könnyeimet.
– Már megint majdnem sírsz, kezdem azt hinni, hogy te is terhes vagy.– próbált nevettetni.
– Hát, biztosan nem.– mosolyodtam el.

– Amilyen hisztis vagy, ki sem bírnád a szülést...– forgatta a szemeit.
– Kell a palacsinta vagy még szeretnél beszólogatni?– mondtam kezemben a habverővel.
– Meg sem szólalok többet.– tette fel kezeit védekezően, mire elmosolyodtam.
– Most meg olyan, mint amikor hazajöttél hétvégénként a lakásodból, amikor még egyetemista voltál, én meg otthon laktam.– ma nagyon nosztalgiázós kedvemben vagyok.

– Igazad van. Emlékszel, amikor anyáék elmentek valami estélyre és azt hittük egyedül leszünk, így rendeztünk egy bulit, majd a nagyi megjelent az ajtóban? Mi meg csak ott álltunk, hogy lebuktunk, és annyit mondott, hogy "Nyugi, majd én falazok nektek."– kezdett bele ő is.
– Ő volt a legjobb nagyi a világon. Kár, hogy holnap nem lehet velünk.– biggyesztettem le az ajkam. Túl voltam már a nagyi halálán, de akkor is nehéz róla beszélni. És innentől kezdve nem volt megállás, végigbeszéltük az összes gyerekkori emléket, attól, hogy a nappaliban rákentünk a falara a csokit, egészen addig, hogy én nem tanultam az egyik nagyobb dolgozatomra, mert Dan szívét ápolgattam, hiszen összetörték. Ott ültünk a házukban az étkezőben és beszélgettünk. Idejét sem tudom, mikor volt ilyen utoljára. 

Reggel 8-kor meghallottuk, hogy Shawn leparkolt a ház előtt. Perceken belül Line már Daniel nyakán csimpaszkodott, akár egy kis majom. Shawn csak csendben, mosolyogva figyelte a jelenetet az ajtóból. Hangtalanul összemosolyogtunk, amolyan "igen, ezt is megoldottuk" módon. Lassan a fiú mellé léptem, majd hagytam, hogy kezét a derekamra tegye.

– Totális siker.– suttogta a fülembe, mire összerezzentem. Reakcióm láttán megeresztett egy perverz vigyort, de gyorsan visszafogta magát, mert hisztérikusan megcsaptam a vállát. Igen, hoztam formám.

– Azt hiszem, mi megyünk is.– mondtam zavartan, mikor Dan és Line elváltak egymástól.
– Ne felejtsd, este próbavacsora!– intett óva Line.
– Rendben.– nevettem fej rázva.– Nem fogom. Sziasztok.– indultam az ajtó felé.
– Sziasztok.

– Mondd, mi volt Line-vel?– támadtam le Shawn-t, amint kiléptünk a házból.
– Nyugi Dor, nem volt semmi különös. Kicsit szomorú volt, de eltereltem a figyelmét és el is felejtette.– vont vállat. 
– Jó, de mit mondott? Min vesztek össze?– faggattam tovább.

– Nem lehetne, hogy ezt hanyagoljuk?– pillantott rám fájdalmasan.– Nem vagyok valami jól.

– Legyen.– mondtam beletörődően. – Vegyünk valami gyógyszert? Valahol itt egy patika...
– Nem kell, csak menjünk vissza, le szeretnék feküdni.– köhögött.– Vezetnél, kérlek?– nyújtotta felém a kulcsot, amit szó nélkül, egy halovány mosoly kíséretében megfogtam, majd be is ültem a volán mögé. – Egy angyal vagy.

Az út csendben telt, Shawn próbált pihenni, nekem meg nem volt szívem megzavarni, így csak pásztáztam az utat és az ébredező várost. Kevesebb, mint 20 perccel később leparkoltam a hotel előtt és Shawn-t kezdtem ébresztgetni. Óvatosan megsimítottam karját, mire szemei kinyíltak.
– Kelj fel Édes.– néztem rá kedvesen.
– Mhrgg...– hallatott egy nem túl felismerhető hangot.

– Tudom, hogy nem vagy jól, épp ezért kell minél hamarabb felmennünk a szobába. Gyere, kérlek.– folytattam az ébresztést, de mire végigmondtam a  mondatot, Shawn már ki is szállt és az ajtó felé vette az irányt.

– Mi lesz Dor? Te nem jössz?– fordult vissza felém. Valószínűleg megérezte az értetlen tekintetem.

