–Ti most tényleg jártok?–kérdezte Andrew meglepetten. Egy órája sincs, hogy felvettem Dorothy-t a lakás előtt, de ti azóta már másodszorra vagytok egymás karjaiban és ki tudja hányszor fogdostátok a másikat.– vágott fura, enyhén undorodó képet.– Alig több, mint egy hét. Dorothy, egy kicsit csalódtam benned.–nézett rám lesajnálóan.
– Mi nem vagyunk együtt!– tettem fel a kezem védekezőn miután elhátráltam Shawn-tól.

– Akkor miért viselkedtek úgy?– kért számon.
– Mi csak nagyon jó barátok vagyunk.– lépett Shawn mellém és tette karját a vállamra, de én lesöpörtem magamról. Valahogy nem esett jól az érintése, vágytam rá, de nem esett jól. Tudtam miért. Nem akartam, hogy könnyűvérűnek tartsanak. – Látod? Ezt sikerült elérned Andrew, már nem is engedi, hogy hozzáérjek.– mutatott rám miközben a menedzserének magyarázott ingerülten.

– Shawn, ne kiabálj.– fogtam a fejem.– Nem miattad van, ne mérgelődj.–sóhajtottam. Annyira nem könnyű eset, pillanatok alatt felkapja a vizet. Már tapasztaltam. Majd lenyugszik, csak kell neki pár perc.
– Igazad van, nem miattam van, hanem miattunk. Már az elején meg kellett volna mondani, hogy nem járunk, akkor nem lenne ez. Megmondhattad volna, amikor annyian voltak a kórháznál...– mondta nekem, majd hangja elcsuklott, látta, hogy az arcomról lefagy a mosoly, megfordultam és a fürdőszobát kerestem. Mikor megláttam az ajtót elkezdtem rohanni felé. Rám akarja kenni. Azt hittem ő más..– Bassza meg, egy idióta vagyok. Dor, várj!– kiáltott. Megálltam és megfordultam. – Nem a te hibád, én mondtam, hogy ne nyilatkozz.– fogta a fejét.
– Tudom.– nem futhatok el a problémáim elől, szembe kell néznem velük. Semmi értelme elrohanni.– Tudom, hogy nehéz neked. Hidd el, nekem is, ráadásul új ez az egész. Nem haragszom rád, tudom, hogy az indulat beszél belőled.– mondtam halkan.
–Mivel érdemeltem ki?– kérdezte Andrew-tól. – Dor, hogyan érdemeltelek ki téged?– nézett rám.
– Ezt én is kérdezhetném.– majd átöleltem. – Megtudhatom, hogy mi az az ötlet?– kérdeztem kíváncsian.

– Holnap elmegyünk vásárolni álruhában...– vigyorgott.
– Várj, mi ez a többesszám? Jössz velem?– terült el arcomon egy óriási mosoly, miközben eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

– Valakinek meg kell védenie, ha mégis felismernének.– rántott vállat.
– És hogy fogok repülni? Oda nem mehetek álruhában, kellenek az irataim.
– Azt hiszem erre van a magángépen.– vakargatta állát kissé nagyképűen.
– Köszönöm.–öleltem át újra.
– NÉGY!– kiabált Andrew a nappaliból.– Szám szerint 4 ölelés.
– Tényleg számolni fogja?–kérdeztem furán.
– Hát...–húzta félre száját majd nevetni kezdett. Imádom a nevetését. Annyira tökéletes.

– Éhen halok.– nyöszörgött fájdalmasan Shawn.
– Te mindig éhes vagy...
– Rendeljek kaját?– kérdezte Andrew.
– Igen, légyszi.–kérlelte Shawn.
– Nem sokára 30 leszel, azt megértem, hogy nem főzöl, de rendelni sem tudsz magadnak?–szidtam le.
– El van kényeztetve, énekelni tud, de egyébként egy magatehetetlen kisbaba...– mérgelődött Andrew.
– És egy illedelmes úriember.– suttogtam miközben kinyitottam hűtőt.
– Hogy mondtad?–lépett mellém az említett óriási önelégült vigyorral az arcán.
– Semmit sem mondtam.– majd leesett az állam.– Andrew, nehogy rendelj, ez tele van kész kajával.– mondtam.
– Enyém a muffint!–kapta ki a süteményt a hűtőből. Mint egy kisgyerek, komolyan.– De kaphatsz Dor, ha kérsz.– vette elő a felnőttesebb énjét.

– Köszi, de én maradok a normális kajánál.–majd egy tál sushi-t vettem ki.– Andrew, gyere enni!– kiáltottam.

