Munka után kisétáltam a kórházból és élveztem, ahogy az épület előtti napos parkot átszelve, a napfény cirógatja arcom és a tavaszi szél bele-bele kap a hajamba. Isteni érzés volt.

Tíz perc könnyed séta után betértem a kedvenc könyvesboltomba, ahol az egyik barátom, Ben már a pult mögött várt. Régóta itt dolgozik, még a gimiből ismerjük egymást, akkoriban még jártunk is. Ma már nem érzek többet iránta, de akkor sem voltam igazán szerelmes belé. Igazi kis gyerekszerelem volt. Együtt költöztünk Kanadába is, de később Ben rájött, hogy meleg, én meg megismertem Michaelt.

Miközben ezen filozofáltam, Ben mély hangja ébresztett a belső kómámból.
– Szia Thea, mi járatban? – kérdezte mosolyogva.
– Hello Ben. Tudod, nemrég megjelent az az új könyv, ami egy kislányról szól, aki elveszíti a családját. Mi is a címe? – gondolkoztam hangosan.
– Igen, tudom miről beszélsz, ez az Amelie lepkéje lesz. – válaszolta nyugodtan. – Tessék, ezaz. – nyújtotta át a vaskos rózsaszín borítójú könyvet.
– Köszönöm szépen. – mosolyogtam rá, majd fellapoztam a könyvet és mélyen belszagoltam. – Mennyivel tartozom?
– 13 dollár 50 cent lesz. – ütötte be a kasszába.

Két óra múlva

A fürdőszoba tükör előtt állva igazgatom a hajam. Magamban mondogatom, hogy péntek este van, szingli, 28 éves, fiatal és szép nő vagyok, nincs is másra szükségem, mint egy jó kis bulira és egy pohár Martini-re. Mikor már a fekete magassarkúm után kutatok a szekrényben megcsörren a telefonom.
Kapkodva veszem fel, hiszen a kórháznak külön csengőhang van beállítva, hogy tudjam, ezt fel kell vennem.

– Itt Dr. Martin. – mondom a telefonba.
– Doktornő, azonnal jöjjön, 10 perc múlva behoznak egy súlyos sérültet.
– Rögtön indulok.
Majd lecsaptam a kagylót,  lekaptam az ajtó mellől a kocsikulcsom és már futottam lefelé a lépcsőn, egy fekete koktélruhában és egy fehér tornacipőben, kissé elkenődött sminkkel a kapkodás miatt. Mondhatom, gyönyörű látvány lehettem.

A kocsiba ültem és a kórház felé száguldottam, az első piros lámpánál copfba fogtam a hajam, kinyitottam a kesztyűtartót, kivettem belőle a sminklemosó kendős csomagot (orvosként ez nem az első eset, hogy teljes harci díszben megyek egy sürgős esethez, így fel vagyok készülve) letöröltem a szemsminkem, a többit magamon hagytam. Mindezt kb. húsz mp alatt, amíg a lámpa zöldre váltott.

Tizenkét perccel később már a műtőasztal felett görnyedve próbáltam összevarni a beteg sebét. Nagyon súlyos sérülései voltak, az életmentő műtét majdnem 6 órát vett igénybe.

Hullafáradtan dőltem le az orvosi szobában, majd reggel fél 9-kor arra keltem, hogy Matilde, az új asszisztensem ébresztget.
– Már fent vagyok. – mondtam csukodt szemmel, álomittasan.
– Igen, azt látom. – kacagott hangosan Matilde.
– Hé, nem ér felkelteni azt, akinek éjjel 6 órás műtéte volt.
– Tudom, de egy kávé azért jól esne, nemde?
– Matilde, te miért tudod mindig jobban, hogy mire van szükségem?
– Ismerlek Drágám, de most menj szedd rendbe az arcod és ugorj le a kávézóhoz, hozz nekem is egy espressot. – adta le a rendelését.
– Máris megyek, és nehogy még egyszer elnézést kérj, mert kávét hozok neked, mind tudjuk, hogy te nem mehetsz ki a kórházból munkaidőn belül, mert te vagy a főasszisztens. – mondtam szórakozottan.

Pár perc múlva a mosdóban megmostam az arcom, feltettem egy natúr sminket, a hajam kiengedtem és befújtam magam a kedvenc parfümömmel. A műtét után természetesen visszaöltöztem, de persze nem a koktélruhámba. Az orvosi öltözőben lévő szekrényemből kivettem egy szűk farmert és egy kék-fehér keresztbe csíkos blúzt, ez a váltóruhám, pont az ilyen esetekre. A lábamra felvettem a fehér sportcipőm és mivel reggel enyhén hűvös van és nem volt nálam kardigán, így jobb híján magamon hagytam az orvosi köpenyem. Ezután elindultam a kávézóba.

Igérem, a következő részben már Shawn is feltűnik és innen már beindul a történet. Remélem elnyerte a tetszéseteket!
                                        -doronnya