– Az előbb még aludtál... Most már majdnem bementél az épületbe. Ez nekem túl gyors.– ráztam a fejem nevetve.
– Persze, hogy gyors, hiszen te is hulla vagy.– karolt belém és már húzott is magával.

– Már napok óta nem mozogtam semmit.– váltottam témát, amíg a folyosó-labirintusban keringtünk.
– Most is mozogsz.– vont vállat. 
– Nem úgy értettem.– legyintettem lemondóan. Ezek után fel is adtam és mikor a lifthez értünk újból megszólaltam.  – Fáj valamid?– emeltem rá fürkésző tekintetem.

– Igazából nem, csak fáradt vagyok és úgy érzem alig állok a lábaimon. De jól vagyok, nem kell aggódnod.– mosolya kíséretében végigsimított az arcomon.– Aranyos, ahogy érdeklődsz.
– Nem azért csinálom, hogy aranyos legyek, hanem azért, mert fontos vagy nekem.
– Te is fontos vagy nekem, Dor.– nevettet, majd átölelt. 

Percekkel később már mindketten mélyen aludtunk. Nem érdekelt, hogy a legtöbben most kelnek, mi épp akkor tudtunk csak lefeküdni, így alakult. Shawn karjaiban az alvás is sokkal jobb, mint egyébként. De tényleg, vele egyszerűen minden sokkal jobb. Mióta megismertem, nem mondom, hogy kifordultam magamból, de mindenképp megváltoztam. Sokkal lazábban állok hozzá a dolgokhoz, kevesebbet idegeskedem és szorongok. Ez baromi jó, jó hatással van rám, ilyen tekintetben, ez kétségtelen. Imádom őt, minden egyes porcikáját.

– Mrs. Mendes?– lépett elém egy fehér ruhás, őszhajú férfi. 
– Igen, én vagyok. – néztem rá. Addig kezeimet tördeltem, amik már rég nem úgy néztek ki, mint ma. A bőröm száraz volt és enyhén ráncos. Mellettem egy felnőtt férfi és egy fiatal lány ült, mindkettejük arca gondterhelt és fáradt volt. A férfi, szinte tökéletes mása volt Shawn-nak, egyedül világoskék szemei különböztek. A jobbomon lévő törékeny testalkatú lány arcát nem tudtam megfigyelni, de hosszú, szőke haja volt, annyi bizonyos.

– Sajnálattal kell közölnöm, hogy a férje az imént elhunyt. Leállt a szíve és már nem tudtok megmenteni. A szervezete feladta a küzdelmet a betegség ellen.– szavai hallatán a lány felzokogott , a férfi pedig idegesen fújtatott. Nem bírtam tovább, hirtelen felálltam és a kórterem felé siettem, majd feltéptem az ajtót. Az ágyon Shawn feküdt, feje teljesen kopasz volt és arcán mély barázdákat szántott az idő. Bőre színe a testét fedő fehér takaróéval vetekedett. A lélegeztető gépet akkor távolították el az orrából. 

 Csapzottan riadtam fel, szemeimet csípték a sós könnyek, hajam vizesen tapadt a tarkómra. Megkönnyebbülten sóhajtottam, mikor szemeit végre kinyitottam, Shawn értetlen arca meredt rám.
– Mi történt Dor? 
– Úristen.– temettem az arcom a tenyerembe.– Nagyon rosszat álmodtam...
– Semmi baj, az csak egy álom volt.– mosolyodott el biztatóan. 
– Jézusom...– pattantak ki a szemeim. Akkor állt össze a fejemben, a láz, a kopasz fej, a lélegeztetőgép...  – Shawn, mikor vizsgáltattad ki magad utoljára? 

– Azt hiszem egy éve, de miért fontos ez?– ráncolta szemöldökét. 
– Volt valaki leukémiás a családodban? Akárki?– néztem rá továbbra is idegesen.
– Nem, azt hiszem nem.– rázta a fejét hevesen.– Dor, mondd már, hogy mi van!
– Most azonnal szólok apának, hogy szerezzen neked időpontot ma délutánra a klinikára.– nyúltam az éjjeliszekrényen lévő mobilomért.
– Mit álmodtál?– kérdezte kicsit ingerülten.
– Az álmomban, te... Meghaltál.– túrtam idegesen a hajamba.– Kihullott a hajad, holt sápadt voltál és ez a láz... A leukémia kezdeti jele is lehet.– nyeltem nagyot, mire az ő arcárul eltűnt az idegesség. 
– És a megfázás kezdeti jele is.– mosolyodott el.– A tudatalattid összerakott egy álmot, ezt nem jelenti azt, hogy beteg vagyok.– rázta a fejét.

– Shawn, hát nem érted?