Miután befejeztük a vacsorát, jobban megnéztem a lakosztályt. Két hálóból, egy nagy konyhából, egy még nagyobb nappaliból és két fürdőszobából állt.

– Öhm, fiúk. Csak két külön ágy van.– tértem vissza a nappaliba.
–És?– nézett furán Andrew.
– Miért ti együtt alszotok?–kérdeztem.
– Dehogy. Vagy valaki alszik a nappaliban, vagy...
– Dor, 3 ágy van. Nem láttad a pótágyat?– szakította félbe Shawn a menedzserét.
– Probléma megoldva.– majd a szemüveges férfi újra a laptopjába temetkezett.
– Alszom a pótágyon.–vontam vállat.
– Dehogy, majd én.– mondta Shawn.
– Döntsétek el, de én biztosan nem alszom pótágyon.– tette fel a kezét.– Egy szobában akartok aludni?– terült el arcán perverz vigyor.– Ennek nem lesz jó vége.– nevetett.
– Andrew, könyörgöm, lassan te is 40 leszel, nőj már fel!–vágtam fájdalmas képet.– Mi lenne, ha ti ketten aludnátok egy szobában?
– Felejtsd el, brutálisan horkol.– mutatott a menedzserre Shawn.– Alszunk egy szobában, enyém a pótágy.– majd elindult a háló felé.

A fürdőben átvettem a pizsim, kicsit feszengve léptem a szobába. A melltartóm is magamon hagytam, pedig nem szoktam éjjelre. Nagyon mérges voltam magamra, hogy csak hálóingeim vannak. Persze azokból is csak a rövid, csipkés vagy selyem típusúak. Tudtam, hogy Shawn végig fog mérni, hiába takargatom magam. Gyorsan bebújtam a takaró alá, hogy ne bámuljon tovább, majd ő is eltűnt a fürdőben. 2 perccel később egy pólóban és alsónadrágban jött vissza a szobába. Úgy tettem, mint akit nem érdekel, pedig minden vágyam lett volna megnézni a testét.

– Tudod, ha már a holnapi vacsorából nem lesz semmi, ez sem olyan rossz.– mondtam a pár méterre mellettem fekvő fiúnak.
– Még jobb is. Több időt tölthetünk együtt.– sötét volt, de hallottam hangján, hogy mosolyog.
– Holnap mégis hogy oldjuk meg, hogy ne ismerjenek fel?– kérdeztem a sötétségtől.
– Megvannak az eszközeink.– nevetett.– Majd meglátod.
– Rendben.– kuncogtam.– Jó éjt.
– Hé, máris alszol?– kérdezte játékosan.– Azt hittem lesz pizsi-parti. Már amennyire a te pizsamád lehet annak nevezni. Inkább csak egy kis anyagdarab.– mondta perverzen.
–Felejtsd el.–durciztam. Tudtam, hogy szóvá fogja tenni, túlságosan jól ismerem. De a hangjából ítélve tetszett neki.
– Jó éjt Dorothea Elizabeth Martin.–mondta a teljes nevem.
– Neked is Shawn Peter Raul Mendes.

Shawn körülbelül egy teljes órát szenvedett a pótágyon. Nem bírtam tőle aludni.
– Megengedem, hogy idefeküdj mellém, csak fejezd ezt be, nem tudok tőled aludni.– mondtam halk, az álmosságtól rekedtes hangon. Shawn szó nélkül felkelt, majd éreztem, hogy a matrac besüpped mellettem. Pont háttal fekszem neki, de érzem, hogy vigyorog és élvezi a helyzetet. nem tagadom, engem is jóleső érzés öntött el. Hirtelen ötlettől vezérelve felé fordultam, tudtam, hogy mosolyog, de azért az arcért megérte megszületnem, esküszöm. Arcán olyan elégedett vigyor terült el, amilyet még sosem láttam, annyira átadta magát a pillanatnak, hogy szemeit behunyta és észre sem vette, hogy őt nézem.
– Látlak.– suttogtam álomittasan. Ijedtében szemei kipattantak, arca elpirult és ugrott egyet az ágyon. Ez nem lenne baj, ha nem lenne köztünk majdnem 40 kiló, így amint ő visszahuppant az ágyra, én felrepültem.
– Bocsi.– suttogta.
– Semmi baj.– válaszoltam nevetve, majd közelebb kúsztam hozzá. Hagytam hogy átöleljen és így aludjunk el. Gyors a tempó? Lehet. Nem tehetek róla, szeretjük egymást. Legalábbis egy biztos. Én szeretem őt, mindennél jobban.